Tél

Nem panaszképpen mondom, de olyan bonyolult így az élet, ENNYI ruha lehámozásával ... minden egyes alkalommal, amikor megérkezünk valahová.

Pozitív gondolatok az öregedésről (sajnos nem az enyémek)

Már éppen mérsékelt javulást regisztráltam saját magamon, és kezdtem volna viszonylag jól érezni magam ilyen vénen. Úgy gondoltam, megtaláltam arra a kérdésre a választ, hogy mit kezjen magával egy 40-es nő: élvezze az életet! Idáig volt az alapozás, az építkezés, a beköltözés meg az összebútorozás, most lehet kifeküdni a teraszra és gyönyörködni a kilátásban addig, amíg össze nem dől a ház. Most még viszonylag egészségesen és viszonylag fiatalon lehet élvezni a tisztes civilizációs örömöket, azaz hogy tündéri kisfiam van, hogy nem hagyott el a férjem, hogy élvezem a részmunkaidőt a távmunkát a munkámat, hogy utazhatunk, hogy nem halnak sorra körülöttem az emberek, hogy nincs világvége-hangulatom egy októberi vasárnap délután, van viszont internet és Skype és mosogatógép és cideres csirkecomb. 

És akkor találkoztam egy tök szimpi blogolvasóval is (szia, NS!), méghozzá itt, a mi városunkban. Bonival egyidősek a cuki ikrei, jót beszélgettünk a játszótéri metsző szélben, mert az apuka volt annyira jófej, hogy kergette a gyerekeket (mármint az övéit – az enyém teljesen le volt lassulva). És akkor rájöttem, hogy ez a szimpi apuka, aki noha velem nem egyidős (de nem is huszonéves – asszem) engem végig magázott. Na és akkor megint hirtelen semmi kedvem nem lett negyvenes nőnek – néninek! – lenni! Viszlát nyugodalmas civilizációs örömök, hello midlife crisis! Hiába mondogatták utána a barátnőim, akiknek részletesen ecseteltem a megrázkódtatást, hogy ezek a franciák mind magázódnak, tehát a dolog nem számít, én azt mondom: 1) az elején letegeztem! De gáz nyanyának tetszhettem! és 2) egyidősek a gyerekeink!

Megtépázott önbecsülésemre a kövezkező beszélgetés sem hozott gyógyírt. P. mesélte, hogy hármas szülinapot ünnepeltek: a lányáét, az övét és az apósáét. A tortán ezért mind a három szám ott állt. Kérdésemet, hogy ő melyik számot (12, 40 vagy 67) választotta, költőinek gondoltam. Kiderült, hogy ő nem a 12-őt választaná - hogy tök jól elvan a negyvennel! Namármost nekem egyértelmű, hogy a fél karomat is odaadnám, ha megint gyerek lehetnék, mert még egy félkarú 12 éves előtt is ott áll az egész élet, a pálya- és párválasztás, a bulik, a barátságok, a rácsodálkozás a világra, a szép arcbőr, a feszes has és a halhatatlanság. P. viszont azt állítja, hogy 12 és 67 közül is inkább a 67-et választaná, mert az már azt jelenti, hogy felnevelte a gyerekeit háború és más katasztrófák nélkül.

Döbbenet! Rengeteg mindent másképp csinálék, ha újra 12 lehetnék, P. viszont nem (ez is döbbenet). Ha ugyanazt lehetne újraélni, ami megtörtént, még akkor is vállalnám az időutazást, mert annyira de annyira szívesen szülném meg újra Bonit, lennék megint egyetemista, olyan jó lenne végigsétálni a 80-as évek Budapestjén is, amikor már a levegőben volt a rendszerváltás és amikor még bármiből bármi lehetett.

Szavak

Élesen emlékszem, hogy bizonyos magyar szavakat mikor hallottam először, mikor tanultam meg őket. Olyan, mint a világoskék szín, amelyre legelőször 3-4 évesen csodálkoztam rá a filctollak között: Jé, ez mi? Milyen szín? Az, hogy a kékkel valamiféle rokonságban álljon, elképesztőnek tűnt: teljesen más, meghatározhatatlan színű volt, az általam ismertektől (piros, zöld, kék stb.) teljesen különböző. Na de vissza a szavakhoz.

Szertartás - Hat-hét éves lehettem, amikor beírattak rajzra, a nívós gyík-műhelybe. Az osztálytársnőm már járt egy ideje, profi szakkörös volt, és ő mesélte, hogy a mostanában a téma a szertartások vizuális reprezentációja - na, nem így mondta, de felőlem így is mondhatta volna, ugyanis nem értettem az egészből semmit, mert nem ismertem a lényeget: szertartás. Ő meg olyan bennfentesen emlegette többször is ezt a titokzatos szót, hogy teljes rémülettel töltött el a rajzszakkör gondolata: vajon mit fogunk csinálni ott? Meg fogom-e tudni ütni a mércét?

Dilemma - Tíz év körül voltam, a konyhában ültünk, a papám szájából hangzott el. Döbbenve vettem tudomásul, hogy létezik külön szó arra, amikor valakinek két lehetőség közül kell választania. És hogy én ezt a szót nem ismertem! Akkor még nem tudtam, hogy rengeteg más új szót fogok még tanulni, hogy a szókincs egy nagyon pici hányadát el is fogom felejteni, és hogy a nyelv új szavakat is létrehoz.

AIDS - Húúú, hát ez a betűszó egy 1985-ös HVG címlapján szerepelt (ha emlékeim nem csalnak) és rögtön meg is kérdeztem a mamámat: mi az, hogy ADIS? (egyszer meg kellene tudnom, hogy nincs-e valamiféle hajlamom a diszlexiára, mert pl. a francia signe (jel) és singe (majom) szavakat is csak nagy nehézségek árán tudom kiovlansi. (haha)

Nettó és bruttó - Nagy családi vacsora rémlik, az adózás bevezetése táján, úgy 14-15 éves lehettem, minden érdekelt, csak az adózás nem. Ez a két szó repkedett a társaságban, úgyhogy végül foghegyről megérdelődtem, hogy mit jelentenek. Kamaszos nemtörődömséggel nyugtáztam, hogy úgy hangzik, mintha kutyanevek lennének. 9 évvel idősebb unokatesóm válasza és az utána következő felcsattanó nevetés a tudatomba égett: Ja, a Nettó egy kiskutya, a Bruttó meg egy nagy!

Blog - 2003-ban egy kiadónál dolgoztam Párizsban. Az egyik szerkesztő csaj egy délelőtt beviharzott az irodába és a fénymásoló környékén összeverődött gyakornokoknak (köztük nekem) azt a kérdés szegezte, mintegy tesztelve szuper új ötletét : Tudjátok mi az, hogy blog? (mindenki rázta a fejét)

Verda - Először is megmagyarázom a bizonyítványomat: én akkor már 10 éve éltem külföldön, nem magyarok között és a kocsik soha nem érdekeltek túlságosan. Így eshetett meg, hogy a következő beszélgetés zajlott le a menzán, újdonsült magyar kollégám körében:

X: ....és akkor kijön balról azzal a régi verdával az ürge....
Tamkó: (udvariasan) Bocsi, mit mondtál?
X: Szóval, hogy jött az a verda...
Tankó: Ne haragudj, de úgy hallottam, hogy azt mondtad: verda.
X: Igen, szóval jött a verda...
Tamkó: Ó, ne haragudj, de megint azt hallottam, hogy verda... Milyen nagy itt a zaj!
X: Hát azért hallottad azt, mert azt mondtam!
Tamkó: (elképedve) Azt mondtad, hogy verda?
X: (egyre türelmetlenebbül) Igen, verda!!
Tamkó: V-e-r-d-a? Az mi??
X: Édesem, nem te vagy kettőnk közül a fordító??

És azt nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem, az internetet mikor hallottam először. Meséltem volna az ámuló unokáimnak...

Rohanás

Ezt a fotót tegnap (október 9!) készítettem:

Nem túl korai?? Az én időm... azaz régebben a szülinapomon (november közepe) MÉG nem volt karácsonyi díszítés. Én ezt két hónapon kereszül meg fogom unni!

Egyensúly

Jelenleg az a legjárhatóbb megoldás, ha elaltatáskor valaki ott van mellette addig, amíg el nem alszik – röviden összefoglalva ez a helyzet az alvással. 

A múltkori poszt óta sok minden történt. Először is elutaztunk másfél hétre, ahol szervezési és logisztikai okokból újból rácsos ágyba kényszerült. Ráadásul már hálózsákos idő volt, szóval teljesen más volt az egész elaltatás-alvás rituálé, mint ebben az új lakásban, ahol egész nyáron egy szál body-ban altattuk, és legutóbb már nem is gyerekágyban. Ott nagyon féltettük, hogy kiesik megint, ezért nem kockáztattunk, és mi is - ugyanabban a szobában - 21 órakor feküdtünk minden este – isteni volt, én úúúgy kipihentem magam!

Aztán elkezdődött a bölcsi, és egy darabig azt hittem, ez lesz a megoldás, mert esténként csak fáradtan bedőlt az ágyba, már aludt is. Utána sajna volt egy hosszú és riasztó betegsége, napokig magas lázzal, éjszaka többszöri ébredéssel, ez is teljesen más problémákat vetett fel és más hozzáállást igényelt. 

Még anno vettünk egy matracot az ágya mellé (rögtön az elsőt megvettük, ami szembe jött velünk és amit nem kellett 48 óráig pihentetni, mint az ikeásokat). Az esti elaltatáskor arra fekszik le valamelyikünk, egy Kindle-lel a kezében, és megvárja, míg az úrfi elalszik. Mivel le tud mászni az ágyról (még hálózsákban is: csetlik-botlik, kúszik, mint egy kis fóka) előfordul, hogy felháborodottan a másik szülőt követeli – erről próbáljuk leszoktatni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Most már szerencsére nem fél az elalvástól, sőt, gyakran ő maga kezdi el énekelni az altatót vacsora után (úúú-úúúú-úú-úúúúú!), ami azt jelenti: altassa végre már el valaki!

Az éjszakák vegyesek: úgy tippelem, minden második éjszaka sírva vagy kiabálva ébred, olyankor (micsoda mázli!!) csak az apját hajlandó elfogadni, aki így fennmaradó időre odahurcolkodik hozzá. Olyan érdekes: 14 hónapig szoptattam, 14 hónapig ébredt szinte minden éjszaka, mászkáltam át kómásan az ő szobájába megszoptatni, és merengtem el reggelente a kávém fölött azon, hogy vajon mi történt az éjjel? Soha nem tudtam, hogy álmodtam-e, vagy nem. Tényleg fölébredt? Vagy az tegnap volt? Na most Z-n látom ugyanezt: ő ébred, ő altat vissza és reggel ő nem képes normálisan összefoglalni az éjszakai eseményeket. 

A délutáni alváskor valamelyikünk beáldozza a szabadidejét és Bonival alszik, aki így képes akár 3 órát is végigaludni… általában szintén a férjemre hárul ez gyötrelmes és megerőltető feladat, nekem a matrac túl kényelmetlen és az időm pedig túl kevés.

Szóval így állunk. Már el is felejtettem, milyen volt, amikor babaként csak betettük az ágyba és sírni ha... upsz! kijöttünk a szobájából. Mindenhez hozzászokik-hozzáigazodik az ember.

Rejtekhelyek

Boni olyan, mint egy kis mókus, ami tuti helyekre rejti a diókat, hogy később is megtalálja. A lakás szinte bármelyik pontján találtam már gondosan odakészített - néha sorba állított - autókat (totó), buszokat (bussss) és traktorokat (dádó)!

Ps: izé... Az előbb képes voltam olyan oltári nagy helyesírási hibával leírni a címet, majd így elküldeni a posztot az éterbe, hogy ég a pofám. Azért EZT azért kijavítottam...

Minőségi idő

Van egy problémám, mióta újra elkezdtem dolgozni: hiába töltök viszonylag sok időt Bonival, mégis mindig úgy érzem, hogy az ilyen alkalmakkor mégsem vagyok 100%-ban vele. Most nem arra gondolok, amikor én a házimunkát végzem (főzés, mosás, ruhák hajtogatása stb.) és ő ott sertepeltél mellettem, és persze jobban szeretné, hogy hagynám a dagadt ruhát másra, hanem arra, amikor tényleg ott ülök mellette.

Mert amikor ténylegesen vele játszom, még akkor is gyakran arra gondolok, hogy hogyan tudnék néhány percnyi időt lopni tőle. Vagy ha nem, hát az órámat nézem: kit tudnák felhívni úgy, hogy ne zavarja. Esetleg ötpercenként fölpattanok, hogy megnézzem, megfőtt-e már az aktuális főzelék, vagy hogy lecsekkoljam a mailjeimet. Vagy a munkára gondolok, a listámra, a tennivalókra.

Úgyhogy mostanában törekszem arra, hogy lelassuljak, és hogy átadjam magam a játéknak. Nehéz! Őszintén megvallva: semennyire nem érdekel az autók, kamionok, buszok tologatása, vagy ide-oda pakolgatása. Boni meg inkább az a rohangászós fajta, mindenhova fut, szalad, hosszan nem nagyon köti még le semmi - bár saját szememmel láttam, hogy a bölcsiben egy csoport gyerek bámulta érdeklődéssel negyed órán keresztül a gondozónőt, aki bábozott nekik, szóval biztos vannak trükkök. Boni pl. nagyon szereti a kirakóst, ezzel el lehet szórakozni egy ideig, és most kapott rá a rajzolásra is (pápíííí, pápíííí, kéri már reggel a papírt ÉS a tollat - szerinte mindkét tárgyat papírnak hívják). Ritka, hogy fel tudjak olvasni neki egy mesét az elejétől a végéig, de ha előfordul, azt tényleg élvezem.

Egyébként azért fogalmazódott meg bennem ez az egész, mert a minap az elmúlt vakációra gondoltam és felidéztem, milyen nehéz volt vele kirándulni: minden kavicsnál, fűszálnál megállt, leült, megnézegette őket, sőt: visszafelé rohant. Egy ideig persze hagytuk, gyűjtögettük vele a kavicsokat, nézegettük a bogarakat, de még ekkor is, szabadidőnkben, egy idő után eluntuk és siettettük. Így visszagondolva persze tök hülyeség volt, hát akkor miért és hová rohantunk?