A tökéletes nap

A tökéletes napon korán ébredek (ami gyakran nehezen megy, noha mindig élvezem az előnyeit), Boni előtt, és így van időm nyugodtan reggelizni és internetezni. A menü: gabonakávé, lekváros baguette, yahoo, FB, blogok, kommentek, Index. A Tökéletes Napon koranyár van, jó illat és meleg. Reggeli után mindhárman  felkerekedünk, és beülünk egy kávéházba Párizsban - mert a Tökéletes Életben nem külvárosban, hanem Párizsban lakunk, és nem kell autóba ülnünk ahhoz, hogy pékséget, kávézót, éttermet, boltokat vagy patikát találjunk.

Ezen a tökéletes napon a férjem nem húzza az orrát, hogy kávézóban ülünk, Boni pedig hagy minket brunch-olni, miközben Z. véletlenül sem ejti ki a száján ironikusan, hogy ez sznob pszeudo-intellektuelek divatos hóbortja. Aztán végigsétálunk néhány napfényes párizsi utcán, miközben összefutunk és jókat beszélgetünk pár ismerőssel és kollégával, hiszen egy tökéletes világban a munkahelyem nem a világvégén Párizsban van.

A délutánt Budapesten töltjük, mert Magyarország és Franciaország szomszédos (baráti) ország, Budapest meg csak egy ugrásra van Párizstól. A tökéletes nap délutánján tél van, szikrázó napsütés és csikorgó hideg, még a hó is esik (igen, szikrázó napsütés ÉS hóesés, de ez az én napom, kívánhatok ilyet is, nem?) én és a húgom a Dagályban áztatjuk magunkat és jókat pletykálunk. Hazafelé sült gesztenyét eszünk és forralt bort iszunk. Vagy inkább sangriát a parkban? Otthon pedig bevackoljuk magunkat a kanapéra (a már elkészült könyvespolccal szemben) és tovább pletykálunk, esetleg malmozunk is, mert ezzel nem megyek senkinek az agyára, egy ilyen tökéletes napon!

Az este már Dél-Franciaországban (vagy Korzikán?) ér minket, nyár van, és az időkibővítő készüléknek köszönhetően - hiába egyenesen a nyolcadik kerületből, egy fűtött lakásból csöppentünk oda - épp most kirándultunk 8 órát a hegyekben, gyönyörű kilátással a havas (Korzika esetében: a kopasz) hegycsúcsokra. A gyaloglásból kifolyólag jóleső izomlázunk van. Egy étterem kerthelységében vacsorázunk, ciripelnek a tücskök, illatozik a levendula.

Vagy nem is! Mégiscsak ismét Párizsban vagyok este, és újra 21 éves vagyok. Retróbulizunk és erre a számra táncolok, és előttem az élet és még minden lehetséges és ezt tudom is. Ráadásul egy kisangyal megsúgja, hogy mely hibákat nem szabad elkövetnem a következő 18 évben.

De mégsem! Jobb ötletem van. Inkább 2024-et írunk, vagy akár 2034-et. Boldog vagyok ezen a tökéletes napon. Visszatekintek az elmúlt 49 (illetve 59) évre, és nem bánok semmit, se azt, hogy hol éltem, se azt, hogy kivel, se azt, hogy hogyan. Még azt sem érzem cikinek, ha Alice Cooper-re táncolok, hajlott korom ellenére.