Az alma

Legújabb konfliktusforrásunk a férjemmel az, hogy mennyi ideig kell várni, miután a megrendelt kaját fölhasználhatjuk. Aki régóta követi a blogot (sőt, aki személyesen is ismeri!) jól tudja, hogy Z. biztonsági, egészségügyi és higiéniai kérdésekben totálisan szélsőséges (más fordításban: teljesen bolond). Képes Budapesten felszállni a négyeshatosra a Harminckettesek terén, majd leszállni a Margitszigeten úgy, hogy a fél keze végig a zsebében van, hogy még véletlenül se nyúljon semmihez, abból a célból, hogy csakis azzal a tiszta kezével kenje rá (jó vastagon) Boni arcára a naptejet. És akkor még nem volt járvány. Képzeljétek el, mi megy nálunk most!

A múltkor lementem a pincébe, hogy megnézzem a legutóbb házhoz szállított élelmiszereket – ugyanis a kihozott kaját a kocsi csomagtartójában és/vagy a pincében karanténoztatja. Amivel amúgy egyetértek, de a kérdés megint az, hogy mennyi ideig? A bolt hivatalos ajánlása: három órán keresztül, a francia napilap szerint ez hülyeség, a felszín típusától függ, azaz pár órától három hétig, de ha őszinték akarunk lenni, akkor nem nagyon lehet tudni. Na mindegy, megkaptam (nagy nehezen) a pincekulcsot (azt is lefertőtleníti), és az egyik sétám előtt lementem a pincébe. Észrevettem, hogy a három kiló alma még mindig nylonzacskóban van, már napok óta, úgyhogy azokat gyorsan kiszabadítottam, és beleöntöttem abba a papírzacskóba, amelyben a nylonzacskók voltak. Visszazártam a pinceajtót, és amikor hazaértem, beszámoltam tettemről.

Z. teljesen ki volt akadva, hogy milyen hülyeséget csináltam: a garantáltam vírustalan (mert bezacskózott) almákat átöntöttem az esetlegesen vírusos papírzacsiba! Mert mint kiderült, a papírzacsi a legutóbbi, tehát még elég friss (és talán vírusos) házhozszállítás során került hozzánk, nem az almák jöttek abban (hanem a kocsiból vette elő). Ezért újabb kétnapos karantént szabott ki az almákra, amelyekről pedig azt hittem, hogy már ehetőek is! Z. egyébként egyszer azt is a fejemhez vágta, hogy ha ő ebbe a betegségbe belehal (!!), akkor az az én hibám lesz, mert én hozom haza a vírust napi egészségügyi sétáimról. Bonitól pedig egyszer mérgében azt kérdezte, amikor az megfogta a korlátot, hogy azt akarod, hogy az apád meghaljon?! (no komment, szánta-bánta utána)

Az a baj, hogy ő február óta vizionálja az apokalipszist, és jobban csinálta, mint a politikusok: nekünk van elég maszkunk, fertőtlenítőnk, lisztünk stb. mert ő időben mindenről aggályosan gondoskodott. Ő nem akarta Bonit a februári síszünet után iskolába adni (az első nap nem is vitte), és neki volt igaza. Csak attól még, hogy néha igaza van, nincs (és nem is lehet) mindig neki igaza, azaz néhány helyes döntés nem legitimálhatja az összes radikális lépését.

Számomra egyértelmű, hogy nem a koronavírusban fogunk meghalni, hanem az óvintézkedések miatt fogunk meghülyülni. Úgyhogy elhatároztam (együttélésünk során már többedszer), a női furfang évezredes hagyományaihoz folyamodva fogom áthidalni a problémát, és nem fogok tiszta lappal, transzparensen játszani. Nem fogok hazudni sem, de amiről egy férfinak nem kell tudnia, arról nem fog tudni! Amit pedig nem tud, azon nem fog aggódni. Kizárt, hogy azokon az almákon a vírus ott csücsülne, ennyi nap után! Ezért tegnap jól megmostam belőlük egyet, betettem a táskámba, és a sétám során szépen, titokban megettem, héjastul. Isteni volt, három hete nem haraptam almába, és ez az egyik kedvenc gyümölcsöm!

Éjszaka viszont ráébredtem (szó szerint) cselekedetem bibliai aspektusára: te jó ég, tiltott almába haraptam. Mint az a bizonyos nő, aki miatt Ádám, sőt, az egész emberiség pórul járt! Még ha körte lett volna... de nem, ALMA volt! Hát hogy nem láttam a bűnbeesés motívumát rögtön?!

A társadalomról

Azért optimizmusra ad okot az, hogy az emberiség ezekben a napokban mennyire komolyan veszi az egyenlőség és a testvériség felvilágosodás kori eszméit, valamint a megkülönböztetésmentesség alapelvét. Ugyanúgy, ugyanakkora erőfeszítéssel küzdenek a francia kórházakban mindenkiért, legyen szó negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalanról, mint egy tizenhat éves lányról. Épp tegnap olvastam, hogy Párizs környékéről megint evakuáltak kétszáz beteget (gyorsvonaton, helikopteren, repülőn), és hogy valamelyik politikai döntéshozó a betegek elszállítása kapcsán kijelentette, hogy „a pénz nem számít”. Mert valszeg elképesztő összegekről lehet szó.

Ugyanez a társadalom, béke idején, hagyja az utcán élni (tengődni) ugyanezt a negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalant!

A franciaországi helyzet és egyebek

A legmegdöbbentőbb fotó, amit a járvány kapcsán eddig láttam, az nem a vuhani kórházat rohamtempóban felépítő markolókról vagy a koporsókat szállító olaszországi konvojról, hanem a betegeket Franciaország keleti részéből a nyugati részbe transzportáló francia gyorsvonatról készült. A betegek nem is látszódtak, csak a tetőtől-talpig beöltözött, maszkos egészségügyisek, amint az ülésekre helyeztett ágyak fölé hajolnak. Az ismert helyszín (francia gyorsvonat) és az ismeretlen szituáció ilyenfajta keveredése egyeten képen belül teljesen sokkoló volt. Azokra a lila ülésekre, amelyeken az ember egy könyvvel szokott üldögélni, most valahogy ágyakat erősítettek fel (elképzelni sem tudom, hogyan) és ott, ahová a gurulós bőröndjét teszi az ember abból a célból, hogy egy jó kis hosszúhétvégét töltsön a célállomáson, most oxigénpalackok sorakoztak!

A kép más okból is ijesztő volt. A hírek régiónként adnak infókat a járványról, és a régiók hatalmasak. Ami a mi régiónk déli részében történik, az olyan, mintha minket nem is érintene, annyira messze van. Ha a rádiót hallgatja az ember, fogalma sincs róla, hogy mi történik a saját városában. Ha kinézünk az ablakon, csak annyit látunk, hogy leállt az élet, és hogy járkálnak az után maszkos emberek. Baljóslatú és fura látvány, de nem félelmetes. Viszont ez a gyorsvonatos fotó nálunk készült! Abból a kórházból szállították a betegeket el, ahová adott esetben mi kerülnénk. A cikkben megszólalt a helyi kórház igazgatónője is, és elmondta, hogy vagy adnak nekik több erőforrást vagy pedig további betegeket kell elszállíttatni. Ezután direkt rákerestem a helyi adatokra: a megyénkben 1021 ember van kórházban a COVID-19-cel, ebből 181 intenzív osztályon (gondolom lélegesztetőgépen?). Ezek szerint ez már túl sok – pedig 181 nagyon beteg ember (megyénként) nem tűnik rengetegnek egy mindent átszövő, gazdaságokat leállító, emberiséget térdre kényszerítő vírustól.

Sokat beszélnek arról, hogy mikor és hogyan lesz vége a kijárási korlátozásnak (erre praktikusan egyetlen szó van: déconfinement) és mikor kezdődik újra az iskola. Szó van róla, hogy mindez nem egyszerre fog történni, hanem régiónként más és más időpontban, esetleg életkori bontásban (hát akkor mi megnézhetjük magunkat!). Az április végi időpont sokak szerint sehol sem tűnik tarthatónak, de az érettségire elvileg még sor kerülhet. (Gyakorlatilag valószínűleg mindenki csak találgat.)

Itthoni összezártságunk alatt többször is eszembe jutott a Room c. film, amikor is egy nő kénytelen a kisfiával évekig egy kis szobában élni, mert fogva tartották őket. Mennyire megkönnyíti a helyzetet (a filmbélit is, meg ezt a járványt is) (persze mindegyiket a maga nagyságrendjében vizsgálva), hogy a kisgyerekek mennyire nem problémáznak a dolgokon. Milyen magától értetődőnek vesznek szürreális helyzeteket! Nem lehet közel menni az utcán senkihez? Csak igazolással lehet kilépni az ajtón? Bezárt a suli? Nem tudunk hósgombócot főzni, mert két hete nem voltunk boltban? Bonikám csak a vállát rándítja, mint akinek teljesen normális, hogy a világ pár hét alatt teljesen megváltozott. Olyan lelkesen, akkora örömmel segített nekem a kajakészlet leltározásában a járvány elején! Szerintem az meg sem fordult a fejében, hogy a helyzet esetleg aggasztó is lehet.

Amivel persze nem azt mondom, hogy egy hatéves gyerekkel egész nap itthon lenni könnyű lenne, mert nem mindig az (és baromi fáradtak vagyunk), de kétségkívül jobb így, hogy van a lakásban valaki, aki ezt teljes szívvel élvezi. És itt jegyzem meg azt is, hogy baromira hálás vagyok azoknak, akiknek köszönhetően megtehetjük ezt az itthonról dolgozást és home schoolingot, és kivárhatjuk, hogy elmúljon a fejünk fölül a vész. Nem csak az orvosoknak, az ápolóknak, hanem azoknak a szakembereknek is, akik a teszteken, vakcinákon és gyógymódokon dolgoznak, továbbá a rendőröknek, a bolti eladóknak, a kamionosoknak, a postásoknak... akik kijárnak mindazok helyett, akik, mint mi, itthon sütögetjük a kenyereket egymás után.

Ünnepi csemege

Ez az a barackkonzerv, amire február végén csak megvető pillantást vetettem, mondván, hogy se nem friss, se nem helyi, se nem bio, viszont tele van cukorral és tartósítószerrel. Hát most nagyon örültünk neki! Áldom Z. előrelátását, hogy bevásárolt. Viszont fogynak a készleteink, egy hete nem voltunk boltban.

Maradj otthon!

Nem a bezártságot viselem rosszul: fordító vagyok, ami eleve egy befelé fordulós szakma. Eddig is sokat távmunkáztam, szeretek itthon lenni azokkal, akiket szeretek. Emlékszem, Boni születése után (október vége) hónapokig alig jártam valahova – de azért mégiscsak jártam, plusz hozzánk is jöttek, vagy ha épp egyik sem, akkor is megvolt a lehetősége, hogy kimegyek/jönnek.

De nem is az a baj, hogy jól tudjuk: hetekig nem mehetünk sehova, nem találkozhatunk senkivel. Simán kibírná az ember, még úgy is, hogy ez gyerekkel, tananyaggal és távmunkával, viszont kert és elegendő élelmiszer híján nem egy sétagalopp. Ha tudnám: egy, két, három hónap múlva vége, nem lenne gond.

Viszont: számunkra – a mi életkorunkkal, betegségeinkkel, habitusunkkal – ennek nem lesz vége. Egyelőre úgy látom: soha. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a férjem valaha az életben még egyszer bemegy egy közértbe, és csupasz kézzel megfog egy bevásárlókosarat, azaz azt tenné, amit eddig mindig is tett. Eleve hipochonder és tisztasági mániás volt, mi lesz ezután? Magamat sem látom, amint tömött vonaton, tüsszögő emberek között utazok 50 percen keresztül mondjuk 2020 júniusában. Hiába lesz vége a kijárási tilalomnak és hiába kezdődik majd újra az iskola, a világ és benne mi már nem leszünk ugyanazok. Gyászolom a régi életünket. Addig nem lehet bezárni az embereket, amíg meglesz az oltóanyag, akkor pedig a vírus továbbra is cirkulálni fog, mi pedig ebben a vírusos világban hogyan fogunk létezni? Rettegve? Hogy elkapjuk, de sebaj, mert van hely az intenzív osztályon? Hogy elkapják a szüleim, de nem is tudom meglátogatni őket? Joghurtosdobozokat fogunk folyamatosan fertőtleníteni, mint most?!

Ilyen sötét gondolatok kavarognak gyakran a fejemben (és gondolom sok más fejekben is) (kivéve azokat a barátnőméket, akik ezt a hirtelen szabadságot és megváltozott családi konfigurációt élvezik). Már a harmadik kenyeret sütöttem meg, családtagokkal cseten küldözgetjük egymásnak a receptet, a fotókat, sőt, a húgomnak épp most postáztam egy zacskó szárított élesztőt (remélem, megérkezik). Megvolt az első online zongoraórám, végül is nem volt olyan rossz. Van két átvevőpontos rendelésünk hétfőre és keddre (két különböző boltból), hát, meglátjuk mi lesz raktáron nekik és mi nem. Rengeteg időt töltöttünk a neten a rendelés összeállításával, és iszonyúan megkívántam a görög joghurtot, napok óta erről álmodozom (és fura módon ellenállhatatlan vágyat érzek a Bűn és bűnhődés újraolvasására, hiába, fura dolgok ezek a válsághelyzetek, nem lehet tudni, mit hoz ki az emberből).

Szóval próbáljuk a bosszantót elválasztani a tragédiától. Persze inkább fertőtlenítek joghurtosdobozokat életem végéig, mint hogy rosszabb történjen, és nagyon szeretném például azt is, hogy Boni ribilliós foga se most kezdjen el fájni, hogy egy esetleges vakbélgyulladásról már ne is beszéljek... De hogy a végére valami pozitívat hagyjak, Bonikám irtó cukikat mond, alig győzöm jegyzetelni, ma például kijelentette, hogy ő udvarpályát fog építeni legóból, és csodálkozva látta, hogy nem tudom, mi az az udvarpálya. Többször is hitetlenkedve rákérdezett, miuán leesett, hogy mire gondol: pályaudvar! Vagy amikor végigsétált egy korláton, szólt, hogy majdnem elvesztettem a súlyom! Játszás közben meg: Mama, azt hitted, hogy az eszemen jársz? (=túljársz az eszemen)

Kenyér

Hát nálunk a hangulat nem túl rózsás. Mi már a közértbe se merünk lemenni. Úgyhogy ahelyett, hogy rátok zúdítanám a rossz kedvemet, inkább elmesélem, hogyan sütöttem kenyeret.

Szóval amikor a férjem február végén, miután hazajöttünk a síelésből, elkezdte hármasával-négyesével hazahozni a kiló liszteket, én csak gúnyosan-csipkelődve azt kérdeztem tőle, hogy ugyan mit fogunk mi abból a csomó lisztből csinálni? Ekkor kezdte hazahozni a szárított élesztőporokat. Ezután csak a kolléganőimmel hahotáztam azon (ez még akkor volt, amikor az ember még simán összejárt a kollégáival, emlkékeztek??), hogy majd akkor ahogy Mária Antónia javasolta, kalácsot fogunk enni, mert én kenyeret még soha életemben nem sütöttem. Egyrészt ez egy profi dolognak tűnt, úgy gondoltam, csak az süt kenyeret, aki évtizedes konyhai múlttal és rutinnal rendelkezik, és olyan szavakkal dobálózik magabiztosan, mint sikér meg kovász, másrészt meg minek süssön az ember kenyeret, amikor 100 méteres körzetben nem egy, nem kettő, hanem három pékség is üzemel!

De aztán a világ nem várt fordulatot vett, ugye, és megkerestem azt a receptet az egyik könyvemben, aminek valami olyasmi a címe, hogy Nagyon egyszerű, dagasztás nélkül, kezdők által is készíthető kenyér. Gyanús, nem? Hát nem. Ez tényleg csak öt perc, míg bekeveri az ember, majd másnap egy öntöttvas edényben megsüti. Az egyetlen nehéznek nevezhető lépés tulképp csak annak megbecslése, hogy mennyi is pontosan az egy teáskanál.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, mint az olyan nő, aki az ilyen válságos pillanatokban is tudja, milyen alapvető értékekhez nyúljon vissza a mindennapi betevő előteremtéséhez!

Olvasnivaló franciául

Aki olvas franciául, annak itt egy rövid írás egy francia írónőtől, amelyben elmeséli, hogyan szervezik meg a napjaikat a kijárási korlátozás függvényében. Nekem nagyon tetszik, humoros, ironikus, szerintem ezt a nagyon jellemző (100%-ban gyakorlatias) gondolatot is cinikusnak szánta:

„J'appelle une amie enceinte, c'est le cauchemar, l'arrivée d'un bébé en pleine crise sanitaire… Elle va l'allaiter pour ne pas dépendre des stocks.” (Azaz: Felhívom egy terhes barátnőmet, rémes, egészségügyi vészhelyzetben fog születni a kisbabája... szoptatni fogja, hogy NE FÜGGJÖN A KÉSZLETEKTŐL.)