London

Röviden arról, hogy miért nem voltam még soha Londonban: régebben nem volt pénzem, aztán pedig elriasztott a tömeg, utána meg jött Boni. De most végre pótoltuk ezt a mulasztást!

Első benyomásaink: a város jóval nagyobbnak tűnik mint Párizs. Nehéz megszokni a fordított közlekedést. Mindenki nagyon készséges és kedves, de néha egyszerűbb francia turistáktól megkérdezni ezt-azt, olyan sokan vannak! Macskát még nem láttunk, kutyából is kevesebb van mint Franciaországban. Az időjárás rémes, a patikákban is kapni esernyőt. Nagyon fura, hogy sok lakás a földszint alatt helyezkedik el (basement). A papíralapú metrójegy drágább mint ha kártyával fizetne az ember (nagyon sokat bénáztunk). Minden lehetséges bőrt lehúznak a Paddington maciról és a Harry Potterről. A képen a St-Pancras pályaudvar lenyűgöző homlokzata.

Na ide még nem ültünk fel, talán ma, ha sikerül ràbeszélni Z-t, hogy nem veszélyesebb mint átkelni az úttesten (miközben rossz felé néz az ember).

Itt reggelizünk minden nap⬆️. Mindjárt indulunk!

Kas saison Ka

Boni mostanában rejtjelzéssel, kódfejtéssel foglalkozik. Egyik este agyongyötört, hogy írjak neki titkosírással valamit, amit ő megfejthet, de erre sem időm, sem energiám nem volt.

Tegnap összekaptam magamat, és kora reggel leültem a gép elé, hogy kiötöljek valamit, amivel szerencsés esetben órákig lefoglalom az izgága gyereket, és ami alatt én szépen bepakolok és lehetőleg semmit sem felejtek itthon, mert kezdődik az őszi szület és utazunk. Talán még a repülőn is ellesz vele, ki tudja. Nem fogja folyton elkérni a telefonunkat. Kezemet dörzsölve és sátáni kacajjal adtam oda neki a nehezen kiöltött, de kacifántos végeredményt:

 

Öt perc múlva, írd és mondd, bejött utánam a szobába, és diadalittasan szavalta a titkosított mondatomat.

További öt perc múlva arra is rájött, honnan idéztem.

 

Három kérdés

Hétfő reggel elkezdtem hallgatni egy műsort a klimaxról, gondolván, hogy fel kellene talán készülnöm az előttem álló mizériára, ami minden barátnőm szerint leginkább egy földinduláshoz, más vélekedések szerint (de továbbra is a geográfiai vonalon mozogva) egy vízválasztóhoz hasonlít. A meghívott (szép hangú) nő felvázolta a jelenséget, adott egy kis társadalmi-nyelvi kitekintést (japánul nem létezik szó a klimaxra), majd ismertette a legfrissebb statisztikákat, kutatást és kezeléseket. Az interjúztató nő (maga is orvos) intelligensen kérdezgetett, szépen folyt a társalgás, noha kicsit unalmas volt. A 12. perc körül egyszer csak megkérdezte ettől a meghívott nőtől, hogy számára milyen volt a klimax, de, tette hozzá, a hallgatók kedvéért el kell mondanunk, hogy Ön transz nő.

Kedd reggel kinyitottam a az intranetet, ahol egy interjúra bukkantam az épp nyugdíjba vonuló igazgatónőnkel. Az újságíró áttekintette a nő karrierjének legfontosabb lépéseit, az országokat, ahol élt, a nyelveket, amelyeket beszél, majd rátért kihívásokra és az eredményekre, noha kicsit unalmasan. Aztán következett az obligát kérdés: mit fog csinálni, miután nyugdíjba megy és visszaköltözik a hazájába? A nő válasza az volt, hogy mostantól több időt szeretne majd tölteni a macskájával.

Szerda reggel azon gondolkodtam, vajon aznap mi lesz a soron következő meglepetés, amelyből megint kiderül, hogy teljesen a feje tetejére állt a világ?!

Külföldi Reakciók (KR) Krasznahorkaira

Sajnos nem olyan körökben forgok, hogy a magyar Nobel-díj téma lenne. Ketten írtak az alkalomból: az egyik a német barátnőm, aki átküldte egy tavalyi üzenetváltásunkat. Ekkor (2024-ben) elmesélte, hogy egy barátja ajánlotta neki az Utolsó farkast, elolvassa-e. Én erre azt válaszoltam, hogy az nekem nagyon tetszett, hogy meglepő volt és hogy egyetlen mondatból áll az egész. Mindebből már semmire sem emlékeztem, rémes: se a levélváltásra, se az egyetlen mondatra.

Rajta kívül egy francia barátnőm írt (gratulált!). Elmondtam neki, hogy csak egy könyvet olvastam ettől az írótól, de hogy többet is elkezdtem, majd abbahagytam, mert túl nehéznek tűnt a szöveg és túl sötétnek a sztori. Válaszul átküldött egy cikket, amelynek főcíme ez volt: Miért egyre komorabb életművek kapnak irodalmi Nobel-díjat?

Tegnap pedig lementem a könyvesboltba, a Pettsonékhoz, hogy ennek a barátnőmnek megrendeljem ajándékba az Utolsó farkast:

– Jó napot, egy könyvet keresek, a címe Az utolsó farkas.

– Jó napot, máris. Ki a szerző?

– Aki most kapta a Nobel-díjat.

Nem akartam ugyanis a számra venni Krasznahorkai nevét franciául, mert itt valahogy úgy ejtik ki, hogy Khrásznáorkáj. Ilyet én nem szívesen mondok ki, ha pedig magyarul ejtem ki a nevét, akkor nem érti, és magyarázkodhatok (rosszabb esetben még sznobnak is néznek, mint mi néztük azt a pasit, aki a rádióban egyetlen mondaton belül ejtette ki Trump nevét amerikai és Zelenszkij nevét ukrán akcentussal. Gurultunk a nevetéstől!).

– Ja, igen, tudom, nézem is… megvan... meg tudom rendelni a jövő hétre, jó lesz? Ugye puhafedeles kiadásban kéri?

– Igen, köszönöm. És ezt a könyvet is megveszem – nyújtottam oda egy (vicces) könyvet, amit Boninak szántam.

– Nyolc euró. Kártyával?

– Igen, köszönöm.

(Bip-bip)

– Kéri a blokkot? – bólintok, majd odanyújtja – És akkor majd küldök értesítést erről a Kr….Krrr… Krrrrrrr….elnézést, ezt a nevet soha nem fogom tudni kimondani!

Félkarú

A hét egyetlen említésre méltó eseménye az volt (azon kívül, hogy Krasznahorkai kapta az irodalmi Nobel-díjat) (és hogy nem Trump kapta a Nobel-békedíjat), hogy íngyulladásom lett. Szinte alig bírtam behajlítani szegény bal karomat, őrülten fájt. Úgy aludtam, hogy amikor fordulnom kellett az ágyban, a jobb kezemmel megfogtam a bal karomat, és húztam magam után. Emiatt úszni sem tudtam menni egész héten.

De a legérdekesebb az ok (vagy véletlen? de gyanús az egybeesés): előző napon oltattam be magamat az új Covid-vírusvariáns (amit itt Frankensteinnek becéznek) elleni oltással. Érdekes, mert a vakcinát a felkaromba kaptam, és az alkarom fájt baromira utána. Másra nem tudok gondolni, mert semmi különöset nem csináltam a bal kezemmel. Most viszont már értem, miért kérdezik meg, hogy melyik karba szeretném az injekciót. Ha a jobb karomba kaptam volna, tuti nem tudtam volna dolgozni.

Az orvos után sétáltam egyet a botanikus kertben, olyan szép így a természet. Folyton rámkényszeríti a közhelyeit, úgymint színes levelek megjelenítése fényképeken (lőjjetek le!). Kár, hogy a hanyatlás csak a természetben esztétikus, emberben már kevésbé..

 

Dobozügyeim Pettson feleségével

 

Elővettük a rég olvasott Pettson-köteteteket, miután nem volt több ötletem, hogy mit olvassak fel esténként Boninak (félbehagytuk ezt, ezt és ezt is). Évek óta nem volt a kezünkben Pettson-könyv, pedig olyan hangulatosak, viccesek, és olyan igényesen vannak megrajzolva (lásd ezen a képen Finduszt :)). Örömmel kezdtünk bele az olvasásba, amikor hirtelen és ugyanakkor mindkettőnknek leesett, kire hasonlít Pettson. Pontosabban, hogy kire is hasonlít olyan nagyon a Covid alatt megnyílt új könyvesbolt eladója:

 

 

Ez a pasi tisztára Pettson! (a képet az Insta-oldalukról vettem) Odamentünk Z-hez is a képpel, ő is egyből rávágta. Vajon a pasi tudja magáról? Itt nem annyira népszerű ez a sorozat. De mégiscsak egy könyvesbolti eladóról van szó!

 

Ha jól emlékszem, a mese szerint Finduszt egy dobozban találta a gazdája, és erről eszembe jutott, hogy nyár elején elmentem a könyvesboltba, hogy kérjek egy kartondobozt. Csak a csaj volt ott, és rögtön adott is egy egyet, de én meg azonnal láttam, hogy kicsi lesz. Ezt pofátlanul meg is mondtam neki, és gátlástalanul kérdőre vontam, nincs-e nagyobb. Én, hülye, mintha dobozboltban nézelődtem volna! A lány bement az irodába, pont beláttam: a szekrény teteje tele volt dobozokkal. Felnyúlt az egyikért, és az összes leesett a szekrényről. Borzasztó volt, az egész iroda egy csapásra tele lett kartondobozokkal, mindegyik a földön, az asztalon stb. hevert. Az én hibámból!!

 

Megkérdeztem, segítsek-e összepakolni, és ahogy rámnézett a csaj, láttam a szemén, hogy a fenébe kíván engem a hülye dobozigényeimmel együtt. Szerintem ha a pasija (a Pettson!) lettem volna, már rég leugatta volna a fejemet. Magát türtőztetve, udvariasan odanyújtotta a második dobozt, és megkérdezte, ez jó lesz-e. Természetesen az is kicsi volt, és természetesen ezt nem árultam el. Ezek után gyorsan kihátráltam (nem akarta, hogy segítsek), de szerintem azóta emlékszik a jeleneltre. Képzelem, mennyit pakolhatott utána(m). Mindenesetre többször is megkérdezte később, hogy jó lett-e a doboz, én meg mindig illedelmesen és szemrebbenés nélkül biztosítottam róla, hogy az a doboz egyszerűen tökéletes volt.

 

(Vajon ezek után megkérdezhetem tőle, hogy tudja-e, kire hasonlít a férje?)

Kettes

Valszeg egy év múlva már csak nevetni fogunk rajta, most tökre bosszant: Boni megkapta élete első rossz jegyét, egy kettest. Húszból! Ráadásul ő, aki olyan szépen zongorázik és tisztán énekel, érti és szereti a szolfézst, és aki a legutóbbi előadáson Chopin mellett két saját szerzeményt játszott – zenéből kapott kettest!

Mert nem csinálta meg a házi feladatot: nem színezte ki a szimfonikus zenekart!

Ráadásul kicsit az én hibám is, mert én ellenőriztem le a házijait. És mivel aznap fájt a torka, a zeneórai házikat meg sem néztem. Persze ő is emlékezhetett volna, de én azt már elsős kora óta tudom, hogy ha nem dugom az orra alá a tanulni- és megcsinálnivalókat, akkor ő azokat vagy megtanulja/megcsinálja, vagy nem, ahogy éppen a kedve tartja (de inkább nem, győz a lustaság). Mindig ott kell állni mögötte, mint valami hajcsár, és folyton emlékeztetni, számonkérni, ellenőrizni, kikérdezni.

Íme, itt vannak az eddigi jegyei. Eddig könnyedén és különösebb erőfeszítés nélkül szerzett mindenből tökéletes osztályzatot (igaz, kicsit ráförmedtünk szeptember elején, mert sokkal lazábban állt hozzá a tanuláshoz, mint tavaly). Ezt az ének kettest (itt ötből 0,5-nek írták, ne kérdezzétek miért) ugyanilyen szinten fogják beleszámítani a végeredményébe, mint mondjuk a német szódolgozatot vagy a matek beadványt. Tudom, tudom, és ezt mondom magamnak, hogy az osztályzat nem számít semmit, ugyanakkor mégis olyan bosszantó.

Kérdeztem, hogy miért kapott kettest, ha elfelejtette megcsinálni? Miért nem nullát? Szegénykém azt válaszolta, hogy mert amikor rájött a mulasztásra, gyorsan nekiállt színezni, és mielőtt még a tanár odaért volna, sikerült gyorsan megcsinálnia a rézfúvósokat. Ez a jelenet, és az azt követő osztályzat nem a közoktatás paródiája?!

Azt javasoltam neki, kérdezze meg a tanártól, ki lehet-e javítani (pontosabban: meg-nem-történtté tenni). Persze ezt nem fogja merni megkérdezni. Ahogy ismerem inkább komponál majd egy szimfóniát!