Süketek párbeszéde (+ kiegészítés)

- Na, és finom az a cookie, amit hoztam? - kérdeztem a mamámat, utalva azokra a sütikre, amiket pár órával azelőtt adtam a kezébe egy fagyisdobozban, alufóliával letakarva. 

- Igen, de ki csinálta őket - értetlenkedett - a Kuki vagy te?

Ebben a percen világossá vált, hogy a mamám nem ismeri a cookie (ejtsd: kuki) elnevezésű kekszet. Néha adottnak veszek olyan dolgokat, amelyek Fro-ban ismertek, itt viszont kevésbé (?). Mondjuk a szó magyar jelentését elnézve, nem is csoda, bár nem tudom, hogy akkor milyen név alatt könyvelte el a sütit, amit adtam neki, és főleg: ki más készítette volna őket? Ráadásul mondtam, hogy újrahasznosítom a csokimikulásokat (csokimikiket!). Döbbenten, szájtátva és hitetlenkedve kérdeztem tehát, talán egy csipetnyi gúnnyal a hangomban, mindenesetre tényleg érdeklődve, hogy de hát:

- Ki az a Kuki??

A mamám válszát azóta sem tudom nevetés nélkül elismételni. Z-nek például úgy kellett elmesélnem, hogy leírtam egy darab paapírra a választ, mert a röhögéstől nem tudtam beszélni sem. A mamám ugyanis azt felelte:

- Hát a híres francia séf, nem?

Pedig a cookie-val kapcsolatban nem is ez a legviccesebb sztori. A baráti körünkben kering egy történet, amely szerint egy itt dolgozó amerikai lánytól megkérdezte valaki, hogy átveszi-e a telefont, de a lány, aki elég jól tudott már magyarul (de ezek szerint mégsem eléggé), ezzel hárította el a beszélgetést:

- Most ne’ tudo’ beszélni, kuki va’ a számba’!

Kiegèszítés: nekem a mamám utolsó mondatában a szürrealitás döbbentett meg leginkább, úgy éreztem, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, oda nem illő dolgot mondott, szinte mintha nem is ezen a világon élne. Erre ma felvilágosított egy barátnőm, hogy tényleg van egy Kuki (Cookey?) nevű francia műsorvezető. 

Most úgy érzem, egyre nagyobb a kulturális szakadék kőztem és a családtagjaim között!!

A kellemes ünnepünk

Ősszel kipattant a fejemből az az ötlet, hogy töltsük a karácsonyt Magyarországon. Mióta Boni megszületett, erre még soha nem került sor. Tudom, hogy gyerekkorban nem (csak) bizonyos konkrét események fontosak, hanem: szagok, ízek, illatok, érzések és más megfoghatatlan ingerek, amelyekre emlékezni és amelyekből töltekezni fogunk felnőttként. Arra gondoltam, fel kell vérteznem Bonikámat magyar karácsonyiemlék-anyaggal. 

Ez az ötlet a legnagyobb értetlenkedést váltotta ki először is Z-ből, másodszor pedig a szüleimből. Z. már nyáron is Ukrajna közelségétől félt (mi van, ha felrobban az atomerőmű?), a szüleim meg egyáltalán nem értették, hogy miért hagynánk el a jól működő országban található kényelmes, meleg lakásunkat télen. Akárhányszor telefonáltam velük, mindig le akartak beszélni. Mire ők és Z. is elfogadták, hogy megyünk, addigra én is beláttam, hogy hülyeség az egész: vinni kellene az ajándékokat, és mint kiderült, Boni nem szeretne olyan lakásban karácsonyozni, ahol nincs karácsonyfa (erről teljesen elfeledkeztem: hogy mennyire megdöbbentem gyerekként, amikor rájöttem, hogy a nagymamámnak nincs karifája!).

Ráadásul Z. az indulás előtt megbetegedett; nem annyira, hogy szó sem lehetett utazásról, mert akkor egyértelmű lett volna a helyzet. Hanem épp csak annyira, hogy pont nem tudtuk eldönteni: menjünk-e vagy sem. Előrelátóan visszaváltható repülőjegyeket vettem, így lehetőségünk lett volna menni, maradni vagy két nappal később indulni. 

Napokig nem tudtuk eldönteni, mi legyen! Időközben a papám bekapcsolta nálam a fűtést, vett pár dolgot, amire megkértem (többek között karácsonyfadíszeket), és a mamám meglepetésből elment hozzám, hogy főzzön nekünk ebédet. Ekkor épp úgy volt, hogy mégsem megyünk, még pont sikerült időben felhívnom, hogy ne kezdjen el főzni. Berakott mindent a mélyhűtőbe és eljött. Z. náthája azután orrvérzéssé fajult: bármelyik pillanatban eleredt az orra vére. Például az Argentina-Franciaország büntetőrúgásainál (így azon kevesek közé tartozott az országban, akik nem nézték a meccset, úgy, ahogy az az ügyeletes orvos sem, akit ekkor felhívott telefonon).

Nem kapott időpontot fülorrgégészhez (egyre rosszabb az orvosi ellátás a mi megyénkben), ekkor elkeztük hívogatni a budapesti magánorvosi rendelőket. Közben a bőröndjeink már napok óta be voltak csomagolva; úgy gondoltuk, mégis megyünk, és majd Mo-on megy orvoshoz. Végül az utolsó pillanatban elvállalta egy doki, megcsinálta az orrát (ami nem jelentette azt, hogy két nap múlva Budapesten ne kellett volna mégiscsak elmennie orvoshoz, amilyen hipochonder..). 

Mivel kora reggel ment a gépünk, úgy terveztem, hogy a reptéren alszunk egy szállodában, mert azt az aggodalmat, hogy a reggeli dugók miatt lekéssük a gépet, nem akartam bevállalni. Oda is értünk rendben, és ott helyben döbbentünk rá, hogy a reptéri parkolókban már egyetlen szabad hely sincs kilenc napra…tébolyultan írogattam a kollégáimnak, hogy hagyhatom-e vajon a mh-i parkolóban a kocsit ennyi időre. A másik lehetőség sajnos az lett volna, hogy még aznap este hazamegyünk, és másnap hajnalban vonattal újra megtesszük az utat, miközben a vasutasok sztrájkolnak, és rengeteg cuccunk volt… 

Szerencsére a szállodában kivételesen megengedték, hogy otthagyjuk az autót. Huh, de megkönnyebbültünk.. lementünk az étterembe, és ott vettem észre, hogy basszus, már nekem is fáj a torkom. Azóta én is kifejlesztettem egy jó kis náthát, szenvedtünk egy csomót a bérelt autónk parkolásával (kiderült, hogy az utcánkban 22 óráig kell fizetni!), az első este nem volt semmi kajánk (elrohantam a McDonalds-ba, pedig ilyet nem szoktam csinálni), hazacipeltük és feldíszítettük a fenyőfát…szóval eddig rohanás ês idegeskedés volt a program. Kárpótol mindenért az, hogy Boni attól a perctől kezdve, hogy a szállodában megnyomhatta a lifthívó gombot és kártyával kinyithatta a szoba ajtaját, MINDENT élvez. Tisztára olyan a karácsony, mint az Élet szép c. filmben: az ember minden bosszúságból, problémából, giccsből, kötelezettségből stb. megpróbál valami felejthetetlenül csodálatosat varázsolni a gyereke számára.

Újabb köznevesített pasinév

Ez tegnap jött velem szemben Thomas Mann Doktor Faustus c. regényében (Szőllőssy Klára fordítása). Jelentése: áldomás.

Adrenalin

Lappa írt egy tök jó bejegyzést arról, példával is illusztrálva, hogy mindenkinek máshol van az a szint, ahol a stressz még tolerálható, illetve már túlmegy az elviselhetőség határán.

Erről eszembe jutott a saját példám, ami ebben a témában mindig beugrik, főleg, ha álláshirdetésekben olyanokat olvasok, hogy „stressztűrő” munkatársat keresnek multikhoz. Gimis koromban egyszer késve indultam el otthonról, és a villamoson összetalálkoztam az egyik osztálytársammal. Aggódva mondtam neki, hogy basszus, lehet, hogy el fogunk késni!

Erre ő elmesélte, hogy minden nap direkt úgy indul el otthonról, hogy legyen a villamoson egy olyan időintervallum, amikor nem tudja: el fog-e késni vagy sem. Mert hogy ő ezt az érzést imádja!

Az élet két partjáról nézegettük egymást, mint két különböző faj képviselője: én, a megbízhatóság, a pontosság és az aggodalom nagymestere, és ő, lázadásra és féktelen kalandokra hivatott, öntörvényű fiatal, aki olyam ínyenc módjára örült annak, amitől én féltem! 

Azóta is bámulattal veszem tudomásul, hogy milyen gyökeresen eltérő módon, hányféle változatban, mennyi fajta hangnembe transzponálva lehet leélni azt a pár évtizedet, ami itt a Földön adatik!

Szociális fejlődés

Boni tavaly januárban nem játszott a zeneiskola koncertjén; elmentünk ugyan, de amikor rákerült a sor, nem lépett fel. Megadtuk neki a lehetőséget, hogy ne szerepeljen, és tulajdonképpen nem is csodálkoztam, hogy így történt: túl félénk ahhoz, hogy elsőre belevágjon merész dolgokba.

Az idei tanév koncertje december elején volt, és érdekes megfigyelni, hogy az én különc gyerekem (aki valójában csak bátortalam és nincs önbizalma) mégis csak folyamatosan fejlődik és változik. Soha nincs a saját szintjén, ezt gyakran tapasztalom – még mindig nem köszön, nem tart kiselőadást az osztályban stb. – ugyanakkor a helyzet mégis csak egyre jobb: idén ugyanis fellépett a koncerten.

Úgy történt, hogy el sem mondtam neki, hogy lesz koncert, mert előtte meg akartam beszélni egy barátnőmmel és Z-vel, hogy mit tegyünk: kötelezzük-e Bonit vagy sem. Én arra hajlottam, hogy igen, hiszen annyira jól zongorázik. A barátnőm szerint nem kell nyomatni semmit, Z. pedig erre is, arra is hajlott. Az egyik zongoraórán kértem a tanárnőt, hogy ne mondja még el a koncertet Boninak, mert még nem választottunk stratégiát. Ekkor kiderült, hogy Boni már rég tudja: az egyik osztálytársa, Gabriel mondta el neki, aki ugyanahhoz a tanárnőhöz jár zongorára.

Én nem is tudtam, hogy ezek a gyerekek zongoráról beszélnek egymás között az iskolában. Amúgy ez a kisfiú nagyon érdekes eset; a szülei szereztek valami diagnózist arról, hogy zseni (franciául: HPI). Fel nem foghatom, mire jó egy ilyen diagnózis (a szülők eléggé furák), ugyanakkor a kisfiú tényleg nagyon okosnak tűnik. Ráadásul szociálisan is teljesen oké, minden játékban benne van, kezdeményez, udvarias, magabiztos, szóval mindaz, ami Boni nem. Tavaly a koncerten iszonyú jól szerepelt, nyáron a zongoravizsgán meg is állapítottuk, hogy valószínűleg ő is olyan típus, akit motivál a stressz (épp akkor történt, hogy Nadal az ausztráliai versenyen vesztes pozícióból hihetetlen akarattal első helyre tornázta fel magát – hozzá hasonlítgattuk).

Szóval Boni teljes természetességgel közölte, hogy fog játszani. Nem volt szükség se rábeszélésre, se gondolkodási időre, semmire. Valószínűleg valamilyen szinten őt is doppingolja az, hogy Gabriellel versenyezhet, a terepet pedig már jól ismerte. A koncert napján Boni nem volt hajlandó elárulni, hogy izgul-e: ez a hiúság is olyan jellemző rá! ÉN baromira izgultam amúgy, és ÉN képtelen lettem volna bármit is lejátszani.

Boni – hiába félénk és nincs önbizalma – mégiscsak szeret kitűnni. Úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Egy egyperces, vidám, tetszetős darabot választott. Azzal szórakozott napokig, hogy betanulta maximális sebességgel lejátszani, és ott a helyszínen az egyperces darabot negyvenegy másodperc alatt játszotta le.

Benne volt az is, hogy szerintem mihamarabb túl akart lenni rajta. De azért beugrott a legelső dobórája, amikor a dobtanár óra közepén kijött a folyosóra, hogy beszéljen velem. Azon nyomban eszembe jutott, hogy hát te jó ég, nem figyelmeztettem a tanárt, hogy Boni nem fog megszólalni! De hülye vagyok, most jön számonkérni, hogy milyen gyereket hoztam neki, nem beszél. Ehelyett azonban azt a kérdést tette fel megdöbbenten, hogy:

– Madame... mondja csak... ez a gyerek mindent ilyen gyorsan csinál?!

 

 

A népmesei eszes leány

Barkochbáztunk Bonival, ő gondolt. Már kitaláltam, hogy egy felnőtt nőről van szó, akit személyesen is ismerünk, de amikor azt kérdeztem, hogy az illető orvos-e, elbizonytalanodott. Igen is, meg nem is! – válaszolta.

Azt mondtam neki, hogy ilyen nincs, gondolkodjon. Nem lehet valaki egyszerre orvos is meg annak az ellentéte (nemorvos) is. Vagy-vagy.

Gondolkodott egy picit, majd kijelentette, hogy erre a kérdésre nem tud válaszolni, mert nem tudja eldönteni, hogy az illető valójában orvos-e. Úgyhogy végül elárulta, hogy kire gondolt.

Ekkor beláttam, hogy teljesen igaza van. Teljesen jogos a felvetés: a nő, akire gondolt, szerintem is egyszerre lehet orvos is, meg nem is.

Kitaláljátok, hogyan fordulhat ez elő?

Nemi sztereotípiák

 – Oááá, oááá, oááááá!! – halljuk a gyerekorvos várótermében. Egy kisbaba sír az ajtó mögött, éppen vizsgálják.

– Ez egy kislány – jelenti ki Boni – kislányhangon sír.

– Hát.. szerintem ezt nem lehet sírás alapján eldönteni. A kisbabák mind egyformán sírnak – válaszolom minden meggyőződés nélkül, mert a gyerek szerintem is kislányhangon sír.

– Fogadjunk! Én azt mondom, kislány. Te mit mondasz?

– Én? Nem is tudom... de honnan fogjuk tudni, hogy kinek van igaza? Nem fogjuk rajta látni, hogy kislány vagy kisfiú, ha kijönnek.

– De, azt meg lehet állapítani. Más a hajuk, más a pólójuk... – sorolja szakértelemmel Boni.

– Oááá, oááááá, oáááá! – hallatszik tovább.

– Várj, megnézem a babakocsiját! Innen eléggé szürkének tűnik – odamegyek, megvizsgálom, majd jelentem Boninak – csupa kék meg szürke dolgok vannak benne.

– Akkor mégis fiú – vonja le a következtetést Boni.

– Várj, hallgatózzunk, háta kihalljuk a nevét vagy elcsípünk egy személyes névmást! – javaslom.

–  Hlucbhalinde dscluiaux, de hdséiuhion, le sdzuguzcgez! Je vais mesurer... attendez.. 45,6! – hallatszik a doktornő hangja, amiből csak annyit értünk, hogy a mérés eredménye = 45,6.

– 45,6 centi! – jelenti Sherlock Holmes.

– Az nem lehet, az túl pici...

– Akkor 45,6 fokos a láza? – tippelget tovább Boni.

– Jézusom, dehogy, az sem lehet! – riadozom.

– Dsgal de jfbhvu qui d'lknvoz de la clwkjzug... le petit...

– Azt mondja, le petit! – jelenti Boni – kisfiú...

– Koukacuzbge, jdg la, de malfglifine.. la petite...

– Most meg azt hallom: la petite. Akkor kislány! – nézzünk össze teljesen értetlenül.

 

Ekkor bemegy a titkárnő az ajtón, beszél az orvossal pár percet (nem halljuk), majd kijön.

 

– Na, mondtam, hogy kislány! – viccelődik Boni a fiatal nőre mutatva. Bírom, hogy még betegen is van humora. –  Azért kicsit idős ahhoz, hogy így sírjon, nem?

Pár perc múlva tárul az ajtó: egy apuka lép ki rajta, karján egy kisírt szemű, 6–9 hónap körüli, rózsaszín harisnyába, rózsaszín kis szoknyába, csillogós felsőbe öltöztetett... kislány! 

 

(gondolom)