Stresszteszt

Csütörtök este jól összevesztünk Z-vel, mert nem bírtam megállni, és elmondtam neki, hogy teszteltem. Rögtön megfagyott a levegő köztünk, lezárta két szóval a beszélgetést és letette a telefont (előtte még azért hozzám vágta, hogy ez mennyire hülyeség volt a részemről, hogy ő direkt megkért rá, és hogy most ő csalódott stb.) Pénteken egész nap duzzogott és lehetetlen volt vele beszélni. Nem volt elég nekem ez az egész, plusz a munkahelyi problémák, plusz a hülye novemberi időjárás, még ez is!

Szerintem ez azt illusztrálja egyébként, hogy a férfiak tényleg a Marsról jöttek. Vajon hogy képzelheti valaki azt, hogy egy nő megállja, hogy ne teszteljen, amikor ott lapul az amazonról rendelt 10 friss teszt a fiókjában? Érthetetlen, hogy a nemtesztelés opció lehet bizonyos férfi agyakban. Én még 20 euróért is vettem tesztet régen, mert nem bírtam kivárni a másnapot és az ördög sugdosott a fülembe. Arról nem is beszélve, hogy ha választanom lehet aközött, hogy 1) fokozatosan tudatosul bennem a kudarc, illetve 2) a rossz hírt szombat reggel egy banyatitkárnő köli velem a telefonon, nos, akkor én személy szerint az elsőre szavazok. Ami nem jelenti azt, hogy az jobb, mint a telefonhívásos szcenárió, vagy hogy egyáltalán van ideális forgatókönyv, egyszerűen én ilyen vagyok, ennyi. Ráadásul szeretnék végre életemben először egy valódi pozitív tesztet a kezemben fogni, hogy teljes legyen az életművem, ahogy Jusztis is írta, márpedig a banyás verzióval ez sem lehetséges. (Na, nem mintha erre most lett volna esély.)

Sajna Z. bizonyos dolgokban hajthatatlan, ami tök jó néha, például szerintem az örökbefogadós nőket biztos meg tudja majd győzni arról, hogy a mi tervünk tök jó. Ugyanakkor pedig ha nem értünk egyet valamiben, akkor általában én húzom a rövidebbet, mert nincs az az isten, hogy meg tudjam őt győzni bármiről (lásd az embriószám problémáját). Szerencsére viszont nem haragtartó, mérge hamar kifúl, csak udvaroltat magának egy picit, mielőtt kibékülünk.

Most is így történt, ezért ma reggel már nagy egyetértésen mentünk vérvételre. Délben teljes lelki nyugalommal hívtam a kórházat, tudván, hogy az eredmény úgyis negatív lesz. Csakhogy: a meddőségi központ nem vette fel a telefont. A brüsszeli klinika és a vidéki különítmény egyaránt zárva tart az üzenetrögzítő szerint, a laboratórium pedig meg nem adja ki az infót. Hát majd fel robbantam! És még ők akarják, hogy ne teszteljen az ember! (a doki nagyon egyetértett ebben Z.-vel) Ezek is azt gondolják, hogy valaki egy egész hétvégén keresztül kibírja? Már picit bántam, hogy banyának tituláltam a titkárnőt, és tök boldog lettem volna, ha kapok tőle egy hívást. De főleg azt bántam, hogy a kórházban csináltam a vérvételt. A problémám az volt, hogy abba akartam hagyni a hormonokat, hogy jöjjön meg minél előbb. Nagy sokára sikerült elérnem egy recepcióst, aki felhívta a dokimat, aki viszont az eredmények hiányában azt izente nekem, hogy hétfőig folytassam a gyógyszereket napi háromszor.

Erre nagy dérrel-dúrral, szívemben a Bölcsek Kövét bitorlók szilárd meggyőződésével, elmentem a WC-re egy teszttel. Z. tehetetlenül és rosszallóan követett a szemével, magamra csaptam az ajtót, majd dacosan teszteltem egyet: negatív (naná). Én most öntörvényűen abbahagyok mindenfajta hormont, bort iszom és reumagyógyszert fogok szedni. Punktum. Én nem húzom tovább ezt a lombikot, ennek az epizódnak most itt ünnepélyesen VÉGE.

Hiperstimuláció

A péntekről szombatról virradó éjszakát az ügyeleten töltöttük, borzalmas volt. Éjjel háromkor iszonyú fájdalomra ébredtem, olyanra, amely meghazudtolta a múltkori légycsípéses kijelentésemet. Fura ez az egész, mert míg úgy emlékszem, hogy a múltkori lombik során a beültetés után jöttek ezek a hiperstimulációs fájdalmak (amire az a teóriám, hogy a képződő terhességi hormon váltotta ki őket), most szinte a punkció napján kezdődött. De amit most éreztem, az túlment minden eddigi éltelem ismert nőgyógyászatai fájdalmon, akkor csillapodott csak egy kicsit, amikor mozdulatlanul feküdtem a hátamon. De fordulásnál, felülésnél, járkálásnál a csillagokat láttam. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami el lett rontva, ez nem normális.

Az Editbe mentünk ügyeletre, az úton kicsit jobb volt, de ahogy odaértünk, megint rákezdett, minden mozdulatomra iszonyú fájdalom hasított belém. Egy ideig úgy tűnt, húgyúti fertőzést kaptam, de a laboreredmény semmiféle fertőzést nem mutatott ki. Akkor bizony teljesen összeomlottam, és meg voltam róla győződve, hogy valami hiba történt a punkció során, mert nem létezhet, hogy az ekkora fájdalom normális legyen.

A többi meddőségi blog olvasásakor mindig olyan megsemmisülten gondolok arra, hogy nekem bizony nincsenek olyan biológiai ismereteim, mint a többi lánynak. Nem szoktam magamtól felíratni vérképet, nem ismerem jól az értékeket, sőt, még cukormentes-diétából és hőmérőzésből  is béna vagyok, az egész valahogy nem érdekel. Ezt azért írom le, mert most is képtelen voltam beazonosítani, hogy pontosan honnan is jön a fájdalom. Miután kiesett a húgyhólyag, csak arra tudtam gondolni, hogy a méhben lehet valami – volt egy olyan pillanat az ügyeleten, hogy nem bírtam elmenni a WC-ig, mert olyan összehúzódásaim (?) voltak, hogy inkább feladtam.

Reggelre már hatott a fájdalomcsillapító, és egyszer csak egy telefonnal jött be az áplónő: az Erik volt az, akiről én már minden rosszat agyongondoltam (pl. hogy benfelejtett valamit a méhemben – így most ez hülyén hangzik, de akkor éjjel az ügyeleten ezt valós feltevésnek gondoltam). Azt mondta, és végülis ezt az interpretációt tettem magamévá, hogy a megduzzadt petefészkek és a gravitációs erő ötvözete válja ki ezt az őrületes fájdalmat. Javasolta hogy mivel szombat reggel nincs nőgyógyász a kórházban (??), menjünk el a rendelésére vidékre, ahol épp a transzfereket végzi.

Reggelre jobban lettem, úgyhogy nem is mentünk haza, hanem egyenesen a vidéki kórházba mentünk, ahol tök alaposan megvizsgált és megnyugtatott. Hiba volt, hogy nem szedtem fájdalomcsillapítót szerdától, és hogy bementem dolgozni erre a két napra, dehát én a transzfer utánra tartogattam a szabikat. Apropó transzfer: ha hétfőig nem leszek jobban, az összes kis embriót lefagyasztják, nem lesz beültetés.

Z. annyira aranyos volt, szó nélkül kísérgetett (csak 2 órát aludtunk aznap), beszélt a nővérekkel-orvosokkal helyettem, megnyugtatott. És tényleg tudott olyat mondani, ami ebben az egészben úgy-ahogy megnyugtatott, mégpedig hogy a fájdalom mértéke nem arányos a dolog súlyosságával. Úgy tűnik, ez be is igazolódott. Egyébként pedig amikor hajnaltájt alábbhagyott a görcs és olyan pozíciót is tudtam találni, hogy szinte nem voltak fájdalmaim, arra gondoltam, hogy baszus, nem tudjuk, milyen jó dolgunk van, amikor semmink sem fáj.

Hazugság vs. igazság

Pár hétig a következő nagy dilemma előtt álltam: mondjam-e el az igazságot az örökbefogadási procedúra következő lépésén (az egyéni interjún) vagy sem.

Meséljem-e el, hogy nem is vagyok egyedülálló, hogy ketten vállalnánk gyereket, csak adminisztratív okokból nem vághattunk bele ketten? Hogy nem is most szeretnénk örökbefogadni, hanem úgy 3 év múlva, ha mondjuk az addigi lombikok nem sikerülnének? Hogy azért kezdtem el ezt az egészet most, mert nem szeretnék negyven évesen belevágni a több éves folyamatba? Ezek nem szégyellni vagy titkolni való dolgok. Ettől még jó szülők leszünk, és még annak az esélye is nagyobb lesz, hogy kisbabát, nem pedig nagyobb gyereket fogadhatunk örökbe, ami pedig mindenki érdeke.

Vagy hallgassak erről az egészről, hiszen csak a bajt keresném ezzel? Hiszen ki tudja kivel ülök majd szemben, emberek hoznak majd döntést rólam, ami azt jelenti, hogy az illetők lehetnek kretének és korlátoltak. Vannak a világon elkeserítően hülye szabályok is*. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy ez az egész olyan, mint az állásinterjú: mindenki hazudik, így az igazat mondók hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A cél szentesíti az eszközt.

Végülis az igazmondás és az átláthatóság mellett döntöttem, mégpedig több okból. A legfontosabb, hogy nem tudtam volna (nem szoktam) hazudni. A dolgokat elhallgatni igen, azt esetleg be tudtam volna vállalni, de úgy gondoltam, szeretnék hinni egy olyan világban, ahol az igazság az egyetlen járható út. Azt szeretném, hogy a lányom/fiam is így gondolkozna majd: hazugság és manipuláció nélkül legyen képes boldogulni a világban. Szóval akkor hogy indíthattam volna el az örökbefogadást egy óriási hazugsággal?

Nem bántam meg, pedig emiatt lehet, hogy a kérelmemet el fogják utasítani. Az történt ugyanis, amitől féltem: egy szabálytisztelő, kedves, de korlátolt szociális munkással találtam magam szemben, aki, ha tényleg egyedülálló nő lettem volna, boldogan jegyzetelte volna a sablonkérdésekre a sablonválaszt. Így viszont teljesen meg volt kavarodva. Az egész interjú emiatt rémesen alakult, és a lehető legrosszabb helyzetben találtam magamat: igazat is mondtam, meg nem is.

Mert azzal indítottam, hogy kérdezés nélkül elmeséltem: 12 éve élek valakivel és 2,5 éve szeretnénk gyereket. A nő válasza pedig az volt, hogy erről jobb lett volna, ha nem tud. Mert igen, ez kizáró ok. Egyedülállóként csak akkor fogadhat örökbe valaki, ha tényleg egyedülálló. Az, hogy utána találkozik-e a nő valakivel, aki esetleg majd veri a gyereket, nem érdekli őket. Az, hogy velem ez nem fordulhat elő, mivel már van valakim, szintén nem érdekel senkit. Szóval ezt az első két percben felmértem, és rájöttem: itt nem kérnek az igazmondásból.

Elmondtam tehát ezen kívül a lombikot, mert rákérdezett. Nem mondtam viszont el Z. életkorát, a mostani lombikot (amit egyébként tegnap elkezdtem) és nem válaszoltam őszintén arra a kérdésre, hogy miért szeretnék gyereket**. Egyszóval, rémesen éreztem magam. A nő megígérte, hogy megpróbálja úgy továbbítani a kérelmemet, hogy ne kerüljenek bele a problémás részek, de láttam rajta, jobban félti a saját bőrét (állását) ennél. Még lesz két interjú: egy a pszichológussal, egy pedig hármasban, ő, a pszichológus és én.

Az a helyzet, hogy kicsit elment a kedvem ettől az egésztől. Amilyen jók voltak az eddigi foglalkozások, olyan hiteltelennek tartom ezt a mostani bohóckodást. Felháborító, hogy hazugsággal többre mentem volna, mint így. Ezt nem én találom ki, a nő is megerősítette. Azt is felhárorítónak tartom, hogy úgy általában mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen felettünk: a Lukács dokijaitól elkezdve a saját pszichológusomon keresztül az örökbefogadós szociális munkásig.



* Most hirtelen az jut eszembe, amikor a szüleim külföldön laktak és mielőtt nyaranta hazajöttek volna, be kellett kapcsoltatni a vonalas telefont a lakásban. A húgom ezt soha nem tudta elintézni egyedül, mert nem a matáv nem hitte el bemondásra, hogy ő a papám lánya (a papám nevén volt a telefon). Iszonyú bonyolult módon érhette volna csak el, hogy bekapcsolják a telefont. Végül egy sokkal egyszerűbb megoldást választott: egy haver (= férfihang) hívta fel minden évebn a matávot a lakásból, azt állítva, hogy ő a Papám, így a dolognak nem volt akadálya. Csak hazugsággal lehetett elérni azt, amihez elviekben joga volt.

** Elmondtam, hogy át szeretném adni egy gyereknek a tudásomat, a világról alkotott véleményemet, a szokásaimat, az anyanyelvemet és a kultúrámat, hogy mindezekből és más tapasztalatokból saját világképet és életet gyúrjon magának. Hogy szeretnék tanúja és esetleg irányító szereplője lenni annak, hogy egy ember felnő. Elmondtam, hogy a gyerekek cukik és viccesek. Megemlítettem az ösztönöket. Elmeséltem, hogy szeretnék anyaként szeretni egy gyereket és alig várom már, hogy lemondjak dolgokról emiatt. Hallgattam viszont arról, hogy szeretném, hogy feltétel nélkül szeressenek, legalább az első 10 évben, és hogy azt is szeretném, hogy életem végéig legyen valakim, akire esetleg támaszkodhatok. Ilyen önző szempontokra nyilván nem volt kíváncsi a nő, pedig utána beszéltem egy háromgyerekes barátnőmmel, aki gyereknevelésből a példaképem lesz majd, és ő első helyen említette ezt a szempontot. De én úgy látszik, nem tehetem meg, hogy ezt kimondjam.

Így is lehet(ne)?

Nemrég kiderült, hogy az egyik kolléganőm ugyanabban a reumában szenved, mint én. Nagyon megörültem, ha szabad így fogalmaznom, mert soha senkit nem ismertem ezzel a betegséggel, csak az index fórumát olvasom néha (de azon mindig hajbakapnak valamin, leggyakrabban az étrenden, elképesztő, felnőtt emberekről beszélünk, kéremszépen!).

Szóval ez a lány most babát vár, és persze tökre érdekel, hogy javult-e az állapota vagy sem mióta terhes (egyébként javult). A múltkor elmondta, hogy mennyire örül, hogy kislánya lesz, mert a betegség sokkal gyakrabban fordul elő férfiaknál, szóval ha lány lesz, nagyobb az esélye, hogy a baba nem örökli a kórt. Azzal búcsúztunk, hogy sok lánybabát kívántam neki a jövőre nézve, és tudjátok, mit mondott?

– Nem szeretnénk többet. Egy gyerek bőven elég!

Én, aki már két éve azon izgultam, hogy belefér-e majd az időnkbe a kistestvér, illetve folyamatosan azon görcsölök gondolkodom, hogy Z. meggyőzhető lesz-e a második gyereket illetően, hát, jól meglepődtem. Számomra az egy gyerekes családok nem is igazán azok. Valami hiba, meddőség, megromlott párkapcsolat állhat a háttérben, gondoltam. Egy gyerek tök jó, de akkor legyen már testvére is, aki barátja és közös emlékek felidézésében társa lesz későbbiekben. Két gyerek, azaz egy testvérpár, ez a minimum. Három gyerek, az már viszont a tuti, egy egész csapat, többen vannak, mint a szülők. Ez már tényleg egy nagy család, különféle interakciókkal, bonyolult szövevényekkel, hangos vasárnapokkal. A négy gyerek ugyanez, csak még jobb. Z. húgának hat (6!) gyereke van, és én még ilyen összetartó és rokonszenves családot nem láttam. Szóval, elképzelni nem tudom, miért állhat meg valaki egynél. Meresztettem is a szememet rendesen.

Végülis az ember saját maga keresi a bajt az életében. Előre megállapított ideákhoz, elképzelésekhez és igényekhez próbálunk igazodni, iszonyú belső küzdelmet róva így saját magunkra. Elfogadni és beletörődni nehéz: sokkal könnyebb lenne – na nem azt akarom mondani, hogy a lécet alacsonyabbra tenni, mert én megértem a lányt is, nincs azzal semmi gond, ha csak egy gyereket vállal, hanem  – megvalósíthatóbbakat remélni. Ami passzol a lehetőségekhez. De ehhez mázli kell, hiszen nem tudjuk előre, melyek a lehetőségeink, mire megtudjuk, gyökeret eresztettek az elvárások.

Éjjeli őrjárat

Ez a csütörtöki pofon azért volt nagyon váratlan, mert egy ideje pont azt hittem, hogy kigyógyultam. Tök büszke voltam magamra, hogy augusztus óta nem kutakodok az inteneten, nem néztem meg semmit se a laparoszkópiáról, se a DHEA-ról, aminek az eredménye pedig a leleten meghatározott tartományhoz képest aggasztó volt (aggasztónak tűnt). (Nem is írtam róla, ugye milyen jó vagyok?) És nemcsak, hogy kigyógyultam, hanem terjesztettem az igét, azaz izgulni vágyó barátnőmet fontoskodva lebeszéltem erről és mérsékelt internethasználatra intettem.

Nagy lendülettel érkezett tehát karöltve az önvádaskodás és az önsajnálat, de szerencsére hamar kifújt. Z. nem is érti, miért voltam egyátlalán annyira oda, Hát úgysem a Lukácsot szeretted volna, nem? – kérdezte ámélkodva (férfilogika). Egy kézlegyintéssel elintézte ama félelmemet, hogy a szülői projektünk esetleg nem koherens. Viszont megállapítottuk, hogy tényleg nem mindennapi dolog lehet, hogy ennyire döntésképtelenek vagyunk.

Na, de nem is erről akartam írni. Hanem hogy amikor szombaton hazajöttem az (utolsó) örökbefogadós tanfolyamról, Z.-t nagy hotelkeresésben találtam: az az ötlete született, hogy látogassuk meg D.-t Amszertdamban, aki Párizs-Papeete útvonalat (a mázlista) Amszterdam érintésével teszi meg és a szombat estét ott tölti. Most kellett rájönnünk, hogy innen Amszerdam csak 2,5 óra. Hát mit mondjak, szuper volt csak úgy átruccanni. Egyszer voltam, 15 éve, és teljesen elfelejtettem, hogy milyen fiatalos és kozmopolita város. Még úgy is megérte, hogy már sötétben értünk oda, és mivel a maraton miatt nem kaptunk szállást, még aznap éjjel visszajöttünk.

Minőségi idő

Ma pszichoterápiába illő módon, nagyon jót beszélgettem a... reumatológusommal. Az első kérdése az volt, ahogy beléptem, hogy hogyan állunk a lombikkal. Ebből keletkezett egy hosszú beszélgetés, amely során megint elmeséltem neki a Lukács vs. Edit problémánkat, a kettős traszfer kérdését, a gyerek utáni vágyamat. Nem akart befolyásolni (mivel a Lukácsban dolgozik, nem is lett volna értelme), csak megjegyezte, hogy biztos jobb lesz a döntés után. És hogy biztos sikerülni fog – ami tök hülyeség, mert honnan tudná, ez egy lottó, de mégis, annyira jól esett.

Kiderült, hogy egyidősek vagyunk, ami rémes, mert én tízzel többnek néztem: magamat még mindig a 26 évesekkel azonosítom. A felesége (aki egyébként a Lukács meddőségi laborjában biológus) 8 évvel fiatalabb nála, és még nem akar gyereket, ellenben ő igen. Szerinte esetleg gyerek nélkül is le lehet élni egy életet (szerintem nem), és feltette azt a költői kérdést, hogy vajon mitől jön rá az emberre egyszer csak ez a szülővé válás iránti sóvárgás.

Már majdnem arra gondoltam, hogy tényleg milyen iszonyú jó fejek ezek a belgák, amikor kiderült, hogy francia (még mindig nem tudom beazonosítani a legtöbb akcentust), ráadásul Párizsnak annak a részéből, amelyik otthon mondjuk a (mutatis mutandis!) Rózsadombnak felel meg. Ez mondjuk nem lep meg, ízig-vérig arisztokrata külseje és fellépése van, olyan esterházyas. Azért emigrált egyébként Belgiumba, mert itt könnyebb bekerülni az orvosi egyetemre. (Hm. Remélem, elvégezni ugyanolyan nehéz.)

Ha orvos lennék, asszem én sem tudnék kizárólag a beteg ízületeire (petefészkeire, orrmanduláira, szaruhártyájára stb.) összpontosítani. Hiszen minden ember más élettörténettel, reményekkel és félelmekkel érkezik, és az emberi lélek teljes skálája felvonultatik, hát hogy nem lehet ezt figyelembe venni? Most persze az Editre gondolok, ahol annyira de annyira nem érdeklem az orvosokat, általában épp hogy odavetnek két szót, majd ülhetek is a vizsgálóasztalra, aztán csókolom. Lehet, hogy a fordító beszél belőlem, hiszen egész nap a számítógép előtt ülök, de szerintem ezek a közömbös orvosok elmennek a lényeg mellett.

Kapcsolati tőke és értelmetlen előírás

Napok óta próbálok valakit elérni a közjegyzőnél, hogy pár kérdést föltegyek neki a hogyan továbbról: jogerőssé vált ugyanis a fizetési meghagyásos kérelmem. Míg nyáron viszonylag készségesek voltak, mostanában egy undok és modoros kiscsaj veszi föl a telefont és nem kapcsol senkit, nem segít semmit, hanem leráz (vegye fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, nézze meg a honlapon, postai úton forduljon hozzánk stb.). Az eszem megáll. Olyan kérdésekre szeretnék választ kapni egyébként, amelyekre ők nyilván csípőből vágják a választ. Egyértelművé vált, hogy nem fogok belőlük semmit sem kiszedni telefonon, viszont most az örökbefogadásos tanfolyam és a lombik miatt nem tudok csak úgy hazamenni. Meg egyáltalán, miért menjek haza, ha telefonon is el lehet(ne) intézni?

Ezt a közjegyzőt egyébként a húgom kolléganője ajánlotta, akinek egy barátnője dolgozik ott. És egyetlen egyszer láttam ezt a kolléganőt, szóval kb. azt sem tudom, ki fia borja, és hogy ő egyáltalán jól ismeri-e ezt a közjegyző-helyettes asszonyt. A kolléganő azóta elment szülni, és még a húgom sem tudja elérni. Ma elhatároztam azonban, hogy ezen összeköttetés nagyon is labilis volta ellenére megpróbálom kijátszani ezt a lapot, hiszen nincs más lehetőségem. Ha bemondom a kolléganő nevét, csak nem utasíthatnak vissza. Még ha a fenébe kívánnak is, az infókat csak megadják.

És így is történt! A varázsszó név említése ajtókat nyitott ki és nyelveket oldott meg. Tök készségesen kapcsolták az Illetőt, aki nagyon szimpin 2 perc alatt megválaszolta a kérdéseket. Ez a történet megerősíti azt, amit már tudtam: 1) egyrészt az emberek úgy látszik, nem segítenek szívesen és önzetlenül 2) másrészt pedig külföldön élve nem lehet ugyanúgy boldogulni, ahogy otthon, hiszen nincsenek meg ezek a kapcsolatok.

Amúgy sajna kiderült, hogy a Papám nem tud helyettem semmit intézni, mert abban az esetben, ha a meghatalmazást külföldön keltezik (tehát az én esetemben), az iratot két tanú aláírásán kívül konzuli hitelesítéssel kell ellátni.

Csak most azt nem értem, ki fogja ellenőrizni, hogy én tényleg külföldön voltam abban a pillanatban, amikor a meghatalmazást adtam? Lehetnék éppen otthon is. Hát milyen hülye szabály ez?