Színeváltozás (+kiegészítés)

Hát, ez nem igazán áldott állapot. Pénteken felhívtam a dokit, hogy megkérdezzem, az új adatok fényében terhes vagyok-e még (egyre inkább – biztosított róla), és azt hittem, ezek után az ultrahangig már fél lábon is kibírom. Elolvastam a kommenteket, amelyekből kiderült, hogy majdnem mindenki fél(t), ebből szintén egy pici megnyugvást merítettem. Kaptam relaxációs útmutatásokat, szombaton lelkesen gyakoroltam, hogy lelkemet a tisztátlan nedvektől megpurgáljam. Szóval már úgy-ahogy összeszedtem magam, amikor szombat este rémülten vettem észre egy barna foltot a tisztasági betétemen.

Azóta tudom, hogy ez valószínűleg (??) nem jelent semmit, de akkor bénultan és kétségbeesetten jelentettem Z.-nek, aki teljesen összetört, és csak azt hajtogatta, hogy akkor ennek most vége. Hívtuk az ügyeletet, egy szülésznővel beszéltem, aki azt mondta, pihenjek, és csak akkor menjek be, ha görcseim lennének és élénk piros vér távozna. Utána sikerült elérni telefonon egy ismerős nőgyógyászt is – akinek ezáltal örök hálával tartozom –, és elmondta, hogy ez előfordul, nem dráma, látott már rosszabbat is és mégis szüléssel végződött az eset, valamint hozzátette, hogy szinte teljesen felesleges bemenni az ügyeletre (már indultunk volna), úgysem tudnak semmit sem csinálni/látnak az UH-n.

A barnázás azóta is tart. Nagyon kevés ugyan, de már semelyik tisztasági betét nem fehér. (Bocsánat a részletekért! Z. egyébként azt javasolta, hogy tegyek el egyet mutatóba a dokinak, végülis nem rosszabb, mint egy placenta...) A Google már régóta nem a barátom, sőt, tulajdonképpen úgy félek tőle, mint ördög a szentelt víztől, úgyhogy továbbra is terhességi analfabéta vagyok. Nem tudom, mi ez, lehet, hogy jobb nem is tudni, Holnap korán reggel felhívom a nőgyógyászt és bejelentem neki az eseményt, hátha van valami szer ez ellen tudománya hatalmas tarsolyában.

Lehet, hogy túlzás, de a jövő héten pedig nem megyek dolgozni. Nem szeretnék kockáztatni. Egyébként pénteken a reumatológusom háromszor is felajánlotta, hogy kiír a jövő hétre, amit én háromszor utasítottam vissza felelősségteljesen és konokul, a kollégáimra gondolva (akik ilyenkor elvégzik az én részemet is). Z. a múlt héten még nagyon azon a véleményen volt, hogy amint jobban leszek reumailag, menjek be dolgozni, de most már ő is belátja: hülyeség lenne rizikót vállalni, bármilyen minimális legyen az.

Kiegészítés (3/11): A kommentek alapján úgy tűnik, az a fura és szabálytalan, ha valakinek nincs barnázása/vérzése valamikor a terhesség során! A progeszteronnal bolhát ültettetek a fülembe és még vasárnap este felhívtuk újból az ügyeletet, hogy megkérdezzük: megduplázhatom-e az esti Utrogestan adagot (igen). Ma reggel egy percre beszéltem az Erikkel. Az, hogy hamar lerázott és foghegyről válaszolgatott, most inkább megnyugtató volt, mint idegesítő. Nem lesz se vérvétel, se előrehozott UH, de talán jobb is így, úgyis csak izgulnék. A plusz adag Utrogestanra ő is igent mondott (olyan hangon, mint akinek tök mindegy), a magnéziumra és a pihenésre már nem is volt időm rákérdezni... Azért összességében mindketten megnyugodtunk Z.-vel. Próbáltuk úgy elképzelni a kis Eszkimót, mint egy kullancsot, ami befúródik a bőrbe, és elgondolni, hogy a folyamat során a kis hajszálerek sérülése okoz enyhe vérzést. Azért jó lenne valami kis kamerával bekukkantani odabent és megnézni, mi történik!

Zen-meditációs és relaxációs módszer, valamint spirituális útmutatás kerestetik

Először is: minden oké, az érték jól megemelkedett. Másodszor viszont: valamit ki kell találni, hogy ez a terhesség ne legyen egy nagy rettegés és ne éljek 9 hónapig félelemben: az egész délutánt átizgultam, fáradt és kimerült vagyok. Valahogy integrálni kellene ezt a stesszt. Ha ez általában mindenkinek megy (én azt hiszem soha nem beszéltem olyan kismamával, aki azt mondta volna, hogy fél a vetéléstől*, márpedig én ezzel kezdtem kedden a pszichológusnál és ma reggel a háziorvosomnál), akkor én is meg tudnám ezt tanulni, a lombikok ellenére, nem??

* koraszüléstől, genetikai problémáktól, szülési komplikációktól, bölcsőhaláltól...

Ida

Ma reggel bementem dolgozni, de haza kellett jönnöm, két okból kifolyólag is. Először is, készülődik megint valami reumaroham, ennek kapcsán fél 11-re már három orvossal is beszéltem telefonon, és két konzultációs időpontot is kaptam a hétre (a reumatológusom gratulált, olyan cuki!). De ezt majd elmesélem. A másik pedig az, hogy nem tudok koncentrálni, erről is írok majd talán. Már a lombikok alatt is sokkal nehezebben ment a munka, de most egyenesen képtelen vagyok dolgozni, bármilyen fellengzősen hangzik is. A hétre kiírt az orvos, úgyhogy most számolom a perceket a holnapi eredményig.

Addig is elmesélem, milyen hihetetlen dolog történt a barátnős hétvégén. Ehhez tudni kell, hogy a szállodánk Párizsnak azon a környékén volt, ahova nagyon ritkán megyünk Z-vel, viszont ott töltöttem az első három évemet: ott laktam különböző cselédszobákban, ott jártam egyetemre négy évig és ott voltam, túlzások nélkül állíthatom, iszonyúan boldog (bár ez a hétfői nap sem volt kutya!). Délután leraktam a cuccomat (Z. bevitt kocsival), és gyalog elindultam Kathrinért a pályaudvarra. Már évek óta nem jártam ebben a kerületben, szóval szó szerint megrohantak az emlékek. Benéztem az egyetem kávézójába: te jó ég, mennyit ültem itt mindenféle jegyzetekkel meg könyvekkel. Mennyi idő eltelt azóta, mennyi minden változott. Vajon mit szóltam volna, ha beleláthattam volna a jövőbe? Tetszett-e volna, ha látom 15 évvel idősebb önmagamat, amint elsétál az egyetem előtt és rácsodálkozik, hogy ma már mindenki laptoppal kávézgat? Arra lyukadtam ki, hogy igen, meg lettem volna elégedve magammal, szóval a nosztalgiába valamiféle öröm is vegyült.

Aznap este Kathrinnal kettesben vacsoráztunk, mert Nina későn érkezett, Helena pedig szombat reggel jött. Sok éttermet végigjártunk, egyik sem tetszett (milyen jó, hogy a sushit nem mertem bevállalni!), míg végül ráakadtunk egy szimpi kis helyre az egyetem közelében, még emlékeztem rá diákkoromból (nem mintha akkor meg tudtam volna fizetni). Egy ázsiai, de franciául tökéletesen beszélő fiatal lány szolgált ki minket, aki nagyon ismerősnek tűnt. Jobban megnézve viszont már nemcsak ismerős volt, de felismerni véltem. Csak hát, gondolom, nincsenek ekkora véletlenek a világon. Pont most, a nosztalgiahétvégén, amikor az Albumom is nálam van? Agyamra ment volna a nagy nosztalgiázás? Kathrinnal megkonzultálva végülis arra jutottam, hogy megkérdezem tőle, legfeljebb majd hülyének néz. Amikor legközelebb odajött, megszólítottam:

– Elnézést, az Ön keresztneve véletlenül nem Ida?

A lány (kissé csodálkozva): De igen…

Én (izgatottam): És a testvérét meg nem Bertille-nek hívják??

A lány (a nyakamba borulva): Tám-ko!!!

Ha filmen látom, el sem hiszem: Ida az a – most már felnőtt, 22 éves lány – akire 15 évvel ezelőtt vigyáztam, amikor ő még 7–8 éves cuki kislány volt. Az nem kifejezés, hogy órákig nem tértem magamhoz. Mint kiderült, Ida két hete jött meg Kambodzsából, és pontosan egy hete dolgozik abban az étteremben, ahova hosszas keresgélés után ültünk be Kathrinnal. Nos, ez a történet méltán bekerülhet a hihetetlen, de mégis igaz történetek közé. Így születnek monozigóta hármasikrek...

Másnap megittam egy kávét Idával, mert az étteremben nem tudtunk beszélgetni. Megmutattam neki az albumot, amelyben róla is volt két kép, meg egy rajz, amit anno nekem készített. Ezt az albumot egyébként az első évem után csináltam, tele van fotóval, metrótérképpel, képeslappal, múzeumi belépővel stb. és amúgy Budapesten tartom nagy becsben. De annyira, hogy amikor egyszer azt hittük, hogy betörtek hozzám, az első gondolatom az album volt.

Idát és Bertille-t Vietnámból fogadták örökbe a szüleik. Most elmeséltem Idának, hogy amikor először megláttam őket, jól meglepődtem, mert az anyjuk telefonban nem tartotta fontosnak megemlíteni ezt a kis részletet. Emlékszem, a szülők nyitottak ajtót, majd a nappaliba érve megláttam a lányokat. Akkor, 21 évesen még soha nem találkoztam ilyen variációval (európai szülők, vietnami gyerekek), úgyhogy jó hangosan majdnem megkérdeztem tőlük: – Na jó, de hol vannak az Önök kislányai?? (értsd: a szomszéd kis ázsiaiakat már látom)

Ida elmesélte, hogy őt még egy vietnami kórházból hozták el a szülei, hogy valójában nem édestestvérek Bertille-el (ezt mondjuk mindig is gondoltam, annyira mások voltak), hogy Bertille-t viszont árvaházból adták örökbe, mert hepatitiszes volt (ezt sem tudtam). Elmondta azt is, hogy ő is szeretne örökbefogadni, ha majd családalapításra kerül a sor, és hogy nem igazán szeretné felkutatni a biológiai szüleit, vagy talán majd egyszer, mindenesetre most mással van elfoglalva.

Kislánynak is nagyon aranyos volt, és nagyon helyes fiatal lány lett belőle. Annyira jó volt hallani róla, a szüleiről, a húgáról, a családjáról. Abban az időben az ő lakásukhoz tartozó cselédszobában laktam (kilátással a Sorbonne-ra…), és ebben a szobában, ahol annyi bulit rendeztem és barátnőket szállásoltam el, és ahonnan egyszer a szél kivitt egy franciául írt szerelmes levelet, amihez egyébként semmi közöm nem volt, csak valakinek le kellett fordítanom magyarra, mert ez a valaki éppen egy magyar pasiba volt hulla szerelmes, szóval ahonnan ez a levél kireppent, és szépen átszállt a szomszéd filozófiaszakos csajhoz, aki viszont buzgón áthozta nekem, és én meg azt sem tudtam, hogyan magyarázzam meg ezt a erotikus töltésű, enyhén szólva felfűtött levelet… na szóval, ebben a szobában most Ida lakik!

UI: Az étteremben kisebb fajta szenzációt keltett a Nagy Találkozásunk. Egy kissé távolabb ülő pár nem habozott, és megkérdezett minket a részletek felől. Olyan volt, mintha hájjal kenegettek volna, amikor a nő azt szerette volna tudni, hogy de most tulajdonképpen melyikünk vigyázott melyikünkre?

Ida (balra) semmit nem változott

Az állapotomról

A konkrét tények:

Továbbra sem érzek semmit. Ma reggel megkaptam a progeszteron- és az ösztradiol-értékeket is. A toxoplazmózist holnap fogom tudni. Beszéltem a dokival, aki megerősítette, hogy terhes vagyok. Továbbra is szednem kell a hormonokat. Újabb vérvétel csütörtökön. UH március 15-én. Képtelen vagyok koncentrálni, tegnap egy határidős munkámat elfelejtettem leadni.

A fejemben össze-vissza kavargó gondolatok:

Gigi is azt írta kommentjében, hogy már rugdos a kisfia, mégsem hiszi el, LB a saját szülése közben sem hitte el, hogy ebből kisbaba lesz, szóval, képzelhetitek, hogy érzem magam, ráadásul tünetek nélkül. Mindig csak legyintettem, amikor valaki azt mondta, hogy nem voltak terhességre utaló jelei az elején. Arra gondoltam, hogy egy olyan fogamzási idegbajos, mint én, biztosan észreveszi őket, és különben is, én érezni fogom. Hát nem, bár ez is rejtély: hogyan zajlhat észrevétlenül egy ilyen forradalmi változás?

Megkaptam egyébként a hcg értékét is, de még nem írom ide. Nem is ellenőriztem le az interneten. Érdekes módon az sem érdekel még, hogy mind a kettő megtapadt-e vagy sem. Nem szeretnék előre rohanni, egyenlőre emésztem a pozitív teszt kiváltotta magabiztos hitetlenkedést és bátortalan fellegekben járkálást. A cél egyenlőre, hogy ki tudjam mondani a terhesfarmer és szívhang szavakat úgy, hogy ne lepődjek meg azon: rólam van szó (és hogy tudjak koncentrálni a mh-emen) (és hogy legyek egy kicsit felszabadultabb, basszus!),

Előnyösen hatott rám az Eiffel-torony (a Notre Dame és a kies Bois de Boulogne...)

Filmbe illő jelenetekkel tarkított, találkozásokban gazdag, fantasztikus hétvégén vagyok túl. Elképesztő (élet)történeteket hallottam, választ kaptam sok olyan kérdésre, amelyeket eddig nem mertem feltenni – az ilyen hétvégékért érdemes élni, komolyan (majd mesélek!). A lányokkal ugyanolyan jókat beszélgettünk, mint 15 éve, noha a beszédtémáink igencsak átalakultak. Most sok szó esett terhességről, kisbabákról, gyerekekről, férjekről, fizetésről, gyökeres munkahelyi váltásokról stb. Egyébként csodálom, hogy nem rekedtem be. Úgy feltöltekeztem, hogy bizonyos pillanatokban azt gondoltam: ha hétfőn negatív lesz a teszt, azt is túl fogom élni. Nem voltam bizakodó, inkább aggódó, de leginkább pedig próbáltam az agyam legtávolabbi pontjába száműzni a teszteléssel kapcsolatos félelmeimet. A lombikokról csak Kathrin tud, de most a részletek említése nélkül Ninának és Helenának is elmeséltem, hogy lassan három éve próbálkozunk.

Ma reggel már idegesen és lemondóan mentem vérvételre. Ha az előző hónapokban voltak is bizonyos tüneteim, most aztán semmit nem éreztem a transzfer után. Az eredményért délután kellett telefonálni. Kivártam egy olyan pillanatot, amikor kellőképpen erősnek éreztem magam, és felhívtam a labort. Kicsöngött, erre majdnem letettem félelmemben. Egy nő vette fel. Hát lányok, én amit ott hallottam a saját fülemmel, arra nincsenek szavak: pozitív.

Potyogtak a könnyeim! Mostanában egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy én ezt a szót lehet, hogy soha az életben nem fogom hallani. Az utolsó pár napban, a mindenfajta tünetek teljes hiányában, már kezdtem belenyugodni, hogy ez is negatív lesz. De ezek szerint...terhes lennék...? Most...?? Én...?? Ehhez az érzéshez most hozzá kell szoktatnom magam, mert én..., én ezt... egyszerűen... nem merem elhinni!!

(otthon csináltam egy tesztet: pozitív. Az ízlésemhez és a vágyaimhoz képest kicsit ugyan halványka, de pozitív, te jó ég!)

Az én finom, nőies hobbim

Véletlenül varrtam egy terheskabátot. Az úgy történt, hogy tavaly jártam varrótanfolyamra, és a második féléves tananyag a bélelt kabát volt. Megvettem hozzá az anyagot és a bélést, majd tavaly januártól elkezdve minden hétfőn varrtam belőle egy kicsit. A szabásmintát nem én választottam, az adva volt, de az elejétől fogva furcsállottam a kabát mineműségét. Már nem járok a tanfolyamra, de ezt a kabátügyet addig húztam-halasztottam, hogy csak most lettem vele kész a héten. És most döbbentem rá, hogy valójában ez egy terheskabát (vagy manókabát?).

Egyébként a varrótanfolyamot több okból kifolyólag hagytam abba. Először is, ehhez iszonyú precizitás és maximalizmus kell. Ha az ember például két órán keresztül szenved valamivel, és utána derül ki, hogy az egészet le kell bontani és újra kell varrni, akkor bizony le kell bontani és újra kell varrni, még ha csak pár centis eltérésről van is szó. Na én ezt nem tudom megtenni, az idő pénz, ugye. Ilyen esetekben inkább csak legyintek, hogy ó, nem látszik annyira az a kis asszimmetria a zipzár körül – viszont utána nem csak a kész ruha lóg a fogasomon, hanem annak tökéletes szemléltetése is, hogy hanyag vagyok és türelmetlen.

A másik, hogy ezek a szabásminták sohasem állnak tökéletesen, és ahhoz, hogy az ember passzintani tudja őket, több kell, mint holmi varrótudomány. Aztán pedig valahogy mindig úgy választok anyagot, hogy mire megvarrom a cuccot, már nem tetszik, sőt elegem van belőle. Így lett egy szuper szabású szoknyám kalauzkék. Nem tudom semmivel sem felvenni.

Nem utolsó sorban pedig tök jó dolgokat lehet kapni az üzletekben is, általában jobban vannak megvarrva annál, mint amit én tudnék alkotni. Például a kalauzkék szoknyámat megcsináltam fehérből is, erre pár hétre rá találtam egy ugyanolyat (ha nem jobbat) otthon.

Gyerekruhákat viszont biztos szuper lehet varrogatni. Nincs gond a szabásmintával és hamar kész van.

A mi embrióink, az ő embrióik...

Avagy madarat tolláról, fogamzási idegbajost tudatalattijáról

Egészen idáig nem nagyon gondoltam az embriókra. Azt hittem, ez a közönynek és a pesszimizmusnak a jele. Még örültem is, hogy a párizsi csipetcsapatos hétvége milyen jó lesz, ha ennyire ki tudom kapcsolni magamban az izgulást. Legalább nem az fog a fejemben járni folyamatosan, hogy élnek vagy halnak odabent a lények, gondoltam. Vasárnap délután Bellával és egy közös ismerősünkkel teáztunk, a beszélgetés a lombikra terelődött. A lányok a lombik és az ikerszülés összefüggését taglalták („Hát lombikból ikrek szoktak lenni!”). Éreztem, hogy a téma kellemetlen, mert érintve vagyok, a talaj ingoványos, mert nem comingoutoltam, de még ebben a pillanatban sem gondoltam a két sejtcsomóra, amit pár nappal azelőtt ültettek belém. Mintha meg sem történt volna. Ma viszont rájöttem, hogy igazából ez a hozzáállás volt az optimista és bizakodó.

Éjjel teljesen váratlanul azt álmodtam, hogy a nőgyógyászok atyaúristenénél (aki álmomban a saját unokatesóm volt)(??) jártunk konzultáción, aki megvizsgálta és kielemezte az embrióinkat és azt a következményt vonta le, hogy nekünk soha nem lehet gyerekünk. Erre rémülten felébredtem, és képtelen voltam visszaaludni. Addig agyaltam, amíg rájöttem valamire. Pénteken a transzfer közben ugyanis megkérdeztem, milyen minőségűek a felolvasztott embriók, mire Dr. Varsányiné odavetette (odavakkantotta): – Közepesek. (szó szerint: moyens) Ezt nem is írtam le a múltkor, mert legszívesebben rögtön elfelejtettem volna. Utána az étteremben meg is beszéltük Z.-vel, hogy lehet, hogy ez nem jelent semmit, hiszen a lányának két B. kategóriás embrióból lettek cuki ikrei (a többi nyolc zigótát meg le sem lehetett fagyasztani).

De ma hajnalban hirtelen belémnyilalt a felismerés: míg Caroline embriói esetleg azért voltak bések, mert nem fejlődtek elég gyorsan, a mieink lehet, hogy azért közepesek, mert nem eléggé kompaktak, vagy kezdenek leválni belőlük kis részecskék stb. Ezt meg már nem lehet nagyon behozni. Utána még az ágyban végiggondoltam a moyen szó összes lehetséges fordítását, értelmezését és jelentésárnyalatát, majd nagy nehezen újra elaludtam.

Szóval most vagyok pesszimista és borúlátó. Egyébként nem is értem miért várja el tőlem mindenki (Z.-vel az élén), hogy ötödszörre is (az inszeminációkat és a spontán próbálkozásokat nem beleszámítva) kicsattanjak a derűtől. Ha így tennék minden egyes alkalommal, mára már simán idegbeteg lennék az örökös kudarcoktól

Ma reggel Librarycat átküldött egy cikket arról, hogy a stressz nem befolyásolja a teherbeesést. A link soha jobbkor nem jöhetett volna, mert már megint kezdett bűntudatom lenni az álom, a hajnali ágyban forgolódás, a pesszimizmus, egyszóval a rágörcsölés miatt.