Süket fülek

Martine-hoz hasonlóan én is találtam süket füleket. Pedig már azt hittem, értelmesen eltársalgok az (amúgy szimpi) utaskísérővel az értelmetlen előírások c. fejezetről. Már-már azt hittem, hogy nagy a cinkos egyetértés közöttünk, mikor az utolsó mondatával pont az ellenkezőjét bizonyította be: nem értett ő meg semmit!

Hang: Megkezdjük a leszállást, kérjük, csatolják be öveiket.
Utaskísérő: Hölgyem, úgy látom, nem csatolta be a babát.
Én: Igen, mert nem akarom kivenni a hordozóból, épp alszik. Amúgy is sokkal jobban van védve ebben a csatos hordozóban, mint ha azzal az övvel* kötném magamhoz.
Utaskísérő: Sajnos a szabály, az szabály.
Én: De lássa be, ha a hordozóban marad, sokkal nagyobb biztonságban lenne egy esetleges ütközés során, hiszen két pánttal van szorosan hozzám kötve. Plusz a feje is védve van valamennyire. Ráadásul nem kellene felébresztenem!
Utaskísérő: Nekünk kötelességünk megkérni Önt, hogy az Air France által biztosított övet használja.
Én: Jaj, de hát nem akarom felébreszteni...
Utaskísérő: Segítek, esetleg becsatolhatjuk úgy, hogy a hordozóban marad.
Bonhomme: Oááááá! Oááááááááá!
Én: Na látja, most felébredt. Grrrrrr. most már mindegy. (Kiveszem a hordozóból és beszíjazom)
Utaskísérő: Köszönöm, akkor megoldódott a probléma!
Én: Dehogy oldódott meg, felébredt a gyerek!
Utaskísérő: Hölgyem, ne bánja. A gyerek biztonsága mindennél többet ér!

* A saját biztonsági övemre rögzített öv, amit a gyerek dereka köré kell kötni.

Illusztráció az előző bejegyzéshez

Ez nem egy beállított fotó, azért nem vagyunk annyira elvetemült bibliofilek! De ma, amikor nagy csönd hallatszott ki a nappaliból, és sietve benyitottunk, ez a látvány tárult a szemünk elé. Alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Hogy került a kezébe, és ráadásul ilyen profin? A legviccesebb az volt, hogy másodpercekig (talán több percig is, mert volt idő előkeríteni a fényképezőgépet, meg behívni a folyosón cigiző mamámat) a levegőbe emelve tartotta a kis lábait, csináltunk is egy sorozat képet.

20%-os kedvezménnyel 80%-ban gyerekkönyveket

Veszélyes dolog mostanában könyvesboltba mennem, vagy akár egy Libri előtt elsétálnom. Ezzel a 20%-os kedvezménnyel mindig rá tudom magam beszélni arra, hogy bemenjek és megvegyek egy rakás régen vágyott könyvet, és egy halom másik olyan könyvet is, amelyről nem is tudtam, hogy vágytam rá (például ezt).

De leginkább Boninak veszek olvasnivalókat: pici babáknak valót, képeskönyveket, mesekönyveket, de olyanokat is, amelyeket pár év múlva majd önállóan elolvashat. Több érvem is van rá, hogy felvásároljam a gyerekrészleget: először is ez a kedvezmény, illetve az a tudat, hogy ha hazamegyük, nem vásárolhatok neki bármikor magyar nyelvű könyveket, harmadsorban pedig mivel Z. kocsival megy haza, és egy csomó mindent itthagyunk, még helyünk is lesz (talán utoljára egy ideig).

A környezetem nem túl lelkes. Mindenki (még Z. is) azt kérdezi, hogy nem viszem én ezt túlzásba? Jó, hogy megbeszéltük Z-vel, hogy nem fogunk túl sok játékot vásárolni Boninak, de úgy hittem, el alól a szabály alól a könyvek kivételek.

Lehet egy gyereknek (vagy akár egy felnőttnek) túl sok könyve?

A mi kis problémaforrásunk

Szokásos kép: megyünk az utcán hárman, azaz Bonit Z. tolja a babakocsiban. Én mellettük megyek és jobb esetben csak dirigálok (jobbra menj, balra menj, ne ilyen lassan, gyorsabban, most itt kell átmennünk, nem erre kanyarodunk stb.), rosszabb esetben türelmetlenül kikapom Z. kezéből a gyeplőt babakocsit és én tolom tovább. Így mindenki jól jár, hiszen én jobban tudom, merre megyünk és hogyan kell oda menni, sőt, egyszerűen mindent jobban tudok - gondolom fölényesen.

Ilyen rémes hárpia lesz belőlem, ha nem vigyázok. Márpedig gyakran nem vigyázok és még engem is meglep, hogy mennyire  nehezen engedem át az irányítást. Türelmetlen vagyok, ha Z. pelenkáz (nem hajtja ki az összes fodrot!), ha popsit töröl (biztos száraz?), ha etet (lecsöpöööööög!), ha nem találja a fél pár zoknit/bodyt/törlőkendőt/stb (minden ott van a helyén), ha fényképez (miért vagyok a képeken mindig bűnronda? nyilván ez is a fotós hibája) és még sorolhatnám.

A bőrömön tapasztalom, hogy egy gyerek - noha összekovácsol, és általa lettünk végre család - mégiscsak rengeteg konfliktust generál. Pedig a nagy vonalakban nyilván tökéletesen egyetértünk, különben nem kötöttünk volna ki együtt. De a napi kis hülyeségek fel tudják őrülni az embert. Nap mint nap közösen kell döntenünk és megoldást találnunk olyan kis semmi problémákra, amelyek leírva teljesen idétlen apró-cseprő ügyeknek tűnnek, a valóságban viszont, nagy tételben, konfliktusokat okozhatnak.

Mert a természet hiába adományoz a friss anyukáknak egy jó adag kitartást az éjszakázásokhoz és angyali türelmet a babához, arra nincs semmi kitalálva, hogy egymás rigolyáit hogyan viseljük el. Nem azt mondom, hogy veszélyben a kapcsolatunk (szerencsére), hanem inkább csak csodálkozom, hogy mivé lett a mi nagy egyetértésünk.

Mostanában arra keresek megoldást, hogy miképpen tudnám elviselni Z. folyamatos aggódását anélkül, hogy felmenne az agyvizem tőle*.Nem tudom figyelmen kívül hagyni, de (nyilván) a veszekedés sem gyógyír a problémára, hiába tűnik ez olyan kézenfekvő reakciónak. Humorral elütni? Talán. Nem beszámolni mindenről? Ez is lehet egy megoldás. Belenyugodni? Hm, nem az erősségem, de megpróbálhatnám. Észérvekkel jobb belátásra téríteni? Nem tudok jól érvelni, de esetleg rokoni segítséggel menne.

*Egyetlenegy példa a rengetegből: Z. nem szereti, ha a nap belesüt Bonhomme szemébe, amíg sétálunk. Legyen szó akár egy 5 perces útról, képes hátrafelé gyalogolni (ha a hordozóban viszi), vagy a saját kezét a gyerek arca elé tartani (babakocsis változat), illetve beszereztünk már egy rémesen ronda babanapszemüveget is, azt erőlteti rá. Én már magától a témától ("belesüt a gyerek szemébe a nap" problémakör) ideges leszek, nem érdekel, hagyjon békén, hagyja a gyereket is békén...

Libidógyilkosság

Most csak ilyen párbeszédes posztokra futja... de le kell írnom, hogy hogyan ráztam le szerencsésen egy pasit a minap, amikor kimenőről hazafele menet, éjszaka, egyedül leszálltam a villamosról a VIII. kerületben. Szóval ez a 100 kilós, egyáltalán nem kellemes - sőt, fenyegető - kinézetű pasi utánam jött és leszólított:

- Ne haragudj, hogy az előbb hozzáértem a válladhoz...
- Semmi gond, helló!
- Megijedtél, mi? Höhö.
- Semmi baj, de mennem kell...
- Nekem nincsen csajom má' három éve...
- Igen? Hát nekem meg van férjem!!!
- Höhö, nem hiszem el! Pécsről jöttem fel, Soroksáron dolgozom...
- Bocs de mennem kell, vár a kisbabám otthon...
- Peeer-sze...! (alaposan végignéz) A k*rva életbe ekkora mellek! Basszus, ennek tényleg van kisbabája! Eteted, ugye? (mutogat)
- Igen, megyek is...
- Hát akkor helló!

Kritika ért (de jól viselem!)

Bácsi: - Miért sír a baba?
Én: - Nem tudom. Mérges.
Bácsi: - Nekem is vannak unokáim! A lányomnak [...] a fiam viszont [...] a legkisebb pedig 3 éves.
Én: - Édes drága bogaram, de mi a baj?
Bácsi: - Maga vigyáz rá?
Én: - Igen.
Bácsi: - Ááá, rögtön gondoltam! Az anyukák nem ilyenek.

Mint tyúk, aki kést talált

Franciául ez a kifejezés (comme une poule qui a trouvé un couteau) azt jelenti, hogy az illető olyan helyzet elé került, amivel nem tud mit kezdeni. Így álltam én is első budapesti sétám második percében az utca végén. Nagy lelkesen lementem Bonival vásárolni, de arra nem gondoltam, hogy be sem tudok menni a boltba!

Ilyen probléma elé még nem kerültem a lassan hét hónap alatt. Kifelé egyébként láttam egy nőt, aki egyedül feltornázta a babakocsiját, de én erre még gondolni sem mertem. Elkezdtem teljesen más szemmel nézni Budapestet: hol tudok felmenni egyedül a babakocsival? Hová ne merészkedjek egyáltalán?

(aztán még olyan is van, hogy hol tudok szoptatni? hol tudom úgy megetetni Bonit, hogy ne tűnjön fel az asztalra kent almakompót? mikor kell elindulnunk úgy, hogy fürdetésre hazaérjünk?)