Elvek és közhelyek (10. nap)

Hurrá, véget ért ezt a stresszes hét, amiben az elnökválasztáson kívül volt nôgyógyász, munkahelyi laptopcsere, és mindennek megkoronázásaképp tegnap ünnepelte Boni a szülinapját a kis barátaival… nyolc kisfiúval. Túléltük!

Egy lézerharcos játékra foglaltunk nekik helyet. Ez tipikusan az a helyzet, amire ráhúzható a közhely, hogy régebben elveim voltak, ma gyerekem van. De hát imádja. És az is igaz, hogy nekünk meg praktikus, mert bevált a hely, nem kell újat keresgélni, mást kipróbálni stb. De jól emlékszem, hogy amikor az elsô család kezdte ezt a lézerkardozást, teljesen fel voltam háborodva, Putyin épp lerohanta Ukrajnát.

Boni egy kicsit csalódott volt viszont, hogy csak könyveket kapott. De annyi maradék elvem azért maradt, hogy arra a kérdésre (négyen is feltették), hogy mit vegyenek Boninak, ne válaszoljam azt, h Legót (belefulladunk) vagy valami kínai kacatot (belefulladunk).

Amíg a gyerekeket lefoglalták a lézeres emberek, mi szóval tartottuk az ottmaradt szülôket, de szerencsére ez is jól sikerült (féltem a közhelyektol, végül jót beszélgettünk). Van egy videóm, amelyben Boni próbálja elfújni a csillagszórót, mikòzben a többiek énekelnek, nagyon cuki volt. Mindenkiért idejében jöttek, viszonylag korán haza is értünk (elotte hazavittünk egy kishavert). Boni egész nap kezelhetetlen volt, fel volt teljesen pörögve, ami este érte el a csúcsot. Miután nagy nehezen lehiggadt, azért örült az új könyveknek, alig lehetett ágyba dugni.

Most elmegyek futni, jól kiszellôztetem a fejem, kòzben egymás után meg fogok hallgatni egy-egy mûsort Trumpról és a Pélicot-ügyrôl. Ma reggel 52,3 kiló voltam, pedig nem is ettem a guszta tortából, és csak zabkását vacsoráztam. Sírnivaló, hogy nem tudom leadni (Boni szavajárásával: lehízni) ezt az egy kilót.

Pedig holnap nekem lesz szülinapom - a saját tortámat csak meg fogom kóstolni…!

Egy hülye szokás (9. nap)

Van a férjemnek egy idegesítő szokása, ami leginkább azért zavar, mert szerintem logikátlan, ő pedig azt állítja, hogy logikus magyarázatot tud adni rá, lásd alább. Amikor egy folyékony kézmosó szappan (de tusfürdővel is működik a dolog) flakonjában már csak nagyon kevés folyadék van, elővesz egy új flakont, és azt kezdi el használni. A régit (a szinte üreset) meg otthagyja dísznek. Ezért a fürdőszobákban és a konyhában gyakran fogad ez a látvány:

Ha kérdezem tőle, hogy miért vett elő új flakont, azt mondja, hogy mert a régiben már csak kevés volt. 

Ha azt kérdezem, hogy akkor miért nem dobta ki a régit, azt válaszolja felháborodottan, hogy hát még van benne!

Szeretet (8. nap)

Mesélte a barátnőm, hogy valószínűleg végigsértette a húgát, mert beszélgetés közben a szülői szeretettel kapcsolatban kiszaladt a száján az, hogy „te ezt nem értheted”, mivel a húgának nem született gyereke. Magyarán azt állította, hogy a húga nem értheti meg az anyai szeretetet (nagyságát, jellegét) mivel ő maga nem anyuka. A húg erre tiltakozott, hogy dehogynem, simán el tudja képzelni az anyai szeretetet, de a barátnőm utólag nekem elmondta, hogy szerinte ez: lehetetlen.

Szerintem meg nem az. Én el tudom képzelni, hogy egy gyerektelen illető, például ez a lány is, vagy Szabó Magda stb. fel tudja mérni, át tudja érezni azt a feltétel nélküli, végeérhetetlen szeretetet, amit egy szülő érez a gyereke iránt. Lemérheti ezt például azon, ahogy ő maga volt szeretve gyerekként. Engem például nem ért meglepetés, amikor anyává váltam; pont olyannak képzeltem a szeretetet, mint amilyen „lett” végül.

Viszont szerintem azt nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen is a gyereknevelés a mindennapokban, évek óta. És még ez is annyira, de annyira különböző tapasztalat lehet – gyerektől és körülményektől függően! Múltkor futáshoz meg akartam hallgatni egy beszélgetést egy francia feministával, és a műsor elején kiderült, hogy a nő az új könyvében állást foglal a jelenkori francia gyereknevelési vitában – holott nincs gyereke. Hirtelen annyira elvesztette a hitelét előttem (és annyira nekem nem tetsző dolgokat mondott), hogy fél kézzel kihalásztam az övtáskámból a telefont (miért nem csinálnak elég nagy zsebeket a futónacikra??) és beraktam egy másik műsort, pedig ilyen manővert soha nem szoktam csinálni futás közben. Szerintem ebbe a vitába egyszerűen nincs hatásköre belefolyni (amúgy sztem senkinek sincs hatásköre belefolyni a sajátján kívüli gyerek nevelésébe, de ezzel a véleményemmel talán egyedül állok a világegyetemben).

Ki tud itt magyarul? (7. nap)

Lassan kirajzolódik, milyen is ez a vicceske angoltanár, aki halloweenes sztorikkal boldogítja az osztályt, ahelyett, hogy az ábécét meg a számokat tanítaná meg, szép sorban (panaszolják az osztálytársak anyukái). Elmondta Boniéknak, hogy mi várható a dolgozatban, milyen kérdésekre kell majd válaszolniuk, majd egy okostojás gyerek feltette a következő idióta kérdést (ilyet is csak egy francia kérdezhet!):

– Milyen nyelven kell majd válaszolnunk a kérdésekre? Angolul?

Az angoltanár forgatta a szemeit, majd röhögve így szólt:

– Nem... magyarul!

Erre többen is Boni felé néztek, pár gyerek bekiabálta, hogy Boni tud magyarul! A tanár odament Bonihoz, és a gyerek elmondása szerint valószínűleg az alábbi kérdést tette fel neki bődületes akcentussal és hatalmas szarvashibákkal:

– Té bészeeeelmádhhjárhhh?

Vagy valami hasonlót, Boni már nem emlékezett jól, mert mindt mondta, egy kukkot sem értett a tanárból. Itthon sztenderd magyar kiejtéshez és veretes nyelvhasználathoz van szokva. Csak meresztgette szegénykém a szemeit, hogy mit akarnak tőle. Az angoltanár (amúgy: francia tanár) meg szerintem elkönyvelte, hogy hülyéskednek itt vele, ez a gyerek nem is tud magyarul! 

Bezzeg ő!

Indul a (6.) nap (+ a vérnyomásom)

52,2 kg.

Trump.

Kiakasztó.

 

 

 

Ma esti kiegészítés: lehet, hogy nem Trump tehet róla, de ma 142 volt a vérnyomásom! (egy héten keresztül mérem, mert pénteken megyek dokihoz; eddig mindig 120 körül volt a fölső érték)

Esték, reggelek (5. nap)

Óraátállítás ide, óraátállítás oda, végül mégsem sikerült Bonit visszaterelni a normális alvás medrébe. Az eltolódás vasárnap érte el a csúcspontját, amikor is 8:30-kor ébredt (ez neki extrém késő), és noha délután futkározott két órát a friss levegőn,  mégis majdnem éjfélkor aludt el. Nem is a hétfő reggel volt a szar (de az is szar volt), hanem ahogy forgolódott és próbált elaludni szegénykém, sikertelenül, órákon keresztül.

Hétfő este, ahelyett, hogy beájult volna az ágyba, ahogy én azt elképzeltem, megint sokáig volt ébren, de 22 óra után kicsivel azért mégis sikerült elaludnia. Pedig most egy iskolai nap volt a háta mögött (azt mondta, alig bírt koncentrálni matekórán), ráadásul valami tenniszmérkőzést is elmentek megnézni az osztállyal, gyalog.

Mindkét reggel 8-ra kellett mennie a suliba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb 7-kor fel kellett ébreszteni. Azt hittem, hogy a suliváltás egyik előnye a mostani iskola közelsége lesz: ajtótól ajtóig öt perc az út. Nem számoltam azonban a tömeggel; mivel nagy suli és sokan mennek nyolcra, a járdák viszont keskenyek, néha olyan sokan jönnek velünk szembe, és annyian tömörülnek a bejárat előtt, hogy alig lehet haladni (ezért általában tíz percet számolunk az útra).

Legközelebb amúgy három dolgot fogok tenni ilyen esetekben, amikor szünet alatt megváltozik a bioritmusa: (1) vasárnap reggel jó korán, már hétkor felkeltem, (2) gondoskodom róla, hogy többet legyen levegőn (bár vasárnap délután győzködtem, hogy jöjjön velem futni!), és (3) forgolódás helyett hagyom, hogy olvasson, ameddig akar, bár ezzel kapcsolatban biztosan lesz egy vitánk Z-vel, mert szerinte pedig pont, hogy korábban kellett volna lefeküdnie.

Tök béna, hogy a szünet utáni napok visszájára fordítják a szünetből kinyert eredményt, azaz hogy a gyerek ki van pihenve. Hát nincs, szinte rosszabb utána!

(Más: vajon meglesz-e az amerikai elnökválasztás eredménye holnap reggelre? Vagy napokat kell még várni? Élénken él bennem a kép, amikor 2016-ban Z. bejött a szobába kora reggel, még sötét volt, és síri hangon, döbbenten közölte: Trump).

Kiszolgáltatottság (4. nap)

Még a szünet előtt történt, hogy Boni egyszer délben tök rosszkedvűen jött haza a suliból: undok volt és agresszív, ami biztos jele annak, hogy valami történt a suliban. Mint kiderült, elhagyta az üzenő füzetét. Faggattuk, hogy mégis hol, hogyan, ekkor azt mondta: valahova letette, és ottmaradt. Nem tudja, hogy hol. Ez az üzenő füzet kb. útlevélként szolgál az iskolába be- és kimenet, rajta van a fényképe, az órarendje és csak akkor engedik ki (vagy be), ha fel tudja mutatni. Pont így derült egyébként ki, hogy elhagyta, különben talán el sem mondta volna.

Ebéd alatt látszott rajta, hogy valami nem stimmel. Addig-addig nyaggattuk, amíg be nem vallotta: elvették az üzenő füzetét. Mint az év eleji értekezleneken kiderült, üzenő füzetet csak akkor vesznek el a tanárok, ha bele akarnak írni valamit, általában a gyerek magatartása miatt. Világos: Boni csinált valami hülyeséget, elvették a füzetét („intőt” kapott) és ezt nem meri elmondani nekünk.

Felgöngyölítettük az „ügyet”, és kiderült, hogy Boni a sorakozó után még egy utolsót ütött a pingpongütővel a pingponglabdába, és az ott jelen lévő túlbuzgó tanár elvette a mondott füzetet, ami átkerült az illetékes osztályra, ahol ezt az egész sztorit beleírták, levonva a szigorú konklúziót: sorakozó után tilos játszani!

Boni szemszögéből az történt, hogy az új iskolában, az első hetekben nem fogadott szót egy atyaúristennek, aminek súlyos következményei lettek, nyoma maradt, és a legjobb, ha az egészet elfelejti, a szőnyeg alá söpri, és lehazudja a csillagokat is az égről, csak ne derüljön ki.

(Az én szemszögömből persze az történt, hogy Boni véletlenül megszegett egy szabályt, ami nem baj, mert mindenkivel előfordul, továbbá szabály és szabály között óriási különbségek, mondhatni szakadékok vannak.)

De a történetet most azért mesélem el, mert egy barátnőmmel a minap arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy az olyan gyerekeken, akiket szexuálisan zaklatnak (esetleg éveken keresztül) a környezete mégsem vesz észre semmit? A szülei, a tanárai, a gyerekorvos? Én a fenti példával próbáltam illusztrálni, hogy sajnos egy ártatlan gyerek is érezheti magát bűnösnek, és próbál meg mindent megtenni azért, hogy ne derüljön ki az ún. bűnössége. És érdekes, hogy még egy ilyen szeretetben nevelt, okos és tájékozott gyerek, mint Boni is inkább hazudik, mint hogy elmondja a (számára kínos) információt. Nincs még annyi esze, hogy felismerje a mechanizmusokat (itt: túlbuzgó tanár), nincs rálátása a dolgok lényegére (hogy senkinek sem ártott azzal a pinpongütővel), továbbá  saját magát is szigorúan ítéli meg (holott nem előre megfontol szándékkal szabálytalankodott).