A mi kis problémaforrásunk

Szokásos kép: megyünk az utcán hárman, azaz Bonit Z. tolja a babakocsiban. Én mellettük megyek és jobb esetben csak dirigálok (jobbra menj, balra menj, ne ilyen lassan, gyorsabban, most itt kell átmennünk, nem erre kanyarodunk stb.), rosszabb esetben türelmetlenül kikapom Z. kezéből a gyeplőt babakocsit és én tolom tovább. Így mindenki jól jár, hiszen én jobban tudom, merre megyünk és hogyan kell oda menni, sőt, egyszerűen mindent jobban tudok - gondolom fölényesen.

Ilyen rémes hárpia lesz belőlem, ha nem vigyázok. Márpedig gyakran nem vigyázok és még engem is meglep, hogy mennyire  nehezen engedem át az irányítást. Türelmetlen vagyok, ha Z. pelenkáz (nem hajtja ki az összes fodrot!), ha popsit töröl (biztos száraz?), ha etet (lecsöpöööööög!), ha nem találja a fél pár zoknit/bodyt/törlőkendőt/stb (minden ott van a helyén), ha fényképez (miért vagyok a képeken mindig bűnronda? nyilván ez is a fotós hibája) és még sorolhatnám.

A bőrömön tapasztalom, hogy egy gyerek - noha összekovácsol, és általa lettünk végre család - mégiscsak rengeteg konfliktust generál. Pedig a nagy vonalakban nyilván tökéletesen egyetértünk, különben nem kötöttünk volna ki együtt. De a napi kis hülyeségek fel tudják őrülni az embert. Nap mint nap közösen kell döntenünk és megoldást találnunk olyan kis semmi problémákra, amelyek leírva teljesen idétlen apró-cseprő ügyeknek tűnnek, a valóságban viszont, nagy tételben, konfliktusokat okozhatnak.

Mert a természet hiába adományoz a friss anyukáknak egy jó adag kitartást az éjszakázásokhoz és angyali türelmet a babához, arra nincs semmi kitalálva, hogy egymás rigolyáit hogyan viseljük el. Nem azt mondom, hogy veszélyben a kapcsolatunk (szerencsére), hanem inkább csak csodálkozom, hogy mivé lett a mi nagy egyetértésünk.

Mostanában arra keresek megoldást, hogy miképpen tudnám elviselni Z. folyamatos aggódását anélkül, hogy felmenne az agyvizem tőle*.Nem tudom figyelmen kívül hagyni, de (nyilván) a veszekedés sem gyógyír a problémára, hiába tűnik ez olyan kézenfekvő reakciónak. Humorral elütni? Talán. Nem beszámolni mindenről? Ez is lehet egy megoldás. Belenyugodni? Hm, nem az erősségem, de megpróbálhatnám. Észérvekkel jobb belátásra téríteni? Nem tudok jól érvelni, de esetleg rokoni segítséggel menne.

*Egyetlenegy példa a rengetegből: Z. nem szereti, ha a nap belesüt Bonhomme szemébe, amíg sétálunk. Legyen szó akár egy 5 perces útról, képes hátrafelé gyalogolni (ha a hordozóban viszi), vagy a saját kezét a gyerek arca elé tartani (babakocsis változat), illetve beszereztünk már egy rémesen ronda babanapszemüveget is, azt erőlteti rá. Én már magától a témától ("belesüt a gyerek szemébe a nap" problémakör) ideges leszek, nem érdekel, hagyjon békén, hagyja a gyereket is békén...