Meséltem tegnap a barátnőmnek Boni sakkversenyét, mire ő: Akkor ezek szerint mégsem hiperaktív!
Ezt azért mondta, mert még a Covid idején volt egy ilyen gyanúnk, hogy az lehet. Ennek ellentmondott az a tény, hogy tudott órákig is egy helyben is ülni, és elmélyülten koncentrálni, ha éppen úgy akarta. És mivel a suliban sem volt gond, nem is nagyon erőltettük a témát.
Viszont most ennek kapcsán leírom, hogyan szokott felmondani vagy megtanulni bármit, az őrületbe kerget minket vele: labdázva. Amikor hozza a kikérdezendő szavakat (mert szótárfüzetük ugye nincs, grrrr), már adja is a labdát, hogy dobáljam neki közben, mint egy kiskutyának. Ha elunom, ő tovább labdázik a lecke felmondása közben: focizik, vagy a pingponglabdával ütöget, vagy a zsonglőrlabdáimmal dobálózik. Kétségbeejtő!
Amikor már nem bírom cérnával (és amikor eszembe jutnak az alsó szomszédok), és eltesszük a labdákat, akkor meg ugrál, szaladgál, gyakran a tollait, füzeteit stb. dobálja. Úgy kell elképzelni, mint a Tigrist a Micimackóból. És ha rákiáltok, hogy eléééég, akkor panaszkodni kezd, hogy:
– De mama! Gyerek vagyok! Nekem kell a mozgás!
Amit tökéletesen megértek. De én meg felnőtt vagyok, nekem meg kell a nyugalom!
Ezeket tegnap csináltAM, mert sajna már nem lehet rávenni ilyen kézműves dolgokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése