Hogyan mos az ember fogat (vagy csinál bármi mást) egy 13és 3/4 hónapossal?

Fél kézzel! 

Elraktározom ezeket a pillanatokat azokra az időkre, amikor majd 13 és 3/4 éves lesz, és nem fogja hagyni azt sem, hogy megpusziljuk..

Ez a tél

Ez a tél kicsit más, mint a tavalyi, sokkal kevesebb időm van. Rohanok Boni után, nehogy leessen, lehúzza, megegye, összetörje stb., míg tavaly - úgy emlékszem - az volt a fő foglalatosságom, hogy szoptassak és közben olvassak. Viszont idén is el vagyok zárva a külvilágtól, a csizmáim, a szoknyáim, az ingeim kihasználatlanul várják a szekrényben, hogy újra elkezdjek dolgozni (grrrrrrr).

A totális társadalmi elszigeteltség ellen tavaly is, és idén is... telefonálással védekezem!

Hát csoda, hogy Bonhomme megőrül a telefonért? (már van neki egy sajátja, esténként fel is kell töltenünk, annyit nyomkodja, hogy lemerül)

Nem, nem, nem!

Mondja már meg valaki, hogyan lehet egy lakást gyerekbarátra átalakítani?? Na jó, ez költői kérdés volt, szerintem nem lehet. Vagyis nekünk nem sikerült. Lövésem sincs, hogyan kellene. A legkönnyebb megoldás még mindig az lenne, ha elköltöznénk.

Mert ott van pl. az állólámpa, amit nagyon szeretne már végre magára húzni - de az állólámpát csak nem rekkenthetem el a garázsba? Vagy a kisasztal, amire már frankón fel tud mászni. Megtanult ugyan lejönni is, de még mindig félek, amikor a tetején táncol. Hetek kérdése, és a kanapéra is felmászik... bár néha nem is bánom, hogy ott játszik, a járólap jéghideg, én két zokniban és papucsban fázom. Élvédő, sarokvédő - hahaha, hónapok óta le tudja szedni. Vagy ott a kuka, ami pont akkora, hogy nem fér be egyik konyhaszekrénybe sem, viszont Boni pont kényelmesen ki tudja nyitni. Üvegajtós könyvespolc - tudom, álljunk már át a Kindle-re. A nem üvegajtós sem jó, onnan kirámolja és tönkreteszi a könyveket.Van egy kis hely a lépcső alatt, ahol a csizmákat tároljuk (nem férnek be a cipősszekrénybe), na, ez a kedvence, főleg a csizmák talpát szereti nyalogatni. A radiátorokat vagy elállítja, de ez a kisebbik baj, mert magára is ránthatja őket, rosszul vannak a falhoz rögzítve (állítólag olyan a fal - grrrrrrr! -, hogy nem lehet jobban). Mi van még? Ja, a gitárok. Az egyiket, a legújabbat, már el is törte, de hát lehet ezért rá haragudni? Nem, a mi hibánk, minek tettük oda (de hová máshová?).

Nem csoda, hogy állandóan azt hallja tőlem, hogy nem szabad! Illetve: nem csoda, hogy mindent odaadok már neki (kulcsot, hőmérőt, lábost, bébiőrt stb.), csak hogy ne tiltsam olyan sokszor. A karácsonyi dekoráció gondolatát már el is vetettem, úgyis magára húzná, leszedné, kikövetelné magának. De mi lesz így a karácsonyfával??

Bizonyíték, hogy az egyévesek kütyümániája már az őskorban is fejlett volt

A tökéletes nap

A tökéletes napon korán ébredek (ami gyakran nehezen megy, noha mindig élvezem az előnyeit), Boni előtt, és így van időm nyugodtan reggelizni és internetezni. A menü: gabonakávé, lekváros baguette, yahoo, FB, blogok, kommentek, Index. A Tökéletes Napon koranyár van, jó illat és meleg. Reggeli után mindhárman  felkerekedünk, és beülünk egy kávéházba Párizsban - mert a Tökéletes Életben nem külvárosban, hanem Párizsban lakunk, és nem kell autóba ülnünk ahhoz, hogy pékséget, kávézót, éttermet, boltokat vagy patikát találjunk.

Ezen a tökéletes napon a férjem nem húzza az orrát, hogy kávézóban ülünk, Boni pedig hagy minket brunch-olni, miközben Z. véletlenül sem ejti ki a száján ironikusan, hogy ez sznob pszeudo-intellektuelek divatos hóbortja. Aztán végigsétálunk néhány napfényes párizsi utcán, miközben összefutunk és jókat beszélgetünk pár ismerőssel és kollégával, hiszen egy tökéletes világban a munkahelyem nem a világvégén Párizsban van.

A délutánt Budapesten töltjük, mert Magyarország és Franciaország szomszédos (baráti) ország, Budapest meg csak egy ugrásra van Párizstól. A tökéletes nap délutánján tél van, szikrázó napsütés és csikorgó hideg, még a hó is esik (igen, szikrázó napsütés ÉS hóesés, de ez az én napom, kívánhatok ilyet is, nem?) én és a húgom a Dagályban áztatjuk magunkat és jókat pletykálunk. Hazafelé sült gesztenyét eszünk és forralt bort iszunk. Vagy inkább sangriát a parkban? Otthon pedig bevackoljuk magunkat a kanapéra (a már elkészült könyvespolccal szemben) és tovább pletykálunk, esetleg malmozunk is, mert ezzel nem megyek senkinek az agyára, egy ilyen tökéletes napon!

Az este már Dél-Franciaországban (vagy Korzikán?) ér minket, nyár van, és az időkibővítő készüléknek köszönhetően - hiába egyenesen a nyolcadik kerületből, egy fűtött lakásból csöppentünk oda - épp most kirándultunk 8 órát a hegyekben, gyönyörű kilátással a havas (Korzika esetében: a kopasz) hegycsúcsokra. A gyaloglásból kifolyólag jóleső izomlázunk van. Egy étterem kerthelységében vacsorázunk, ciripelnek a tücskök, illatozik a levendula.

Vagy nem is! Mégiscsak ismét Párizsban vagyok este, és újra 21 éves vagyok. Retróbulizunk és erre a számra táncolok, és előttem az élet és még minden lehetséges és ezt tudom is. Ráadásul egy kisangyal megsúgja, hogy mely hibákat nem szabad elkövetnem a következő 18 évben.

De mégsem! Jobb ötletem van. Inkább 2024-et írunk, vagy akár 2034-et. Boldog vagyok ezen a tökéletes napon. Visszatekintek az elmúlt 49 (illetve 59) évre, és nem bánok semmit, se azt, hogy hol éltem, se azt, hogy kivel, se azt, hogy hogyan. Még azt sem érzem cikinek, ha Alice Cooper-re táncolok, hajlott korom ellenére.

Salamoni döntés

Kiráz a hideg, ha arra az esetre gondolok, ami most nagy port kavar Franciaországban és amit Salamon király történetéhez hasonlítanak. Egy 18 hónapos kisfiúról van szó, akiről az anyja még a kórházban lemondott, és akit két hónaposan örökbeadtak. Az történt, hogy a biológiai apja most magának követeli a gyereket. Első fokon pert nyert, másodfokon viszont elutasították, így a gyerek pillanatnyilag a családjánál maradt. A férfi a semmítőszékhez fordult.

Tökéletesen bele tudom magam képzelni mindkét fél helyébe. Kiderülhetne például, hogy egyik fennmaradó embriónkat egy idegen nőbe ültették bele, a terhességből egészséges kisbaba született, akit most egy belga család nevel. Hát, nem mondom, hogy nem éreznék semmit, de a fájdalom mértéke igencsak tűrhető lenne.

Viszont! Ha most megjelenne egy belga nő, aki mondjuk kiderítette volna, hogy Boni igazából az ő petesejtjéből született, és most visszakövetelné - hát akkor meghalnék. Szerintem valahogy így érezhet az a család is, akinek hirtelen azt mondhatják, hogy vissza kell adniuk azt a kisfiút, akit sajátjukként nevelnek több mint egy éve.

Mindenhonnan azt hallom, hogy az eset bonyolult és hogy nehéz igazságot tenni. Hát csak én lennék olyan szélsőséges, hogy 100 százalékban a családnak adok igazat? Nem is értem, hogyan ítélhették az apának először... azt olvastam, hogy 8 hónappal a gyerek születése után fordult bírósághoz, és hogy még soha meg sem látogatta (pedig a család beleegyezett, hogy láthassa). Pszichológusok sorát vonultatták fel a bíróságon, akik egyértelműen állították: a gyereknek hatalmas trauma lenne, ha szüleit hirtelen elvesztené és egy idegennel kellene tovább élnie.

Nem értem, hogyan van szíve a pasinak ilyen kegyetlen játszmát űznie ezekkel az emberekkel... és a saját fiával. Oké, biztos az is befolyásol (pedig nem kellene, de mégis), hogy éppen börtönből szabadult. És végezetül pedig: nem értem, hogyan lehetséges ez az egész. Az anya azt a formáját választotta az örökbeadásnak, amikor titokban, még a szülés után lemond a babáról (accouchement sous X franciául, van ennek magyar megfelelője?), de ennek ellenére mégis kiderülhetett, hogy ki az apa. Lehet, hogy adminisztratív hibák állnak a háttérben, és jóhiszemű az apa, és akkor még tragikusabb az egész. .

Orvosok műtét közben?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Vagy?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Kripli szülők egészséges (és egészségesen hadakozó) gyereket pelenkáznak?

Time management

A: Otthon leszünk karácsonykor, tudunk találkozni?
B: Óóó, de szuper, persze! Mikor jöttök?
A: Képzeld, pont 24-én!
B: Oké, akkor hívj majd fel, ha itt vagytok, oké?
A: Öööö.... én arra gondoltam... hogy nem érnél rá 28-án 15 és 17 óra között? Vagy esetleg.... ha nem jó, akkor mit szólnál egy talihoz a Mikszáth téren másodikán 15:45-kor?

Mostanában ehhez hasonló telefonbeszélgetéseket és cseteléseket folytatok fiatalos, spontán és rugalmas ismerőseimmel, barátaimmal és családtagjaimmal, akik általában hülyének néznek, amikor a naptárommal a kezemben akarok 2015-re találkozót megbeszélni. Érzem én, hogy ezekben az interakciókban én vagyok a vaskalapos, ódivatú és nehézkes - de mit csináljak, nekem máshogy nem megy, pedig szívesen lennék én is laza!

Eddig még csak egyetlen konkrét találkozóm, illetve egy színházjegyem van, viszont rengeteg olyan képlékeny és határozatlan megállapodást kötöttem többekkel, hogy majd beszélünk és egyeztetünk. Na mármost én ezt nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni: két hetet leszünk otthon, amibe beleesik a karácsonyi és szilveszteri őrület, Bonival nem vagyunk rugalmasak, kocsink nem lesz (lehet, hogy internetünk sem), és sok mindenkivel szeretnék találkozni. Szerintem a legegyszerűbb az lenne, ha mindenkivel már most lefixálnánk egy időpontot és helyszínt. Ez tényleg megöli a romantikát és a spontaneitást, de így legalább garantálható lenne a változatos táncrend és nem maradna ki senki. Tudom, őskövület vagyok, improvizálni kellene.