Egy újabb érvelési hiba

Ezt én rendszeresen elkövetem, ha nem vigyázok: az unszimpi embereknek nehezen (vagy egyáltalán nem) tudok igazat adni! Még akkor sem, ha állításuk megállja a helyét. Ennyire gyarló az ember vagyok. Ezen a héten velem két ilyen eset is történt:

Valamelyik nap nem készültem el időben egy munkával, többletmunkát okozva így a titkárságnak. A dolog még aznap megoldódott, mert mostanában este, Boni fektetése után is dolgozom még egy–másfél órát. Mivel én eleve így is kalkuláltam, meg tényleg kicsit meg is feledkeztem a dologról, a késésről nem értesítettem az asszisztens csajt.

Másnap reggel kaptam egy kimért és kioktató hangvételű e-mail attól ettől a titkárnőtől, aki amúgy is borzalmasan ellenszenves, mert hajlamos főnökösködni és tudálékoskodni, ellenben még soha semmi konkrét segítséget nem kaptam tőle. Meg amúgy is, ez is biztos kémia: még a fizimiskáját sem bírom, pedig arról nem tehet. Így utólag, higgadtan elolvasva az emailt, (plusz lásd a fent vázolt körülményeket) egyértelmű, hogy igaza volt. Amúgy az infó csak annyi volt, hogy légyszi szóljak, ha nincs valami kész időben, és ha valaki más (szimpi) írja ugyanezt, ötször is elnézést kérek, nem kerül az semmibe. De az ő távolságtartó, tudálékos és már-már számonkérő stílusától bedurrant az agyam. Főleg, hogy egy incifinci kis doksiról és max. 5 perc többletmunkáról volt szó, ami egyáltalán nem indokolta ezt a félhivatalos, okoskodó attitűdöt.

Most már tökre bánom, hogy rögtön támadó hangnemben visszavágtam, ráadásul hülyeséget. Elmagyaráztam, hogy aznap a rengeteg IT-probléma miatt mindennel késtem – ami igaz ugyan, de a lényegen nem változtat: értesítenem kellett volna őt. Tanulság: tízig (tízezerig) el kell számolni, mielőtt egy unszimpi ember számonkérő e-mailjére válaszolunk. Tudat alatt valszeg az volt bennem, hogyha belátom, hogy igaza van, akkor szinte jóváhagyom, mintegy megengedem neki a minősíthetetlen hangvételt és attitűdöt (ami annyira jellemző rá).

A másik történet: írt az egyik pesti szomszédom, az ügyvéd csaj, egy olyan e-mailt, hogy még mindig emésztgetem. Ez az a lány, aki energikusan a kezébe vette a ház ügyeit, kirúgta a régi (sikkasztó és csaló) közös képviselőt, majd kirúgta azt is, akit utána megválasztottunk. Ő az, aki ügyvéd létére helyesírási hibát nyelvtani hibára halmozva, megengedhetetlen stílusban kommunikál mindenkivel (üzeneteiben keverednek a félkövéren szedett és nagybetűs mondatok: mintha kiabálna). Semmi nem jó neki, szerinte mindenki hazudik, csal és lop. Nyáron áthívtam kávézni, akkor migránsozott a nappalinkban egy sort. Egyszóval, egy ellenszenves tyúk, de a szomszédom, és basszus, neki is igaza volt. Azt sérelmezte, hogy a szüleim miért nem jöttek el a kulcsért a megadott napon (új kulcsot kapott mindenki az alsó, bejárati ajtóhoz).

Végülis jogos. Nem várhatom el, hogy ő az én kulcsomat őrizze addig, amíg a mamám vagy a papám felmennek hozzám, és szükségük nem lesz a kulcsra. Mondjuk szép gesztus lett volna, de tényleg nem az ő feladata. Én pedig – nem gondolván, hogy a dolognak ekkora súlya van – nem is szóltam a szüleimnek, nem akartam őket felráncigálni Pestre. Azt gondoltam, majd amikor legközelebb jönnek, valahogy eljut hozzájuk a kulcs, megoldjuk.

Mindenesetre ez az e-mail! Te jó és és atyavilág. A szememre veti, hogy nem tartom tiszteletben a munkáját, amit pedig ő ingyen és bérmentve a ház érdekében végez, és különben is, amikor a múltkor kölcsönadta a létráját (!!!), akor sem egyeztettünk, és hogy mindenki el tudott menni a kulcsért, csak mi nem. Most már okosabb vagyok, és nem válaszoltam azonnal. Most mindjárt nekiülök, és írok egy udvarias és békülékeny e-mailt, olyat, amelyben balátom, hogy hibáztam (mert hibáztam), és megoldást is javasolok a problémára.