Maradj otthon!

Nem a bezártságot viselem rosszul: fordító vagyok, ami eleve egy befelé fordulós szakma. Eddig is sokat távmunkáztam, szeretek itthon lenni azokkal, akiket szeretek. Emlékszem, Boni születése után (október vége) hónapokig alig jártam valahova – de azért mégiscsak jártam, plusz hozzánk is jöttek, vagy ha épp egyik sem, akkor is megvolt a lehetősége, hogy kimegyek/jönnek.

De nem is az a baj, hogy jól tudjuk: hetekig nem mehetünk sehova, nem találkozhatunk senkivel. Simán kibírná az ember, még úgy is, hogy ez gyerekkel, tananyaggal és távmunkával, viszont kert és elegendő élelmiszer híján nem egy sétagalopp. Ha tudnám: egy, két, három hónap múlva vége, nem lenne gond.

Viszont: számunkra – a mi életkorunkkal, betegségeinkkel, habitusunkkal – ennek nem lesz vége. Egyelőre úgy látom: soha. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a férjem valaha az életben még egyszer bemegy egy közértbe, és csupasz kézzel megfog egy bevásárlókosarat, azaz azt tenné, amit eddig mindig is tett. Eleve hipochonder és tisztasági mániás volt, mi lesz ezután? Magamat sem látom, amint tömött vonaton, tüsszögő emberek között utazok 50 percen keresztül mondjuk 2020 júniusában. Hiába lesz vége a kijárási tilalomnak és hiába kezdődik majd újra az iskola, a világ és benne mi már nem leszünk ugyanazok. Gyászolom a régi életünket. Addig nem lehet bezárni az embereket, amíg meglesz az oltóanyag, akkor pedig a vírus továbbra is cirkulálni fog, mi pedig ebben a vírusos világban hogyan fogunk létezni? Rettegve? Hogy elkapjuk, de sebaj, mert van hely az intenzív osztályon? Hogy elkapják a szüleim, de nem is tudom meglátogatni őket? Joghurtosdobozokat fogunk folyamatosan fertőtleníteni, mint most?!

Ilyen sötét gondolatok kavarognak gyakran a fejemben (és gondolom sok más fejekben is) (kivéve azokat a barátnőméket, akik ezt a hirtelen szabadságot és megváltozott családi konfigurációt élvezik). Már a harmadik kenyeret sütöttem meg, családtagokkal cseten küldözgetjük egymásnak a receptet, a fotókat, sőt, a húgomnak épp most postáztam egy zacskó szárított élesztőt (remélem, megérkezik). Megvolt az első online zongoraórám, végül is nem volt olyan rossz. Van két átvevőpontos rendelésünk hétfőre és keddre (két különböző boltból), hát, meglátjuk mi lesz raktáron nekik és mi nem. Rengeteg időt töltöttünk a neten a rendelés összeállításával, és iszonyúan megkívántam a görög joghurtot, napok óta erről álmodozom (és fura módon ellenállhatatlan vágyat érzek a Bűn és bűnhődés újraolvasására, hiába, fura dolgok ezek a válsághelyzetek, nem lehet tudni, mit hoz ki az emberből).

Szóval próbáljuk a bosszantót elválasztani a tragédiától. Persze inkább fertőtlenítek joghurtosdobozokat életem végéig, mint hogy rosszabb történjen, és nagyon szeretném például azt is, hogy Boni ribilliós foga se most kezdjen el fájni, hogy egy esetleges vakbélgyulladásról már ne is beszéljek... De hogy a végére valami pozitívat hagyjak, Bonikám irtó cukikat mond, alig győzöm jegyzetelni, ma például kijelentette, hogy ő udvarpályát fog építeni legóból, és csodálkozva látta, hogy nem tudom, mi az az udvarpálya. Többször is hitetlenkedve rákérdezett, miuán leesett, hogy mire gondol: pályaudvar! Vagy amikor végigsétált egy korláton, szólt, hogy majdnem elvesztettem a súlyom! Játszás közben meg: Mama, azt hitted, hogy az eszemen jársz? (=túljársz az eszemen)