Salamoni döntés

Kiráz a hideg, ha arra az esetre gondolok, ami most nagy port kavar Franciaországban és amit Salamon király történetéhez hasonlítanak. Egy 18 hónapos kisfiúról van szó, akiről az anyja még a kórházban lemondott, és akit két hónaposan örökbeadtak. Az történt, hogy a biológiai apja most magának követeli a gyereket. Első fokon pert nyert, másodfokon viszont elutasították, így a gyerek pillanatnyilag a családjánál maradt. A férfi a semmítőszékhez fordult.

Tökéletesen bele tudom magam képzelni mindkét fél helyébe. Kiderülhetne például, hogy egyik fennmaradó embriónkat egy idegen nőbe ültették bele, a terhességből egészséges kisbaba született, akit most egy belga család nevel. Hát, nem mondom, hogy nem éreznék semmit, de a fájdalom mértéke igencsak tűrhető lenne.

Viszont! Ha most megjelenne egy belga nő, aki mondjuk kiderítette volna, hogy Boni igazából az ő petesejtjéből született, és most visszakövetelné - hát akkor meghalnék. Szerintem valahogy így érezhet az a család is, akinek hirtelen azt mondhatják, hogy vissza kell adniuk azt a kisfiút, akit sajátjukként nevelnek több mint egy éve.

Mindenhonnan azt hallom, hogy az eset bonyolult és hogy nehéz igazságot tenni. Hát csak én lennék olyan szélsőséges, hogy 100 százalékban a családnak adok igazat? Nem is értem, hogyan ítélhették az apának először... azt olvastam, hogy 8 hónappal a gyerek születése után fordult bírósághoz, és hogy még soha meg sem látogatta (pedig a család beleegyezett, hogy láthassa). Pszichológusok sorát vonultatták fel a bíróságon, akik egyértelműen állították: a gyereknek hatalmas trauma lenne, ha szüleit hirtelen elvesztené és egy idegennel kellene tovább élnie.

Nem értem, hogyan van szíve a pasinak ilyen kegyetlen játszmát űznie ezekkel az emberekkel... és a saját fiával. Oké, biztos az is befolyásol (pedig nem kellene, de mégis), hogy éppen börtönből szabadult. És végezetül pedig: nem értem, hogyan lehetséges ez az egész. Az anya azt a formáját választotta az örökbeadásnak, amikor titokban, még a szülés után lemond a babáról (accouchement sous X franciául, van ennek magyar megfelelője?), de ennek ellenére mégis kiderülhetett, hogy ki az apa. Lehet, hogy adminisztratív hibák állnak a háttérben, és jóhiszemű az apa, és akkor még tragikusabb az egész. .

Orvosok műtét közben?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Vagy?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Kripli szülők egészséges (és egészségesen hadakozó) gyereket pelenkáznak?

Time management

A: Otthon leszünk karácsonykor, tudunk találkozni?
B: Óóó, de szuper, persze! Mikor jöttök?
A: Képzeld, pont 24-én!
B: Oké, akkor hívj majd fel, ha itt vagytok, oké?
A: Öööö.... én arra gondoltam... hogy nem érnél rá 28-án 15 és 17 óra között? Vagy esetleg.... ha nem jó, akkor mit szólnál egy talihoz a Mikszáth téren másodikán 15:45-kor?

Mostanában ehhez hasonló telefonbeszélgetéseket és cseteléseket folytatok fiatalos, spontán és rugalmas ismerőseimmel, barátaimmal és családtagjaimmal, akik általában hülyének néznek, amikor a naptárommal a kezemben akarok 2015-re találkozót megbeszélni. Érzem én, hogy ezekben az interakciókban én vagyok a vaskalapos, ódivatú és nehézkes - de mit csináljak, nekem máshogy nem megy, pedig szívesen lennék én is laza!

Eddig még csak egyetlen konkrét találkozóm, illetve egy színházjegyem van, viszont rengeteg olyan képlékeny és határozatlan megállapodást kötöttem többekkel, hogy majd beszélünk és egyeztetünk. Na mármost én ezt nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni: két hetet leszünk otthon, amibe beleesik a karácsonyi és szilveszteri őrület, Bonival nem vagyunk rugalmasak, kocsink nem lesz (lehet, hogy internetünk sem), és sok mindenkivel szeretnék találkozni. Szerintem a legegyszerűbb az lenne, ha mindenkivel már most lefixálnánk egy időpontot és helyszínt. Ez tényleg megöli a romantikát és a spontaneitást, de így legalább garantálható lenne a változatos táncrend és nem maradna ki senki. Tudom, őskövület vagyok, improvizálni kellene.

Kilók

Ez már hivatalos, a dokival is átbeszéltem, én is beletörődtem: januártól abbahagyom a szoptatást. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy eddig szoptathattam. Őszintén megvallva, még a terhességnél is nagyobb élmény volt.

Nem értem azonban, a szoptatáslobbi miért nem helyez nagyobb hangsúlyt a folyamat egyik nem elhanyagolható előnyére: a szoptatás fogyaszt. A szülés után kb. 10 nappal álltam mérlegre először: mínusz 3 kilót mutatott (49) az évek óta megszokott súlyomhoz (52) képest. Pedig akkoriban mindig farkaséhes voltam. Emlékszem, kétszer reggeliztem, egyszer 6, majd  9 körül, és nem csak úgy tesséklássék, hanem böcsületesen: müzli, lekváros-vajas kenyér, croissant, rittyentett hőzönbőzön. Az ebédet és a vacsorát is tisztességesen elköltöttem, ráadásul akkor alakult ki a máig tartó sajtmániám, válaszul a terhesség alatti sajtmegvonásra. Utána pedig jött  karácsony, a húgom több kiló szaloncukorral érkezett, aminek az eltüntetésében szépen kivettem a részem (sőt, mintha rémlene, hogy én ettem meg a javát?).

Ennek ellenére nyár elejéig 49 kiló maradtam, majd híztam egy kilót - így utólag azt mondom, a hozzátáplálás miatt, akkor kezdett Boni kevesebbet szopni.

Pár hete már csak egyszer szoptatok, és ha éjszaka felsír, már nem cicivel altatom vissza. De basszus rögtön visszajött rám ez a két kiló! Pedig reménykedtem egy kicsit, hogy esetleg végleg megszabadulok tőlük... isteni volt ilyen könnyűnek lenni, egyik nadrágom sem szorított és mindig csininek éreztem magam (melltől lefelé...).

Szóval fogyókúrázom. Szörnyű. Fogyókúrás menüket keresgélek a neten, de kiábrándítóak: egyetlen narancs reggelre fél pirítóssal, egy szál zeller tízóraira, grillezett csirkefilé párolt zöldséggel ebédre...egy év alatt hozzászoktam ahhoz a kiváltsághoz, hogy jókat főzök, jóízűen lakmározom és mégsem hízok. Na jó, sohasem nassoltam és éjszaka sem jártam ki enni, szóval ésszerűen, de sokat ettem.

Persze két (vagy három) kiló nem tűnik soknak, na de az utolsó két (vagy három) kilót leadni nagyon nehéz. És arra az esetleges kérdésre, hogy ugyan minek fogyókúrázom, az 52 még mindig tök jó, azt mondhatom, hogy összehasonlíthatatlanul jobb vékonyabbnak lenni. Mert az igaz, hogy CSAK két (vagy három) kilóról van szó, na de amikor az ember ebben a tartományban mozog (49-52), akkor ez a pár kiló tényleg látszik!

Nincs valami jó könyved?

átverik, megverik, megkínozzák, megölik, megbetegszik a férje, meghal az anyja, depressziós lesz, kenyérlopásért kényszermunkára ítélik, bebörtönzik, ártatlanul kivégzik, reménytelenül szerelmes lesz, megcsalják, elhagyják, otthagyják, teherbe ejtik, koncentrációs táborba viszik, elüszkösödik a lába, vérhasban meghal az apja, kitör a forradalom, diktátor kerül az ország élére, hadat üzennek, leprás lesz a barátnője, három hónapig fekszik kórházban, lebénul, impotensé válik, megőrül, éhezik, bogárrá változik, még egy alma is belefúródik a hátába, tüdőbajos lesz, elveszti minden vagyonát, elüti a vonat, elektrosokk-terápiát kap, lehallgatják, kihallgatják, megbüntetik, terrorizálják

A mamám itt vendégeskedik nálunk eljött segíteni.
- Nincs valami jó könyved? - kérdezte
- Ó, dehogynem, csak jó könyvem van! - ugrottam rögtön a könyvespolchoz - Mit olvasnál?
- Valami vidámat.
- Ööö... na lássuk csak... izé... azt mondtad, valami vidámat?

Döbbenten nézegetem a polcot. A könyveim, mit a könyveim! talán az egész világirodalom 95 százaléka egy kegyetlen, kilátástalan, komor világot fest le, ahol az élet sok minden, csak nem habostorta. Vajon miért gondoljuk, hogy mi megússzuk?

Elindulni

Összességében nem hiányzik a régi életem. Nem hiányzik a munkám. Nem hiányzik Brüsszel, az esti programok, a hétvégi későnkelések és/vagy szieszták, az utazások. Nem baj, hogy mindent magasra kell tenni a lakásban, nem gond, hogy a ruháimon itt-ott kivehetetlen foltok éktelenkednek, hogy pár könyvem összenyálazódott és széttépődött, hogy a szemüvegeim szárai kilazultak.

Viszont! Nosztalgiával gondolok arra, amikor ha elmentem valahová, csak kiléptem az ajtón, kalapkabát és kész. Mert hogy indulok el mostanában? Ha Bonival megyünk, a folyamat komplex logisztikai szervezést igényel:

1. Kikészítem az én ruháimat és az övéit (kabát, pulcsi, cipő - mindkettőnknek).
2. Kikészítem a babakocsit - ha kocsival megyünk, bepakolom az autóba, ha gyalog, akkor meg innentől kezdve azt kell megoldanom, hogy Boni ne fogdossa meg a kocsi kerekeit.
3. Beöltöztetem a kapálózó és méltatlankodó gyereket.
4. A folyamat felénél, azaz a pulcsin túl de a kabáton innen kinyitom az ajtót, nehogy megizzadjon.
5. Miután teljesen felöltöztettem, berakom a kocsiülésbe vagy a babakocsiba.
6. Rohanva én is felöltözöm.

Nem hangzik ez olyan bonyolultnak, a probléma az, hogy valahol mindig elrontom. Általában már a ruhákat sem tudom normálisan kikészíteni, de a kocsi- és lakáskulcs előkerítése is valahogy mindig az utolsó pillanatra marad.

Versenyfutás

Ha meg Boni nélkül megyek el valahová, akkor meg azért kell visszafordulnom ezerszer, mert:

- puszit kell adni
- meg kell kérdeznem Z-től, hogy biztosan tudja, melyik bébipapit kell megmelegíteni
- Z kérdezi meg, mikor már kint vagyok, hogy hová tettem a tiszta előkét
- a kocsiban jövök rá, hogy át kell pakolnom Z. kocsijába a gyerekülést
- és még vissza kell futnom egy utolsó pusziért!

Képmutató társadalom

Tegnapelőtt a mamám elmesélte, hogy ő még látta az anyját gyerekkorában libát tömni: kukorica-gombócokat erőltetett a liba csőrébe, majd azokat erőnek erejével végignyomta a liba nyakán. És ha még ez nem lenne elég, szegény liba egész életét a sötét pincében, egy kosárban töltötte. Számomra most derült ki az is, hogy a liba tömése egyáltalán nem tiltott, vagy ha tilos is, simán bevett szokás még ma is és a libamáj, amit a franciák (és én) olyan előszeretettel esznek (eszem) karácsony táján, az állatkínzás révén került az asztalu(n)kra!

Másnap Márton-napi ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, ahol libamáj volt az előétel. Na most én nem azt a négy embert akarom kritizálni, aki megette a felszolgált libamájat, hanem a rendszert (meg magamat is, mert most nem ettem ugyan belőle, de ki tudja, tényleg soha többet nem fogok-e belőle enni, ahogy azt előző nap megfogadtam?)

Ültünk a párizsi lakás napsütéses étkezőjében, csupa liberális és magát széleslátókörűnek gondolt és aposztrofált értelmiségi, halálbüntetés-ellenesek és abortusz-engedélyezők, toleránsok a mássággal és a bevándorlókkal szemben, mit toleránsok! azokat a társadalom szükséges és ünnepelt részének tekintik, gyerekeiket hordozzák, négy éves korig szoptatják, biokajával etetik - és teljes lelki nyugalommal, politikáról, irodalomról és gyereknevelésről csevegve eszik a szerencsétlen, megkínzott liba máját.

Én meg erkölcsi és morális felsőbbrendűségem teljes tudatában ülök itt a számítógép előtt, és azzal próbálom meg elrendezni, mintegy helyreállítani a világ sorát - vagyis inkább megvásárolni a lelki békémet - hogy heroikus módon azt határozom el, hogy nem eszem többet libamájat. Fene a luxus problémáimat! Meg a luxus megoldásaimat!