Munkamegosztás

Hétvégén a férjemmel ketten vigyázunk általában Bonira. Hétfőn-kedden én vagyok vele egyedül. Szerdán-csütörtökön mindenki dolgozik, Bonit is beleértve, aki egész nap bölcsiben van. Na de a péntek! A péntek a kedvenc napom. Z. nem dolgozik, Boni fél napos, én pedig legtöbbször itthonról dolgozom.

Ami azt jelenti, hogy legyen bármilyen hisztis napja Boninak: ne akarjon fölöltözni, rúgkapáljon pelenkázáskor, indiánüvöltéssel rohangásszon fel-alá a lakásban, dobálja szét a játékait, kenje a hajába az ételt, öntse a földre a vizet, pakolja ki a szekrényeket... én egyszerűen csak hátradőlök és elégedetten veszem tudomásul, hogy ez nem az én problémám!

Kisgyerekes anyukák a munkaerőpiacon

60%-ba mentem vissza dolgozni, a hétből csak három napot dolgozom. Oké, a fizum is arányosan kevesebb, de a kollégáim mégsem számíthatnak rám a hét elején. Amióta Boni bölcsis (6 hete), már négy teljes napon maradtam vele otthon betegszabin, azaz a munkaidőm 22%-án nem dolgoztam - és ez családi összefogás eredménye, hiszen volt, hogy a férjem vagy a mamám vigyázott rá (eddig kb. minden második héten beteg volt).

Most őszintén: egyáltalán nem vagyok olyan hatékony munkaerő, mint a Boni előtti időkben, ezen nincs mit szépíteni. Mégis mindenki azt várja el a munkáltatótól (én is!), hogy vállaljon szolidalitást az anyukákkal, és hogy se a felvétel, se pedig az előmenel során ne diszkriminálja őket.

De akkor hogy van ez? Foglalkoztatnám-e a takarítónőnket akkor is, ha minden 5. héten beteget jelentene? Pontosabban: véletlenszerűen jelentene beteget, mondjuk csütörtök este telefonálna, hogy másnap nem tud jönni. És akkor még az olyan napokról nem is beszélek, amikor lassabban dolgozna, mert csak 3-4 órát aludt az éjjel...

Arra a következtetésre jutottam (bár lehet, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, de én csak most kezdtem el a kérdésen gondolkodni), hogy a vállalatoknak, vagy tágabban: a társadalom egészének kell(ene) gondoskodnia arról, hogy az ilyen munkaerő-kiesés ne legyen gond. Gyors példa megint a saját életemből: szerintem én jogosan várom el azt, hogy mindig legyen elérhető gyerekorvos a közelben, de az, hogy mindig ugyanaz az a doktornő rendeljen, már utópia.  Szóval valahogy úgy kellene lennie, hogy az én kiesett munkaidőmet a főnökség munkaerő-átcsoportosítással pótolja.

(Aztán még egy gondolat: a gyerektelenség sem garancia semmire. Akkor is érheti az embert baj, betegség, ami miatt nem tudja egyenletesen hozni a színvonalat.)

Azt hiszem, az én munkahelyem megközelíti az ideálisat, hiszen van módom betegszabira menni, otthonról dolgozni, részmunkaidőt vállalni, és mindezt úgy, hogy túl nagy lelkiismeret-furdalást sem érzek. Azt a szabályt hoztam magamnak, hogy cserébe viszont legyek különösen rugalmas és a lehetőségeimhez mérten próbáljam más napokon bepótolni a lemaradást. Egy négy fős csoportban dolgozom, szóval jelenthet terhet másokra nézve Boni betegsége - de még egyszer, szerintem a rendszernek kell olyannak lennie, hogy tolerálja a hiányzásokat.

Amúgy meg... próbáltam, de teljességgel lehetetlen egy lábadozó két évessel bárminemű professzionális tevékenységet végezni.

Reggeli dilemma (fejezet az "Élet Nagy Kérdései" sorozatból)

Melyik?

Sajnos kiderült, hogy két családtagom, X. és Y. közül az egyik nagyon gáz. Szomorú. De ami a még szomorúbb: nem tudom, hogy melyikük!

Az történt, hogy X-nek el kellett utaznia pár hétre egy kis faluba, nevezzük mondjuk Pétaouchnok-nak. Y felajánlotta, hogy kölcsönadja neki arra az időre a laptopját. Előtte gondosan leszedett róla minden egyes személyes doksit, fotót, videót, és törölte a böngészési előzményeket is. X informatikus.

A probléma: Y később elmesélte nekem, hogy amíg kölcsön volt adva a gép, zárt blogjába valaki be akart létni Pétaouchnokból. Azt állítja, hogy a blog címét a gépében csak hosszas kutakodás-keresgélés után lehetett valahogyan kideríteni, szerinte valami olyan helyről, ahonnan nem tudta törölni (Y nem informatikus). Nem fogja szembesíteni X-et a történtekkel, mert noha Pétaouchnok csak 5000 fős helyiség, előfordulhat, hogy mégis valaki más volt az.

Most az a két lehetőség áll fenn, hogy

a) X személyes infók után kutat egy kölcsön kapott számítógépen, vagy
b) Y teljesen paranoiás.

Nem is tudom, melyik a jobb? rosszabb? Kíváncsinak vagy rosszindulatúnak lenni? Ugyanakkor: személyes infók törélse nélkül tutibiztos - már csak a blog miatt is - hogy én sem adnám senkinek kölcsön a laptopomat (férj kivételével).

Mérföldkő

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön, de ennek is meg kellett történnie: Z. ma papucsba vitte Bonit a bölcsibe. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg kiderült, hogy tulajdonképpen én vagyok a hibás, mert én állítottam össze reggel menetkészre a gyereket. (Gondolom azért nem adtam rá cipőt, hogy ne járja össze a lakást.. nem neki kellett volna lecsekkolnia??)

Amikor erről kommenteltünk a múltkor, meg is állapodtam magamban: ilyet csak pasik csinálnak. Legalábbis nálunk. Most már nem vagyok ilyen kategorikus, mert az történt, hogy délben együtt mentünk Boniért, majd együtt a cukrászdába, aztán együtt is hoztuk haza, és mégis csak akkor vettem észre a málőrt, amikor rá akartam adni... a papucsát!

A másik mérföldkő pedig a terrible two időszak mai hivatalos útjára indítása. Eddig semmi dráma, földön fetrengés vagy kezelhetetlen dühkitörés nem történt*... de hát még csak pár órája két éves az én kis gyönyörű bogaram!

* Bár ma megtanult a bölcsiben földre köpködni. Khm.

Betegség, függőség

Amíg otthon laktam, gyűlöltem a késő őszi hideg, borongós, szürke Budapestet. Teljesen kilátástalanul és unottan éltem meg ezeket a heteket (hónapokat). Folyton fáztam. Lehangoló volt végigsétálni a körúton, a Blaha és a Nyugati egy rémálomnak tűnt. A sok szürke- és feketekabátos emberben a saját szomorúságomat láttam viszont.

Erre most meg hová vágyakozom? A késő őszi, hideg, borongós Budapestre. A gyönyőrű körútra! A Blahára! Megdöbbenve észlelem, hogy idén nem láttam (idén sem láttam) az őszt Budapesten. Azt latolgatom, hogy mikor tudnék hazamenni, hogy megmártózzam ebben a számomra egyre izgibb és egyre ismeretlenebb városban. Olyanok járnak az eszemben, hogy: forralt bor a Vörösmarty-n, fürdőzés a Széchényiben, könyvesboltok, kávézók. És mindez ebben a mélabúsan csodálatos, zimankós-lúdbőrözős, gyönyörűséges őszi időben!

Hát milyen játékot űz velem az agyam? Ha jól tudom, az ókori görögök betegségnek vélték a nosztalgiát. A honvágy akkor meg olyan, mint a kábítószer: minél régebben voltam otthon, annál hevesebben sóvárgok haza. És miután megkapom az adagomat, jól elvagyok pár hétig-hónapig, hogy aztán újra a hatalmába kerítsen: a nosztalgia, a honvágy.

Két nyelv

Ella kérdezte, hogy milyen is ez a kétnyelvűség, nehéz-e, megnevezi-e Boni a tárgyakat mind a két nyelven?

Igen, nehéz. Nekem nagyon. Sokszor jönnek franciául a számra a mondatok, gyakran érzem úgy, hogy pongyolán fejezem ki magam magyarul, és úgy általában az a benyomásom, hogy szélmalomharcot vívok. Persze nem szabad feladni, tudom én azt, és nem is tervezem, hogy feladom, de azért nem könnyű. Egyre kevésbé jön természetesen a magyar (gyerekes kontextusban), hiszen minden és mindenki francia körülöttem (érdekes módon a munkában viszont gördülékenyem megy - legalábbis remélem). Pár napig nálunk vendégeskedett egy magyar barátnőm két gyerekével (12 és 4 évesek), és azt a következtetést szűrtem le a látogatásukból, hogy sokkal könnyebb lenne, ha lenne más magyar input is körülöttem.

Egyelőre egy-egy szót mond csak Boni, azokat következetesen vagy franciául, vagy magyarul. A két legjobb példa: a papillon (pillangó) és a papucs. Hiába ismétlem el százszor, hogy pillangó, akkor is azt mondja: papillon. És a papucs francia megfelelőjét sem hallottuk még tőle soha. Egyébként nagyon nehéz neki még mindig számos hang: próbálja utánozni, de csomó mindent egyszerűen még nem tud kimondani (pl. a cs helyett ssss-t mond).

„Mondatokat” franciául alkot. Kétfélét tud gyártani, a non (nem) és a là (itt) szavakkal: Mia, non. Toto est là!, azaz: Nincs itt a Mia (az alvósállata), az autó itt van. (Micsoda cuki problémák, gondolatok, ugye?!) Az intonációja szerintem tök franciás: a mama, papa szavakban az utolsó szótagot hangsúlyozza (nyújtja meg), nem pedig az elsőt, ahogy a magyar gyerekek teszik. Gyakran (főleg estefelé) bekapcsolódik a dumagép és teljesen halandzsa nyelven magyaráz saját magának, bele a nagyvilágba (nagyon édes!). Csak azokat a szavakat halljuk ki a monológból, hogy mama, papa, Mia, totó, non. Szerintem ilyenkor teljesen olyan, mintha franciául beszélne, a franciák meg mindig azt hiszik, hogy te jó ég, folyékonyan beszél a gyerek magyarul?

Ami konkrét eredmény az az, hogy mindkét nyelven ért. Engem ez a teljesítmény nem döbbent le, ellentétben a franciákkal, akik csak azt látják, hogy egy francia kisfiút az anyja valami fura nyelven (biztos lengyel!) utasítgat, és a gyerek pontosan végrehajtja, amit kérnek tőle. Még Z. is teljesen el van ájulva, és az igaz, hogy Boni valószínűleg már most több mindent ért magyarul, mint az apja. A passzív nyelvtudását viszont nem tudom megsaccolni, fogalmam sincs, többet ért-e franciául (gondolom igen), mint magyarul. Az a gyanúm viszont, hogy elég hamar felejt, és ha pár napig nem hall egy bizonyos magyar szót, kezd bizonytalanná válni.