Csoport, terápia

Közben pedig folyamatosan járok az örökbefogadást előkészítő tanfolyamra, ami szuper. A csoportot kettéválasztották, most 13-an vagyunk, hat pár és én, plusz két moderátor. Olyan vicces, hogy ha külön-külön látnám az embereket, akkor is tudnám, ki kinek a férje/felesége: a párok tagjai hasonlítanak egymásra. A csoport nagyon heterogén állampolgárság szempontjából, van egy kanadai, több francia, egy japán, egy német. Nagyon sok mindent elárul erről az országról az, hogy legrosszabbul egy belga (flamand) pár beszél franciául: előfordul, hogy nem is értenek valamit. És az is érdekes, hogy mennyire homogén viszont a csoport társadalmi hovatartozás szempontjából: mindenki fehér bőrű, jól szituált értelmiségi (kivéve a japán nőt, ugye), ami viszont egyáltalán nem tükrözi Belgium lakosságának összetételét.

Végülis nem bántam meg, hogy egyedül belevágtam, kiderült ugyanis, hogy egy egyedülállónak többek az esélyei, mint egy össze nem házasodott párnak. Szinte ez az egyetlen lehetőségünk most. Arra, hogy valójában nem vagyok egyedülálló, még nem derült fény és a foglalkozásoknak nem is a vájkálódás a feladatuk. Arra majd később, az egyéni elbeszélgetésen kerül sor. És addigra ki kell, hogy gondoljam, mennyit mesélek el.

Most azokról a kérdésekről gondolkodunk közösen, amelyek egy örökbefogadó szülőben fölmerülnek. Például a múltkor arról beszéltünk, át kell-e (lehet-e, illik-e, célszerű-e) keresztelni a gyereket. Akkor én azt mondtam, hogy a lehetőségekhez képest meghagynám a gyerek eredeti nevét, tiszteletben tartván így az identitását. Utána eltelt két hét, és gyökeresen megváltozott a véleményem. Most már úgy gondolom, hogy az örökbefogadás része a névadás is, sőt valamilyen szempontól az teszi fel a koronát az egészre, akkor válik véglegessé a folyamat. A gyereknek (a későbbi felnőttnek) is fontos, hogy olyan nevet viseljen, amellyel azonosulni tud, kultúra, neveltetés és nyelv szempontjából.

Szóval ilyenekről beszélgetünk a két moderátor segítségével, vannak feladatok, nézünk filmet, most kaptunk házit is, és persze nincs rossz kérdés, se rossz válasz*. Legszívesebben persze azt kérdezném meg mindenkitől, miért nem lehet biológiai gyerekük, mennyi ideig próbálkoztak, illetve lombikoztak (lombikoznak)-e. Mert ahogy elnézem ezt a hat szimpatikus párt, arra gondolok, hogy tényleg mennyire igazságtalan ez a meddőségi sorscsapás.


* De azért volt rossz válasz. Pl. tök kedvesen, de határozottan értésünkre adták, nehogy a gyerek válasszon magának utónevet, ha már van olyan idős, hogy ezt megtehetné. A német srác pedig ma azt mondta (a dührohamok kezeléséről volt szó), hogy esetleg a szülőnek is be kellene gurulnia, hogy lássa a gyerek, ezzel a magatartással nem megy semmire. Helytelen!

A tisztaság fél egészség?

Beoltattam magam influenza ellen. Már gondolom rájöttetek, hogy én akkor érzem biztonságban magam, ha agyonmedikalizálom a dolgokat. Rendszerető, szervezett ember vagyok, viszont az élet sajnos nem olyan események sorozata, amelyek kiszámíthatóak, áttekinthetőek, rendszerbe, skatulyába rendezhetők lennének. Ezzel az oltással legalább azt el tudom érni (majdnem) biztosra, hogy influenzás nem leszek.

Amúgy is szeretek orvosokhoz járni, fogózkodót jelentenek ebben a nehéz időszakban. Évente megyek fogorvoshoz, szemészhez, sokkal gyakrabban nőgyógyászhoz, reumatológushoz, pszichológushoz, és most ugye van ez az akupunktúrás hobbim is. De nem baj, van időm, és szeretem ezeket az udvarias, egyértelmű, lényegretörő beszélgetéseket, ahol mindig meg is kérdezik, hogy vagyok és meg is nyugtatnak arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Szeretem az orvosaimat, általában jó fejek és kompetensek, a rendelők tiszták, a sor, ha van, gyorsan megy, az egészségbiztosító térít, hálapénz nincs, szóval minőségi időt töltök náluk, na.

Miután a háziorvosom beadta az oltást (amit nekem kellett megvennem a patikában), és már majdnem szélnek is eresztett, visszafordultam, mert el szerettem volna kérni az oltás betegtájékoztatóját. Mert nemcsak rendszeres és buzgó orvoslátogató vagyok, de a medikális dossziémat is rendben tartom, megvannak a régi betegtájékoztatóim, a vények, a különböző eredmények és egyéb iratok.

A doki viszont már kidobta az oltásom dobozát. Gondolom a kedvemben próbált járni, mert sietett megnyugtatni:

– No nem baj, kivesszük a kukából.

Én (undorodva): – Á, nem kell, megnézem az interneten.

Doki: – De, de, kihalásszuk... itt van, ni.

Én (két ujjal fogom a gusztustalan dobozt, próbálok udvariasan hárítani): – Ja! De hát ez csak a doboz, ebben nincs is betegtájékoztató. Akkor nem is kell, köszönöm, kinézem az internetről, viszlá…

A doki ezalatt két kézzel kereste a papirost is a szemetesben, odapillantottam: rémes, benne voltak a torokba kukkantós fabigyók, meg mindenféle vatta, onnan húzta elő és nyomta kezembe a cuccot:

– Na, tessék!

Picit megrendült a bizalmam. Mert ugye ki tudja, hány vírus meg baci csücsül azon a darab papíron, meg egyáltalán, mi az, hogy kiveszi a kukából? Én otthon sem szoktam semmit kikukázni, de ez az orvosi szemetes meg maga a fertő lehet, innen-onnan származó kórokozókkal benne. A történetben nincs semmi mélyebb értelem, csak érdekes, mert úgy éreztem, egy pillanatra én és a doki szerepet cseréltünk.

Árnyalt világszemlélet

Szombat este egy szülinapra voltunk hivatalosak, amit mellesleg egy olyan pár tartott, akik két 2 év alatti kisgyerekkel több bulit szerveznek, mint mi (ezt azért is könnyen megtehetik, mert mondjuk mi nem szoktunk bulit szervezni). Ezeken a bulikon mindig összeakadok a lány magyar tanárnőjével is, akivel mindig szuperul el lehet beszélgetni, többek között irodalomról, mert nemcsak magyar nyelvet tanít külföldieknek, hanem magyar irodalmat is magyar szülők kozmopolita gyerekeinek.

Tökre örültem, hogy megint ott volt, elmesélte, hogy most Móriczot olvastat a diákokkal (nagyon ajánlotta a Pillangót), majd kiderült, hogy Ady következik a tananyagban. Erre én nagyon okosan (most is bánom) a következő fontoskodó kijelentést tettem:

– Jaj, de Ady olyan szomorú.

Erre ő, tök jogosan: – Nem hiszem, hogy egy ilyen összetett szerzőt, mint Ady, le lehet redukálni erre a jelzőre...

Tanulság: az ember ne próbáljon meg egy pohár borral a kezében és harsogó zene közepette irodalomról csevegni egy magyartanárnővel, mert még a végén kultúrsznobnak nézik (lesz nézve). Bár szerencsére az ilyen civilizált, művelt, európai emberek (világpolgárok) nem olyan fölényesek, hogy elhamarkodottan bárminek is nézzenek, szóval csak fegyelmezetten bosszankodhatok magamban, hogy leszomorúztam Adyt.

Szellem és kellem (és a svédek)

Csütörtökön egész napos csapatépítésen voltam az összes menzakritikussal kollégámmal együtt, és ennek kapcsán megint elgondolkodtam azon, hogy az én életemben (vagy a mai világban?) mennyire sokkal fontosabb a konkrét tudásnál a személyiség. Mindkettő alakítható és csiszolható, de csak az elsőre helyez nagy hangsúlyt az iskolarendszer. Fontos nyilván egy alapos szaktudás, de szerintem talán nem annyira, mint az, hogy milyen az illető kapcsolata a világgal és az emberekkel, hogy intelligensen tudja-e megfogalmazni feladatait, álmait és vágyait, vannak-e egyáltalán álmai és vágyai stb.

Amért állítom szembe ezt a kettőt, mert konkrétan emlékszem, hogy gimiben egy fizika kettes után azt gondoltam, hogy nekem végem: soha nem fogom vinni semmire. Mert mindig lesznek olyanok, akik lehet, hogy ugyanannyit tudnak, mint én, de nem volt anno kettesük fizikából. Ma már nemcsak azt látom, hogy tök mindegy, ki milyen jegyeket kapott akár az egyetem alatt, hanem hogy (most sarkítani fogok, vigyázat!) a legtöbb munkához nem is kell semmiféle extra tudás, elég a józan ész. Vagy árnyaltabban fogalmazva: bizonyos tudáson felül sokkal fontosabb az emberek személyisége és munkahelyi attitűdje, mint a tanultak.

Például itt voltak ezek a moderátorok. Hiába mesélték el az elején, hogy mi mindent csináltak már életük során (volt köztük pl. egy ex-diplomata), háromból valójában csak az egyikük volt hiteles, a másik kettő csinálhatott bármit, nem volt elég jó. Egyébként ez a világ egyik legnehezebb foglalkozása: kézben tartani és szórakoztatni 120 cinikus embert. Vagy vegyük a főnököket (menedzsereknek hívják magukat őket): ezt aztán nem lehet tanulni.

De még ha fordítókról van is szó, akik pedig eléggé magányos és valamilyen szinten mérhető munkát végeznek (végzünk). Elnéztem a kollégáimat, vannak annyira szimpatikus és nyitott emberek, hogy nyugodtabb szívvel bíznék rájuk munkát, mint azokra, akik esetleg jók, de unottak, negatívak, panaszkodnak, vagy nagyképűek (mindegyikre bőven akad példa itt). Persze nem műfordításról beszélünk, szögezem le gyorsan, csak egy ilyen nagyvállalati sablonmunkáról.

És még az is eszembe jutott a csapatépítés kapcsán, elnézvén Európa különböző részeiről származó kollégáimat, hogy mennyire nehéz kategorizálni az embereket állampolgárság szerint, és mégis mennyire tartja magát a szememben a svédekkel kapcsolatos sztereotípia. A svédek korrektek, tiszteletben tartják mások jogait és jól ismerik saját jogaikat. A svéd főnököm pl. a small talk nagymestere, de soha nem kérdezne rá, még csak nem is utalt arra, hogy kiváncsi lenne esetleg, milyen műtéten volt szeptemberben. De tőlem sem próbálja megtudni, hogy mondjuk a Sorstársnő miért hiányzik annyit. Van a svédekben valami közös volnás, ez a megkérdőjelezhetetlen bizalom saját magukban és másokban. Emlékszem, évekkel ezelőtt megkérdeztem egy svéd barátnőmet, mindketten jeune fille au pair-ek voltunk Párizsban, hogyan fogja az önéletrajzából ezt az egy évet kivarázsolni. Csodálkozva rám nézett és azt kérdezte, hogy miért kellene ezt letagadni?

Nyugodt vagyok-e?

Ahogy közös ellenségünk kilépett az ajtón, rögtön fölbukkantak az eddig rejtve maradt, valódi munkahelyi problémák. Diktátori hajlamú G. kolléganőnk új áldozatok után néz és válogatás nélkül kritizál mindent és mindenkit. Az Igazságot bitorlók felsőbbrendűségével most éppen senkivel nem áll szóba, duzzog.

Az eddig tisztességesnek hitt Sorstársnőnek ma volt egy olyan húzása, hogy kezdem azt gondolni, valójában ugyanúgy gázol át másokon, ahogy az emberek többsége. Ez egyrészt azért zavar, mert emiatt a karácsonyi szabimat lehet, hogy át kell szerveznem. A szabadságok kérdése mindig ingoványos terület: én inkább elviselek bármilyen munkahelyi egyenlőtlenséget, konfliktust, minhogy a szent szabadságos napjaimat megkurtítsam, szóval a dolog szíven talált. Másodszor pedig még mindig meglepődöm és felháborodok (pedig ennyi idősen már nem kellene), ha az önző mesterkedéssel és a kisszerű manipulációval találkozom.

Na de miért írom le mindezt? Hát hogy érzékeltessem, milyen tökéletes lelkiállapotban mentem ma a Csodadoktorhoz. Zakatolt bennem a bosszúság: igazságtalanság ért! Forrongtak a gondolataim. Hát most majd kérdezgetheti, hogy nyugodtabb vagyok-e! Egykettőre ki fog derülni. Idegbajom akkor tetőzött, miután Z-vel is beszéltem, aki hozta a szokásos józanságát. Elmondta, hogy soha nincs igaza annak, aki fölemeli a hangját, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen tisztességtelen, és hogy végülis ha jobban belegondolunk, nem lesz dráma akkor sem, ha két napot dolgoznom kell a tervezett szabiból (míg a kiasszony lógázza a lábát, na mindegy). Na, erre durrant csak igazán be az agyam – neki is fel kellett volna háborodnia ahelyett, hogy relativizál!

 Most nem faggatott a nyugalmi állapotomról, viszont volt légzőgyakorlat közben.

Hát... nem tudom. Igen, valamennyire lehiggadtam, de ez nem a közben eltelt pár órának köszönhető?  És mintha odafelé a villamosan is már el-elkalandoztak volna a gondolataim, vagy nem? Klasszikus: lehet, hogy akupunktúra nélkül is ugyanitt tartanék, csak azt nem lehet tudni. A tanulság pedig: egyáltalán nem olyan könnyű meghatározni, hogy milyen feszült valaki.

Egy hét múlva vissza kell mennem. Hm.

Csodadoktor

Ezt a meddőséget főállásban kellene csinálni, mert elképesztően sok idő megy el vele.

Miután a pszichológusom is (aki pszichiáter) (de azt mégsem írhatom, hogy a pszichiáterem) biztosított arról, hogy az akupunktúra megállja a helyét a modern orvostudományban, végre bejelentkeztem egy akupunktúrás dokihoz. Teljesen véletlenül pont egy olyan orvost hívtam föl, akinek fő területe a szorongások enyhítése. Az egekbe dicsérte magát, azt állította, hogy a brüsszeli stresszodlás piacán jelenleg ő a leghatékonyabb, és ennek ellenére sem tűnt ellenszenvesnek. Még azt is megígérte, hogy a tűket én vehetem ki az eredeti csomagolásukból, ellenőrizvén ezáltal, hogy tényleg sterilek. Erre azután mertem megkérni, hogy elmondtam: bizalmatlan és borúlátó vagyok. Szóval gondolom nem (nagyon) lepődött meg.

Hétfőn mentem el hozzá, és pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: nagyképű, de viszonylag szimpi. A kezelés abból állt, hogy 12 tűt (amiket tényleg én bonthattam ki) beleszúrt a két kezembe, majd 25 percig ott hagyta őket lógni. Állítólag egyetlen kezelés elég ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát, lenyugodjon – ez nekem nagyon hihetetlennek tűnik, de legalább nem kell egy vagyont elköltenem. A doki, miután egyedül hagyott a tűkkel a kezemben, öt percenként visszajött, hogy megkérdezze: Nyugodtabbnak vagy nyugtalanabbnak érzi magát, mióta Ön belépett az ajtómon?

Összességében, nem hiszem, hogy változtatott volna valamit is azon, hogy továbbra is baromira félek az esetleges újabb kudarctól, állandóan azon jár az agyam, hogy az Editben vagy a Lukácsban csináljuk-e, és mi lesz, ha egyesével soha nem fog működni. De vajon nyugodtabb lettem-e? Miután kétszer-háromszor föltette ezt a kérdést, megkértem, hogy definiálja a nyugodt szót, de nem tette. Azt mondta, rögtön tudnám mi az, ha lenyugodtam volna. De egyáltalán: nyugtalan vagyok-e? Ha szorongok és aggódom, azzal a „nyugtalan” kategóriába tartozom vagy sem?

Ezzel az egésszel most megint ott tartok, ahol az ananásszal: fogalmam sincs, hogy ér-e valamit, vagy teljesen hiábavaló-e. Lehet, hogy feleslegesen lógott a kezemből 12 tű fél órán keresztül, de az is lehet, hogy picit jobban érzem magam, mert asszem egy picit jobban érzem magam. Vagy csak bebeszélem magamnak. A biztonság és a tökéletes eredmény kedvéért vissza kell mennem hozzá egy újabb szeánszra, talán utána többet tudok. Talán nem. Fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről.

Negyven

Lassan 37 éves leszek, ennek kapcsán pedig mostanában gyakran gondolok Arra a Bizonyos Korhatárra (lásd fent). Egyébként fura, mert emlékszem, hogy amikor 27 lettem, eszembe sem jutott az a borzasztó 30, amiről pedig mindenki annyit beszélt, és ahonnan (állítólag) a B. oldal számolódik.

Nekem mindegyik szülinap alapból kisebb fajta katasztrófa volt eddig, mert lélekben még mindig kis gimnazista vagyok, akinek el kell döntenie, hol akar továbbtanulni. Csak aztán valahogy besűrűsödtek az események, jött az egyik év a másik után, és hirtelen ott találtam magam, hogy tulajdonképpen már van szakmám, munkám, múltam. A 20 azért nem volt rossz, de a 30 kifejezetten jó volt, semmi kapuzárási pánik, semmi Bridget Jones-effektus. (Bárcsak lett volna kapuzárási pánikom, jegyzem meg halkan.)

Én a 35-nél kezdtem bepánikolni. Akkor már fél éve szerettünk volna kisbabát és hirtelen rájöttem, hogy bármi legyen is, fiatal anyukának nem fogok már számítani. Nem tudom, ha akkor rögtön teherbe esem, izgatna-e ez az egész korkérdés, lehet, hogy nem. Kisgyerekes barátnőim szerint nekik nincs idejük ezen parázni.

Hát nekem meg van. Ez a negyven... ez valami rémálomként lebeg a szemem előtt. Ez tényleg vízválasztó lesz. Egyrészt kb. innentől számítódik a női termékenység drámai mértékű mélybe zuhanása csökkenése, tehát addig kell családot alapítani. De ezen még túl tudnék asszem lépni (illetve a gyerektelen negyvenes lét egy teljesen más és félelmetesebb kérdéskör). Van itt viszont egy másik probléma, ami mostanában fogalmazódott meg bennem: míg az ember gimnazistaként tudja, hogy milyenek lesznek a húszas évei (egyetem, bulizás, szerelmek, útkeresés, utazások), és ugyanígy a harmincas évekről is vannak elképzelései (batátok, utazás, munka, esetleg újrakezdés, gyerekvállalás), nekem pl. fogalmam sincs, milyen lehet negyvenes nőnek lenni. Melyek a fő hajtóerők, irányok, mozgatórugók, vannak-e nagyszabású tervek? Nem unalmas-e? Megnézik-e az embert még az utcán? Van-e az embernek jogalapja arra, hogy kételkedjen önmagában? Hogyan lehet (lehet-e egyáltalán?) bármit is újrakezdeni?  Vannak-e álmok, vágyak, remények?

Remélem, hogy kompromisszum-mentesen is el lehet fogadni a negyvenet és nem csak a látszatot tartja fönt mindenki. Bár gondolom, ahány 40 év, annyi negyvenéves, annyi pozíció, annyi szerep. Még van pár évem. De addig választ szeretnék úgy-ahogy találni a fenti kérdésekre, mert szerintem ezt nem lehet megúszni, ezt a definíciót, hogy melyek ennek az életkornak a horizontjai és dimenziói.

(De ki hitte volna? Hogy egyszer tényleg bekövetkezik. Miért hiszi az ember fiatalon azt, hogy végtelen sok ideje van?)

Szomorkás poszhoz szomorkás dal