Ketyeg az óra!

Tegnap felmondtam az itteni lakásomat, november 10-től már nincs hol laknunk Brüsszelben. Nincs visszaút, addigra el kell költöznöm Z-hez, bútorokkal vagy anélkül. Össze kell tehát pakolni, meg kell szervezni egy csomó mindent (bank, biztosítás, kocsi), de legfőképp: mihamarabb fel kell újítani Z. házának egy részét. Mindezt három hónap alatt, mert holnaphoz pontosan három hónapra vagyok kiírva (ami azt is jelenti, hogy kezdődik az utolsó trimeszter, nő a baba!). Néha úgy érzem, nem tudok lépést tartani az irammal és elsodornak az események, de aztán belegondolok, hogy még mindig bőven van időnk. Még akkor is, ha tulajdonképpen én október 10-re már mindent be szeretnék fejezni – a felújítást, a költözködést, az adminisztrációt –,  mert akkor fogom elkezdeni a szülési szabit és onnantól kezdve már csak olvasni meg kötögetni meg láblógatni szeretnék.

Z. most szembesül szerintem azzal, hogy egy nő véglegesen (újra) betör az életébe és a házikójába. Egy gyerek még oké, de hogy a házát is felforgassa valaki! Nekem ugyanis határozott elképzeléseim vannak pl. a falak színéről, a konyha típusáról, a padló mineműségéről, az ágyak keménységéről, a gyerekszoba jellegéről, míg szerintem ő nem bánná, ha minden ugyanolyan maradna, mint volt (azaz mint a 80-as években..).  Én pl. a bútorok és a konyha 90%-át kidobálnám, mert minden régi, koszos, törött, ócska, őt viszont abszolút nem érdeklik a tárgyak, szerinte nagyon jól lehet inni egy 25 éves kutyusos, csorba bögréből is. Szegénykém, meghirdette a régi kanapéját az interneten, és csodálkozik, hogy egy telefonhívást sem kapott. De hát ki venne meg egy több évtizedes kanapét két fotellal?? A konyhai cuccokat felmenekítette az emeletre (ami nem lesz felújítva, most minden ott van), mondván, majd kidobjuk a felújítás után, ha esetleg tényleg ki kell dobni valamit... Nekem viszont az az elvem, hogy amiről nem tudjuk, hogy mi, vagy amit 5 éve nem használtunk, az kuka. Találtam például hátul a konyhaszekrényben ősidőkből származó csigaevő készletet (szintén felvitte az emeletre). Nos, abban a házban 15 éve nem evett senki csigát, miért hiányozna, ha kidobnánk? Nem hiszem, hogy holnap lesz a napja, hogy csigát fogunk felszolgálni, ráadásul hat személyre! Diplomáciára és türelemre lesz itt szükség, de érzem, hogy előbb-utóbb sikerrel fogok járni – a whisky-s pohárkészlet és a törött kukta leselejtezésének ügye például azt hiszem, sínen van!

A képen látható pad például évek óta széknek szolgál(t) a konyhában. Azon kívül, hogy hát hogy néz ki, nagyon kényelmetlen is, mert ha az egyik ember be szeretné húzni, a másiknak is fel kell állnia. Én már évek óta azt tervezem, hogy saját kezemmel viszem a hulladékudvarba és saját szememmel fogom megnézni, hogyan zúzzák be mind a kettőt, ha egyszer felújításra kerül a sor. Erre tessék, a fotót kedden küldte át Z., és a padok még mindig ott éktelenkednek, brrr!

Hétfői állapotok

"Mégse leszek cigány meg zsidó, elég ez így is"

Egyes blogok olvasása közben el szoktam gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen milyen pihepuha, védett világban is élünk mi legtöbben. Barátaim, családom, a munkatársaim de még a szomszédaim is ugyanabból a társadalmi rétegből kerülnek ki, udvariasan, egymásra odafigyelve kommunikálunk, általában tudjuk, hogy mit várhatunk el a másiktól, tisztelet és megbecsülés övezi kapcsolatainkat, legrosszabb esetben is korrektek vagyunk egymással. Oké, vannak porszemek is a gépezetben, de az max. odáig terjed, hogy X mindig késik, Y néha ingerült, Z-vel pedig nem szeretek ebédelni, mert állandóan panaszkodik.

De az olyan hírek, mint hogy Angliában halálra éheztette valaki a saját kisfiát, hogy megvertek két nőt a Vígszínház előtt, vagy hogy a betegek leugatják az orvosok fejét stb. hallatán mindig megfordul a fejemben, hogy ez hol, milyen világban fordulhat elő? Pontosabban: én hol élek?

Na ez a sok bevezetés csk arra jó, hogy elmeséljem, mi történt velem ma, amikor is találkoztam ezzel a másik világgal, pontosabban annak egy képviselőjével. Délután Párizsban felültem a gyorsvonatra, és több joviális, tornacipős amerikai turistával, meg nyelvtáborból hazaérkező flamand fiatallal egyetemben elfoglaltam a kényelmes kis helyemet. A kedves, segítőkész, csendes utastársaim körében a túlfoglalás miatt volt egy kis kavarodás is, de minden humánusan megoldódott.

Brüsszelben leszálltam, és beültem egy taxiba, akinek a vezetője e poszt tulajdonképpeni tárgya. Egy...egy gyilkospalánta! Mert úgy képzelem, az ilyenekből lesznek azok, akik egy veszekedés alkalmával kést rántanak. Röviden: az történt, hogy túl gyorsan ment, levillogva az előtte lévő autókat, mire én megkértem (jó, lehet, hogy nem higgadtan), hogy vegyen vissza a sebességből. Azt hiszem nem is mondtam semmi többet az út során, egyrészt csak olaj lett volna a tűzre, másrészt nem mertem. Mert olyan agresszívan válaszolt vissza (Ha nem tetszik, lehet gyalogolni!), hogy csak arra vettem a bátorságot, hogy megnézzem és lemásoljam az elém kifüggesztett adatlapját, amin rajta volt a sorszáma (ezzel lehet panaszt tenni). Ezt persze észrevette, szóval gondolhatjátok, milyen volt az út hazafelé. Amikor kiszálltam, és megkerültem a kocsiját, hogy megjegyezzem a rendszámát is, még akkor is magából kikelve, fenyegetően kiabált utánam.

Normális esetben mindig panaszt teszek, egyrészt a magam megnyugtatására, másrészt hogy legyen nyoma. Én vagyok az a típus, aki mindenhozá beír. De most egyszerűen nem merek! Ez a pasi tudja, hol lakom (már bánom, hogy nem a lakásommal szemben lévő kávéházba mentem be), és ki tudja, mire képes. Úgy képzelem, ez az ember bármire képes. Olyan kegyetlenségekre is, amiről a magamfajták csak a hírekből értesülnek.

Megírtam a panaszlevelet, de Z-vel konzultálva arra jutottunk, majd október 10-e után küldöm el, amikor már nem lakom itt. Megfutamodtam, ez van, rémes. Vissza szeretném kapni a kiszámítható, civilizált életemet, ahol a bunkóság netovábbjának az számít, ha a kollégáim ki akarják venni a karácsony előttet is, meg az utánát is. Te jó ég, tudtam volna a világháború/kommunizmus alatt az életemet kockáztatva embereket bújtatni/tiltott iratokat terjeszteni??

A terhes nőkkel mindenki kedves és előzékeny

Már nagyon vártam ezt az időszakot, mert a barátnőim előre megjósolták, hogy a világ a tenyerén fog hordozni. És tényleg!

Az egyik reggel majdnem rosszul lettem a vonaton: hirtelen leizzadtam, szédültem és éreztem, hogy el fogok ájulni. Szerencsére nem történt semmi, de amikor beértem a munkahelyemre, arra gondoltam, mégiscsak meg kellene mérni a vérnyomásomat. (Világéletemben alacsony volt, de most különösen. A reggelek meg nagyon nehezen indulnak emiatt). Körbekérdeztem, de kiderült, hogy a munkahelyemen nincs orvosi szoba. Addig telefonálgattak ide-oda az illetékesek, amíg valahogy hirtelenjében ott nem találtam magam két komoly ábrázatú tűzoltóval körülvéve, akik egy profi újraélesztő pakkból elővarázsoltak egy vérnyomásmérőt. Végül a sok hűhő csak arra volt jó, hogy egy tökéletes, 120-as vérnyomást produkáljak. El is gondolkodtam azon, vajon jól jár-e a masinájuk.

Azóta voltam szabadságon, és ma, amikor reggel megérkeztem és felmutattam a belépőkártyámat, az egyik biztonsági őr megszólított. Elmondta, hogy tudja (?), hogy a múltkor rosszul voltam és az is világos, hogy terhes vagyok, ezért ha van kedvem, akkor felírhatom magam egy Nagy Könyvbe náluk, és ha bármilyen katasztrófa, tűzvész, tőzsdekrach, világvége tör ki, engem az elsők között menekítenek ki az épületből. Hát nem cuki??

Ki tudja, még az is lehet, hogy bizonyos időközönként mentőcsapatok érkeznek majd az irodámba sürgősségi vérnyomásmérés céljából!

Egyenleg

Voltunk Pécsett, Vácon, piacoztunk, legeltünk málnát a szüleim kertjében (közben száz szúnyog megcsípett), felszívtam jól a sejtjeimbe a kánikulát, rájöttünk, hogy ha Z. gitározik, a baba felébred és mocorogni (táncolni?) kezd, átadták a helyem a villamosmegállóban, vettem könyveket, a babának is, hogy legalább biztosan ismerje majd az olyan fontos szavakat, mint malomkerék, négy küllő, fürgén forgó lisztőrlő... megint nagyon tartalmasra sikerült az otthonlétünk, csak tudnám, hová tűnt a három hét?

 

Továbbá megszűnt az egyik kedvenc blogom - olyan hiányérzetem van, mint amikor egy jó könyv végére ér az ember. Aggódtunk (főleg Z.) a babárt, amikor kiderült, hogy a mandulaolaj valóban koraszülést okoz, és a biztonság kedvéért beiktattunk egy időközi toxoplazmózis-vizsgálatot is. Ért pár bosszúság, jobb nem is írni róluk, a lényeg úgyis az, hogy minden oké velünk, a baba három héttel idősebb, mint amikor elindultunk, ennél fontosabb nincs is. Amikor legközelebb jövünk hosszabb időre, már velünk lesz teljes valójában. Annyira várom már!



 



 

 

 

 

 

(25. hét betöltve)

Múlik az idő és semmi bejegyzés...

Hát igen, időközben elkezdődött az éves szabim, és míg a blogírást tök jól bele tudom passzintani a napi rutinba, nyaralás közben nem annyira megy. Eleve háromszor több dolog történik, mint normálisan, és mire internetközelbe kerülök, elfelejtem vagy elmúlik az írhatnék.

Szóval múlt szombaton elindultunk aggodalmaskodva, hogy a hosszú kocsiút nem fog-e méhösszehúzódásokat okozni. Az első nap csak Zürich-ig mentünk, ahogy tavaly, és meglátogattuk Kathrin barátnőmet, ahogy tavaly. De idén már nem egy terhes nővel találkoztunk, hanem egy négy tagú családdal: a nappaliban csúsztak-másztak az ikrek. Annyira bánom, hogy nem fotóztam le valamit náluk: Kathrin ugyanis megmutatott egy jó vastag dossziét, ami tele volt fura jelekből (hullámos és egyenes vonal, háromszög, benne számok stb.) álló Excel-táblázatokkal. Kathrint mindig is jól szervezett, összeszedett lánynak ismertem, a férje is az, de még így is elmosolyodtam. A táblázatokban ugyanis a két gyerek napi ritmusa volt feltüntetve 4-5 hónapos korukig. Az egyenes vonal az alvást, a hullámos a sírást, a háromszög az evést jelezte, és még valami volt a pelenkázásra is. Elmondták, hogy a fáradság és megszakított éjszakák miatt a táblázatok nélkül fogalmuk sem lett volna, melyik gyereket etették meg, főleg, amikor éjszaka átadták egymásnak a stafétabotot!

Aztán két éjszakát aludtunk Zürich-től egy órányira, Petra barátnőméknél. Kaptam tőle egy csomó kisbaba-ruhát - ekkor kellett rájönnöm, hogy a legtöbb gyerekruhán vicces(nek) vagy cuki(nak gondolt) feliratok/minták éktelenkednek. Remélem, ez lesz a legnagyobb problémám...

Utána megérkeztünk Budapestre és elkapott a forgószél. Az egyik nap egy kolléganőmmel találkoztunk, akinek a férje érdeklődve (és értetlenkedve) megkérdezte: végülis mit szoktunk mi itt csinálni hetekig?? Hát... aznap épp az IKEÁ-ban voltunk, tegnap szereltünk, naponta-kétnaponta több órát töltünk családlátogatással, ügyintézéssel (klímaszerelés, anyakönyvi kivonat - a gyerek magyar állampolgárságához!, képkeretezés, nadrágfelvarrás stb.), aztán pihenünk is, ami mondjuk rám épp nagyon rám fér, meg a szokásos főzés-mosás... szóval valahogy mindig úgy elmegy, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A hétvégén a Zemplénben voltunk a családdal. Csodálatos lett volna, ha nem lennének az utak arrafelé annyira rosszak. Z. végigaggódott másfél órányi tényleg rettenetes zötykölődést, ötpercenként kérdezte, hogy hogy vagyok, mozog-e még a baba, rémes volt. Úgy értem, rémes volt hallgatni ezt a sok aggodalmaskodást, és noha az elején nem féltettem a babát, a végére mégiscsak bestresszeltem én is. Úgyhogy Zemplénből végülis nem sokat láttunk, mert a következő nap mi a szálláson maradtunk és csak gyalog merészkedtünk ki a faluba, de így legalább pihentünk. És rengeteget ettünk, ami azt a furcsaságot eredményezte, hogy a hétvégén sokkal terhesebbnek néztem ki, mint pl. ma. Amikor húgomék aznap este megjöttek, szerintünk láthatóan nagyobb volt a hasam, mint reggel. Amúgy pedig még mindig változó, hogy kismamának néznek-e vagy sem, van, hogy egyáltalán nem tűnik fel (pl. a fent említett kolléganőmnek), van, hogy nyilvánvaló (pl. ebéd után...). Ruha- és helyzetfüggő.

És végül a fáradság: nem az a fajta, amikor mindig aludhatnékja van az embernek, inkább az az ólmos típusú, amikor egy mondatot végiggondolni és kimondani is nehezemre esik. Ezt a bejegyzést is napok óta írom...

(23+2 hét)

Babakelengye

A héten Mimi/Réka listájával (köszönöm!!) a kezemben elmentem, hogy beszerezzek pár ruhát a babának. Milyen édesek ezek a miniatűr cuccok! Teljesen elérzékenyültem, amikor arra gondoltam, hogy ezekbe a body-kba nemsokára egy kisbaba fog kerülni... 50 centis újszülöttre való ruhákat vettem, amit egy kicsit utána megbántam, mert valószínűleg ezek csak pár hétig lesznek jó rá. Mielőtt elmentem volna, a kezembe került egy brosúra, amit a kórházból hoztam el hétfőn. Meg is fogadtam a benne foglaltakat: újszülötteknek olyan body-kat és pizsamákat célszerű venni, ami elől záródik, hogy ne kelljen áthúzni a kis fejükön, mert azt nem szeretik. Logikus! Emiatt többször is vizualizálnom kellett, ahogy öltöztetek egy csecsemőt, aki szeret vagy sem bizonyos dolgokat, és mondanom sem kell, olvadoztam a gyönyörűségtől...

 

A jegyzőkönyv kedvéért meg leírom, hogy ma, életemben először valaki megkérdezte, hogy terhes vagyok-e! Na jó, a kozmetikusom volt az, és állítása szerint nem gondolt semmire, amíg állva látott, de ahogy lefeküdtem vízszintes pozícióba, nyilvánvalóvá vált. Úgyhogy lesz ebből pocak! A volt főnököm, aki egy minden lében kanál (szimpi) nő (az a típus, aki mindenről mindent első kézből szeret tudni), folyamatosan a hasamat nézte a héten. Szerintem már ő is kitalálta, csak nem akar rákérdezni, mert simán lehet még azt hinni, hogy kicsit meghíztam. (És amúgy tényleg kicsit meghíztam, már másfél kilóval több vagyok, mint az elején)

 

(21+4 hetes)



 

 

Body banánnal (a miheztartás végett)

Humor

Azelőtt nem hittem volna soha, hogy az ember tényleg tudja szeretni a magzatát, akit még nem is látott, nem is fogott kézbe soha. Pedig egyre jobban ragaszkodom (ragaszkodunk) ehhez a kis lényhez, aki bennem fejlődik. Valószínűleg azért van így, mert sokat gondolok rá és rengeteget beszélünk róla. Esténkét kis jelzéseket ad, egyre erősebben: rúg vagy csiklandoz belülről. Van már neve, kis ruhái, bölcsikérelme, az egész életünket éppen e köré a meg nem született gyerek köré szervezzük.

Hétfőn voltunk azon az UH-on, amit itt nemes egyszerűséggel csak a nagy ultrahangnak neveznek. Nem is a saját dokim csinálta, egy kórházba kellett mennünk egy Atyaúristenhez. Annyira most nem izgultam, mint az első három hónapban, amikor a vetélés veszélye Damoklész kardjaként lebegett fölöttem, de azért messze vagyok még attól, hogy jól aludjak az ultrahang előtti éjjel. Még az is megfordult a fejemben (a sok lehetséges komplikáció és betegség mellet), hogy az is lehet, most azt mondják nekünk: lányt várunk.

Megint minden rendben volt! (és még mindig fiú) Néha alig akarom elhinni, hogy ilyen jól halad a terhesség. Láttuk mosolyogni is, elképesztően aranyos volt! A feje egészen a köldökömnél van, ott, ahol azt hittem, nincs is semmi., legfeljebb egy kis háj A kis lábacskái is a fejénél vannak, micsoda ötlet így elhelyezkedni... és vajon mivel rugdos lejjebb?

A doki egy teljesen elképesztő viccet engedett meg magának. Annyira meglepett, hogy még most sem tudom eldönteni: ízléstelen volt vagy polgárpukkasztóan liberális. A vizsgálat elején ugyanis a feje mellett a lábujjait látta meg először, megszámolta mind a 10-et és azt mondta (látván rajtunk ugyanakkor, hogy minden szavát lessük és aggódunk): - Minden rendben, a lábujjai megvannak, az már biztos, hogy lábbal fog tudni festeni! Előzékenyen nevettünk, ami az udvariasság és a meglepődés számlájára írható, na meg a kiszolgáltatott helyzet tette. De akkor még hátravolt a kezeinek, a szívének meg a köldökzsinórnak a vizsgálata, lehetett volna probléma akármelyikkel, akkor mit mond?

(21+2 hét)