Menni Dubapest!

Hegyeshalom után egy kicsivel – azaz már majdnem itthon voltunk - lerobbant az autónk.  Az összes piros gomb szép sorban kigyulladt: először akkumlátorhibát jelzett a gép, aztán a szervókormány mondta fel a szolgálatot, majd az autó lelassult 80 km/órára. Ezek után a klíma kapcsolódott ki (cserébe viszont bekapcsolt az ablaktörlő), és amikor már csak 60-nal mentünk, és én pánikolva kaptam magamra a sárga mellényt – na akkor tért le Z. az autópályáról. Még el tudtunk gurulni a legközelebbi város ipari zónájáig, ahol egy hoteltől nem messze végképp feladta a kocsi a küzdelmet, és megállt.

Ekkor kezdődött az egymás felelősségének firtatásával egybekötött, veszekedéssel tarkított kínszenvedés, ahol még a „válás” szó is elhangzott és ahol volt egy olyan drámai jelenet is, hogy bőröndökkel a kezemben sírtam az út szélén.

Először is bemenekültünk a szállodába, ahol már nem volt konyhai kiszolgálás, viszont tudtunk venni vizet. Nagyon fura hely volt: csak pasi vendéget láttunk, akiket Z. gyanakodva méregetett, majd jelentősségteljesen odasúgta nekem, hogy szerinte ezek mind maffiózók és hogy ez egy veszélyes hely. Oké, hát nem finom francia úriemberek voltak, az tény, meg az is igaz, hogy Z. nincs hozzászokva a papucs-bernuda-mobitelefon szenthármasságához, de valójában semmi gond nem volt a szállással.  A pasik pacalt, vagy valami hasonló kaját főzhettek a szobájukban, mert forró lábosokkal megrakodva jöttek-mentek a hotel éttermén keresztül, ahol letáboroztunk.

Bonikámnak odaadtuk a maradék kekszet vacsora gyanánt, Z.berendezte rögtönzött irodáját, és felválltva hívta a biztosítót, a garázst és a márkaszervizt. Már este volt, mire megérkezett az autómentő. Mind a hárman kiloholtunk a kocsihoz, és akkor keződött a bénázás: én tolmácsoltam a pasi és Z. között, akik viszont angolul is próbáltak kommunikálni, közben pedig telefonon tartottuk a kapcsolatot a biztosítóval (magyarul), aki hol velem, hol pedig az autómentős sráccal akart beszélni: egymásnak adtuk a telefont és mindenki egyszerre beszélt, három különböző nyelven, miközben Bonikám mindenképpen az útra akart kiszaladni vagy az autómentőt akarta közelről tanulmányozni. Én nem tudom, miért bonyolítjuk ennyire túl az életünket. Biztos vagyok benne, hogy mások csak aláfirkantanak egy papírt, és már meg is van oldva a dolog. Mi meg egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hová vontassák el az autót, hol aludjunk, hogyan és mikor menjünk haza. 

A biztosító azt ajánlotta, hogy menjünk el az autómentővel, ők szállodát is üzemeltetnek, két légy egy csapásra. Z. hajlott is volna erre a megoldásra, de az autómentőben nem volt gyerekülés, én pedig soha, semmilyen körülmények között nem ültetném be Bonit anélkül. Ezen vesztünk össze: elegem lett, hogy nekem minden kis hülye szabályát be kell tartanom, ő pedig nem veszi figyelembe az én rigolyámat – bár őszintén megvallva, szerintem ez igenis jogos félelem, nem akarom egy életen át bánni, hogy babaülés nélkül ültettem be az autóba, legyen az akármilyen kis távolság.

Úgyhogy végülis kivettük az összes cuccunkat az autóból (de nem ám három bőröndünk volt, hanem három bőrönd PLUSZ kiszacskó, plusz nagyzacskó, plusz szennyeszsák, nesszeszerek és további hátizsákok és társaik. Én Bonival és zacskókkal megrakodva visszacipekedtem a szállodába – ahol, mint Z. teátrálisan kijelentette: nem fog  engem egyedül hagyni a gyerekkel! Még ki tudja mi történhet! – Z. pedig az összes többi csomagot utánunk hozta, százméterenként előre- és hártaszaladva, mert egyszerre az összeset nem lehetett fölvenni.

Itt megint ránk jellemző félreszervezés történt, és hadd mondjam el előre: megint nekem lett igazam. Amint beértünk Bonival a szállodába (akkor már 22 óra volt), kivettem egy szobát, ahová becuccoltunk és ami tényleg nem volt egy luxuslakosztály. Na de kit érdekelt, akkor már második napja úton voltunk, és rég otthon kellett volna lennünk. Z. viszont mindeközben kontaktált a biztosítóval, és lebeszélt velük egy taxit meg valami szuperszállodát a városközpontban. Mikor meglátta az általam kivett szobát (pl. nem volt törölköző) meg akart győzni, hogy menjünk át a másik szállodába, és miután ez nem sikerült, negyed óráig próbáltuk hívni a biztosítót, hogy mondja le a taxit. Nem vették fel a telefont, mi pedig reggel a recepcióstól megtudtuk, hogy nem is jött semmiféle taxi: azaz hiába vártunk volna a százezer csomagunkkal és egy álmos gyerekkel a hotel előtt a szélben, éjszaka...

Na de száz szónak is egy a vége: másnap reggel megelégeltem a bénázást és elfogadtam a sógorom felajánlását, hogy lejön értünk kocsival, hazavisz minket és Bonit (babaülésben), Z. pedig majd visszavonatozik a héten, hogy átvegye a kocsit. Mire Tamás (akit egyébként csak fél éve ismerünk!) reggelire odaért, hívtak az autószerelőtől: kész lett a kocsi.