Két nő

Ma reggel Bonival mindketten láztalanul ébredtünk, napok óta először. Ő ma délben már ebédelt is, egy pizzát hozatott az apjával, én ilyesmire még nem érzem képesnek magamat. Nap közben még mindig az ágyban fekszem, nulla energiával, rémes. Elkezdtem podcastokat hallgatni. Meghallgattam egy interjút arról a javaslatról, hogy a közösségi médiát betiltanák 15 év alatt Franciaországban. Az egyik meghívott a mesterséges intelligenciával és a digitalizációval foglalkozó miniszter volt. Egy nő, a hangja alapján fiatal és indulatos, Davosból jelentkezett be (ez egy januári műsor volt). Rákerestem a nőre a neten, és teljesen elképedve olvastam, hogy két kisgyereke van, amelyek közül a fiatalabb októberben született!

Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen az esélyegyenlőség korában élünk. Ha egy férfinál nem lepne meg ez az adat, miért csodálkozom, ha nőről van szó? De mégis ledöbbent, lehet, hogy az idők során trad wife lettem. Meglep, de egyúttal le is nyűgöz az a tény, hogy egy fiatal anya, aki három hónapja szült (másodszor), már a Világgazdasági Fórumon kvaterkázik a világ vezetőivel. Szédítő tempó!

A másik nő meg épp 27 ezer km/órás sebességgel tart a Nemzetközi Űrállomás felé, annak minden rizikóját vállalva. Nyolc hónap múlva tér majd vissza, addig csak videón tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, köztük a kisfiával.

Cirill betűs nevek

Rettenetes ez a vírus. Gyakorlatilag három napja lázasak vagyunk és köhögünk. Naponta legyűrünk a torkunkon egy-egy szelet pirítóst, de több igazán nem megy. Bonikám egyik filmet nézi a másik után, én pedig időnként előveszem a könyvemet. Néha sikerül is haladni benne. Egy francia könyvet olvasok, amelyben sok az orosz név - erről eszembe jutott egy múltkori üzenetváltásom a kuzinommal. 

Mert miután sok, de kellemes munkával rendbe tettem a könyvespolcomat, rájöttem: több könyvet én már az életben nem vehetek magamnak. Vagy ki kell dobnom a régiek közül annyit, amennyit venni akarok. (Vagy el kell költöznünk.) Miután ezt így végiggondoltam, rábukkantam egy közösségi könyvespolcon az alábbi, teljesen jó állapotú könyvekre, amiket, nyilván érthető, nem tudtam otthagyni. Elküldtem a fotót a kuzinomnak, aki nem a fenti gondolatmentre reagált, hanem teljesen meglepődött, hogyan írják Szolzsenyicin nevét franciául.

Tényleg vicces, bizonyos francia átiratok teljesen mások, mint magyarul. Ilyen például: POUCHKINE, TCHAÏKOVSKI, ELTSINE és a kedvencem: KHROUCHTCHEV!

Egy vírus útvonalának nyomában

Múlt héten csütörtök este Z. felháborodva jött haza, hogy Boni dobtanára beteg, és nem volt rajta maszk.

Péntek délután három órát töltött nálunk Gabriel, hogy Bonival haladjanak a francia beadandón. Alig csináltak valamit, erről majd írok, végig hülyéskedtek.

Szombat délben Boni közölte, hogy fáradt. Nem csoda, mondtam neki, túl későn alszik el. Betegnek érzi-e magát, kérdeztem, akar-e délután menni sakkra. Egyáltalán nem beteg, jelentette ki sietve, és naná, hogy nem hagyja ki a sakkot. Mondjuk gyanút foghattam volna, amikor a merinói gyapjúfölsőjét húzta fel, amit egy vagyonért vettem neki, és amit soha nem akar hordani, mondván, hogy túl meleg. Volt is bennem tudat alatt egy kis aggodalom, ezért a kétórás sakk alatt nem mentem haza (ahogy szoktam), hanem ott maradtam a környéken, olvastam a kocsiban, majd bevásároltam.

Szombaton 16 órakor lett vége a sakknak. Ahogy jött kifelé, rögtön láttam, hogy ez a gyerek beteg. Otthon még megette a süti felét, amit vettem neki, de aztán lefeküdt, és onnantól kezdve nem kelt fel a kanapéról. Aznap 39,5 fokos volt a láza, de másnap felment egészen negyvenig. Legközelebb kedd reggel evett újra.

Vasárnap dél körül felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy napi 5x adhatunk neki 500 mg paracetamolt, de azért menjünk be az ügyeletre 18:15-re. Én, mivel felszabadult egy egész napom, dolgoztam a hétfői fordításaimon, hogy hétfőn ebédszünetben el tudjak menni úszni, majd elmentem futni is. Szuper volt, bár Z. nem értette, hogyan tudok futkározni, amíg Boni ennyire beteg (“Ne fuss messzire!!”)

Vasárnap este szegénykét úgy kellett eltámogatni az ügyeletre, szédült, vacogott, a várótremben majd leesett a székről. Azt beszéltük, hogy utoljára bölcsis korában volt ennyire beteg. Az ügyeletes orvos napi 3 gramm paracetamolt írt fel neki, de nem egygramonként, hanem 750 gr-ként, amit szerinte úgy kell beadni, hogy egy pezsgőtablettát kettétörünk, majd az egyik felének is a felét vesszük… pfff. nem mertük véghezvinni ezt a komolytalan műveletet. Neurofent viszont állítása szerint tilos adni, változott a protokoll (még jól emlékszem, hogy bölcsis korában négyóránként adtunk neki hol paracetamolt, hol Neurofent).

Hétfő reggel úgy ébredtem fel, hogy kapar a torkom. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a torkomnak semmi baja: a nyelőcsövem ég. Basszus, nem fogok tudni úszni menni. Elkeztem dolgozni, amíg mindenki aludt, és közben azon gondolkodtam, nem leszek-e én is beteg. 10 körül elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt, délre már OLYAN SZARUL voltam, mint nagyon rég. Az egész délutánt az ágyban töltöttem, nem túlzok: pisilni is alig volt erőm kimenni. Az volt a szerencse, hogy Boni addigra már picit jobban lett, így nem kellett azon aggódnom, mi van vele. 

Nagyon homályosan, messziről eljutott hozzám a hír, hogy hétfő délután Bonit levitte az apja a patikába tesztelni, és kijött, hogy A típusú influenzája van, este pedig elmentek a gyerekorvoshoz, aki csütörtök estig kiírta, plusz azt állította, adhatunk neki Advillt (nem adtunk, az ügyeletes orvos megijesztett). A hétfő éjszaka rettenetes volt, Bonit az apja látta el, én le tudtam nyomni  torkomon egy kis chipset, mert azt kívántam meg (??).

Hihetetlen belegondolni, hogy vasárnap este még futottam, majd jóízű megvacsoráztam abból a guszta kenyérből, amit Z. vasárnap reggel vett, és amihez senki sem nyúlt egész nap. Sajttal és paprikával ettem egy szeletet, és csak azt sajnáltam, hogy nem ehetek többet - hát én azóta gondolni sem tudok ilyen szendvicsekre, a gyomrom is felfordul tőle. 

Belegondolni is rossz, milyen lett volna ez az egész, ha nem vagyok beoltva.

De ami a legfurább: Gabriel nem kapta el!

Egy nehéz olvasmány

Kétféleképpen nehéz: szellemileg és lelkileg. Egyrészt bonyolult maga a szöveg, sok mindenre (emberek nevére, a hadállásokra, számokra, százalékokra) kell fejből visszaemlékezni, plusz elhelyezni az eseményeket egy mentális térképen (valódi térkép is van hozzá). Nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne veszítse el a fonalat, a fejezetek is elég hosszúak. Sok a történés, egyszerre több helyen. De a legnehezebb a terminológia. Egyáltalán nem ismerem a szakszavakat, pl. hogy mi a különbség a gránát, az akna, a löveg és az ágyú között. Meg kellett néznem a hídfőt, ami háborús kontextusban nem ugyanazt jelenti, mint ahol a négyeshatos megáll. Vagy pl: fogatolt oszlopok, desszant, utász, trén stb. De nem lehet mindent megnézni, pl.: kerékpáros zászlóalj, páncélgránátos, tarackos tüzérdandár... 

Gimiben volt egy osztálytársam, aki térképen követte az akkor zajló délszláv háborút. Verhetetlen volt hadászi kérdésekben. Egyrészt lenyűgöző volt a tudása, másrészt úgy éreztem: micsoda őrület, hogy tudománynak nevezzük annak megismerését, hogyan ölik meg egymást az emberek. Ezt érzem ennek a könyvnek az olvasásakor is (a közepén járok). Elképesztően részletes, alapos, néha olvasmányos, nem lehet letenni, a benne foglaltakat fontos és kell tudni. Jó, hogy van (nem tudtam SEMMIT a témában eddig), de mégiscsak milyen ellentmondásos a világ: arról olvasni, hogy magyarok, németek, szovjetek és románok hogyan vertek szét egy várost és gyilkolták le egymást.

Ezért ennyire nehéz lelkileg. Mert amikor azt olvasom, hogy egy egész század szétmorzsolódott, meg hogy az emberi veszteség 50%-os volt... akkor én azokat az anyákat képzelem el, akiknek a fiuk nem jött többé haza. És ez valami borzalom! Ennyi feleslegesen kiontott vér, az a sok fiatal katona (meg a rengeteg civil) aki meghalt, és hal meg a mai napig valahol a világon...

Rokoni beszélgetések

– Voltam jóanyádéknál – újságolta az unokatesóm. – Ebédre mentem, és képzeld, egészen nyolcig maradtam. Olyan jót dumáltunk!!

Érdekes, hogy az unokatesóm, aki a világ egyik legjobb beszélgetőpartnere (számomra), hogyan tud egy egész délutánt átbeszélgetni a szüleimmel, akikkel én magam – noha szoktam beszélni, sőt: beszélgetni is – soha nem tudok jókat beszélgetni.

Ezt az ellentmondást ki kell bogoznom. 

Módszertan

Ez a poszt arról fog szólni, hogyan fogadta Boni a nyelvtankönyvet, amit tavaly írtam neki, és amit pár hete fejezett be. De először is elmesélem, mert pont a témába vág, mit mondott ma a barátnőm a francia általános és technológiai gimnáziumokról. Mi még nem tartunk ott, hogy képbe kelljen kerülnöm, úgyhogy én eddig azt hittem, olyasmiről van szó, mint a mi időnkben a gimnázium és a szakközép iskola.

De nem, azt mesélte, hogy a különbség módszertani. Az egyik fajta gimiben (általános) az elméletet tanítják meg először, és azt felhasználva kell megoldani a gyakorlati feladatokat, a másikban (technológia) a gyakorlati feladatokból vonják le az elméleti tudást. Hát, ha ez így van, nem kérdés, hogy Boninak hová kell majd mennie: az általánosba. Ez a nyelvtankönyv is bebizonyította, hogy ebben is olyan, mint én: leghatékonyabban a deduktív módszerrel tanul.

Én hülye pedig, rengeteg munkával csináltam neki egy olyan könyvet, amely a modern pedagógia jegyében játékosan akart tanítani! Az elméletet a gyakoraltból megközelítve! A definíciókat vicces párbeszédekbe bújtatva! Amikor erre Boni rájött, hatalmasat csalódott: „Mama, te a mesébe beleírtad a szabályokat?!” (jól megnyomva a szót)

Az első csalódás után viszont végigröhögte a könyvet. Eléggé kilógott a lóláb, értve ezalatt azt, hogy néha tényleg nehéz volt olyan helyzetbe hoznom a szereplőket, hogy valamelyikük ki tudja mondani például azt a mondatot, hogy A felszólító mód jele a j betű, de gyakran nem hallatszik és nem lászik! vagy Egy szóösszetételt akkor tagolunk kötőjellel, ha 6-nál több szótagú, azonkívül legalább 3 elemből áll úgy, hogy viszonylag természetesen hasson, és a történetbe is szervesen illeszkedjen. Vagy: sokáig törtem a fejem azon, milyen helyzetben lehetne Az űrhajóba! és Az űrhajóban! felkiálltást kétféleképpen értelmezni, és ezáltal valamiféle bonyodalomba keverni a szereplőket.

Teljesen felesleges volt ilyeneken gondolkodnom, mert Boni meseolvasás örve alatt nem akart játszva tanulni. Nem akart összetett szavak olvasgatása után rájönni a fenti helyesírási szabályra, amit később egy szereplő szájából visszahallott. Neki úgy kellett volna ezeket megtanítanom, hogy a lap tetejére felírom a fő témát (1. Igékhez járuló jelek, vagy 2. A szóalkotás módjai), majd annak egy-egy fejezetét (1. A felszólító mód jele vagy 2. Az összetett szavak), utána vastaggal szedve a definíciót, a példákat és a kivételeket, majd jöhetnek a gyakorlati feladatok. Ezt megjegyzem a jövőre nézve, mert így nekem is sokkal könnyebb dolgom lesz! Csomó mindent egyszerűen azért nem jegyzett meg, holott jó a memóriája, mert az a mese, tehát a szórakozás része volt, nem pedig a tanulásé.

Amúgy élvezet Bonit tanítani: figyel, emlékszik, értelmez, összefüggéseket lát meg, jó gondolatai vannak, gyors és hatékony – amikor rá lehet venni, hogy tanuljon. Ez meg inkább kegyelem dolga, néha magától leül, néha zsarolom, néha jutalmazok, ebből nem csinálok magamnak lelkiismereti kérdést.

(Feladat: a fenti definíció szerint össze tudjátok-e párosítani a földönkívüliek közlekedési módszereit az alábbi szavakkal: 1) emberkereskedelem, 2) pogácsatészta, 3) sütirecept-gyűjtemény)

 

 A.

B.

 C.

Figyelemfelkeltés

Ma reggel is egy ötvenéveseknek való téma jött velem szemben: egy reklám a vastagbélrák-szűrés fontosságáról az említett életkortól. Szerintem elég jól van megcsinálva, a korona és a trón asszociációjára épül: trón, mint WC és korona, mint a januári vízkeresztes sütemények, amelyeket csak ebben a hónapban lehet kapni, és amelyekhez egy-egy ilyen színű papírkorona is jár (az kapja, aki megtalálja a sütibe tett porcelánfigurát). Felirat kábé: A vastagbélrákot korán ki lehet szűrni. Ön dönt, hogy megelőzi-e. Csinálja meg a tesztet a trónon. Kérje a szűrőteszt-készelet ötven éves kortól.

Bár a legjobb és legütősebb ilyen típusú hirdetést valakitől hallottam (aki valahol látta): Ön elmúlt ötven, jól alszik és nincsenek emésztőrendszeri panaszai? Akkor a vastagbélrák minden korai tünetét mutatja!

Szem. Héj. Plasztika

Petra barátnőm a fenti műveleten gondolkodik, és nagyon hezitál. De nem ám a beavatkozástól fél (mint én), hanem elvi kifogásai vannak: ha vállalkozik a műtétre, az nem azt jelenti-e valójában, hogy nincs megelégedve a korával? Hogy ötvenéves nőként húszévesnek szeretne kinézni?!

Márpedig a kiegyensúlyozott ötvenéves nők (amilyeneknek hinni szeretnénk magunkat) nem vágynak másra, hanem megelégszenek azzal, ami van. Felülemelkednek a külcsínen, vállalják a korukat, sőt: bölcs derűvel öregednek.

Elgondolkodtam ezen az ellentmondáson, mert én magam sem zárom ki, hogy egyszer rászánom magam egy ilyen plasztikai műtétre: de engem kizárólag a félelem tart vissza (elsősorban a műhibától tartok, másodsorban a helyi érzéstelenítéstől). Semmilyen elvi kifogásom nincs, mint Petrának. De hát ez hogy lehet? Hogy lehet egyszerre elfogadni a kort, ugyanakkor plaszikai műtétettel küzdeni ellene? Lehetséges-e egyszerre a kettő?

Aztán rájöttem: persze, hogy lehetséges! A lényeg a mérték.Rosszul van feltéve a kérdés: nem húszéves nőnek szeretnék kinézni (amúgy nem is sikerülhet), hanem csak egy kicsit jobban kinéző ötvenévesnek.

(Remélhetőleg egyszer felteszek egy „Utána” c. képet is.) 

Ablak

Nem is írtam, hogy az újévi elhatározásaim (jobban mondva, projektjeim) között első helyen szerepel az, hogy kicseréltessem a budapesti lakásom ablakait. Stresszes, időigényes és drága projekt, de nem halogathatom, mert már szinte beesik az eső... Van valakinek tapasztalata ablakcserével? Hogy zajlik egy ilyen? Mire kell figyelni? És főleg: műanyag vagy fa??

Morbid

Nagyon furát kérdezett a múltkor Boni, amikor meséltem neki, hogy egy nő megcsúszott és elesett az uszoda zuhanyozójában:

– És meghalt?

Nem láttam az esést, de fültanúja voltam. Később innen-onnan összeállt a sztori, és én magam is beszéltem a nővel (NEM HALT MEG), aki elmondta, hogy eltört a keze, meg is kellett műteni. Állítólag a takarítók rosszul öblítették le a zuhanyzói tisztítószert, és azon csúszott el, mezítláb. Szegény!

Egy félrefordítás

Általában bosszantanak, de Karinthynak még ezt is el lehet nézni! Bár érdekes, hogy ha nem tudott is angolul (a városi legenda szerint): hogyhogy nem vette észre, mennyire nem illik Micimackóhoz (sőt, az egész jelenethez) ez a határozószó?!

Az eredetiben: happily.

Napról napra

Múlt vasárnap haldoklónak neveztem Madame Delorme-ot, pedig lehetett vele beszélni, sőt: beszélgetni. Legközelebb négy nap múlva, csütörtökön mentem be hozzá, de ami fogadott, arra alig voltam felkészülve: egy élő halott. Nem tudott beszélni, csak nyögni, nyöszörögni. Összesen két szót mondott ki egy óra alatt, nagy erőfeszítések árán: demain (holnap), amikor mondtam neki, hogy nemsokára megérkezik a fia, és Vous croyez? (Gondolja?), arra reagálva, hogy azt mondtam neki: a covid a denevérektől származik. Próbált úgy-ahogy kommunikálni a kezével, az arcával, a szemével, de hang nem jött ki a torkán és láthatólag nagyon fáradt volt. Végig be volt kapcsolva egy természetfilm, azt néztük együtt, mást nem tudtuk csinálni.

Még előző alkalommal,vasárnap elkapta a csuklómat, megnézte az órámat, meg is simogatta (!) és kijelentette, hogy gyönyörű. Fura volt, mert egy sima iWatch-om van, egyáltalán nem lehet szépnek nevezni, de betudtam a morfiumnak. Utólag, hétfőn, lassan esett le, és Rózsa kommentje is megerősített benne, hogy nem az órámat akarta megdicsérni; a kezemet akarta megfogni!

Csütörtökön tehát együtt néztük a tévét, és közben fogtam a kezét. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ember ennyire le tudjon fogyni. A keze olyan volt, mint egy-egy törékeny faág. Azon gondolkodtam, mi tartja még életben. Aztán egyszer csak kikapcsolta a tévét. Megkérdeztem, hogy menjek-e, szeretne-e aludni. Bólintott, hogy igen. Még visszanéztem az ajtóból, és láttam, hogy a kezével búcsút int.

Szerintem nem tudta, hogy milyen nap volt aznap (csütörtök), mert a fia nem pénteken, hanem szombaton tervezett jönni. Csak reménykedni tudtunk, hogy nem lesz késő, illetve, hogy mégsem a (Bonikorú) gyerekeivel jön, mert a látvány nem volt gyerekeknek való. Pénteken és szombaton Z. és Inès ment be hozzá, akkor már csak aludt, nem is ismerte meg őket.

Szombat késő délután, amikor hazajöttem, egy brit rendszámú autó állt az utcánkban. Ezek szerint kocsival jött a fia, gondoltam, biztos azért, hogy haza tudjon vinni magával cuccokat. Így megy ez, amikor egy szülő meghal, a barátnőm is mesélte. Örültem, hogy megjött, és reméltem, hogy még látni fogja az anyját.

De képzeljétek, mint kiderült, az autó nem az övé! Annak az autónak semmi köze hozzá, az valaki másé. Ez az egész egy hihetetlen egybeesés – itt alig látunk jobbkormányos autókat! Egy totális véletlen, amiből viszont (hibásan), de tényleg a helyes következtetést vontuk le: Madame Delorme fia tényleg aznap érkezett. De repülőgéppel. Miután megérkezett a városba, szintén szombat késő délután, rögtön elment az anyjához. Még látta, és úgy mesélte, hogy az anyja felismerte.

Ma reggel küldött egy üzenetet, hogy a mamája (először használta ezt a franciául eléggé ellentmondásos szót) ma hajnalban meghalt.

Fordító, 2026-ban

Most, hogy bárki bármilyen nyelvből bármikor, egy sima telefonnal lefordíthat magának hosszabb-rövidebb szövegeket, cikkeket, weboldalakat, amelyek minősége a közepestől a szuperjóig terjed, azon kaptam magam, hogy amikor valaki megkérdezi, mit dolgozom, már magam előtt is hitetlenkedve mondom ki: fordító vagyok.

A barátnőm kérdezte nemrég, hogy én most (=amikor már nincs idegen nyelv, ami rejtély lenne) tudajdonképpen mit csinálok.

Akkor ott hirtelen és reflexből védekezni kezdtem („a gép nem vállalhat felelősséget a szövegért”), de csak azért, mert hiába mondják (és látom), hogy a mesterséges intelligencia átveszi a munkánkat, mégsem érzem úgy, hogy kevesebbet dolgoznék. Sajnos ezt én sem értem, ezen még el kell gondolkodom. Mindenesetre a barátnőm tovább kérdezgetett, hogy használok-e gépi fordítást a munkaám során (igen), és hogy akkor lényegében én a géppel lefordított szöveget nézem át? 

Őszintén akartam válaszolni. Nem úgy, ahogy a fordítók általában a kérdésről nyilatkoznak (szakszóval: hárítanak). Kénytelen voltam neki (és magamnak) bevallani, hogy: igen. Nem mindtha ehhez nem kellene elolvasni, megérteni és értelmezni az eredeti szöveget, mert kell! Kell még: elolvasni a hivatkozásokat, referenciaszöveget, gondoskodni a terminológia egységességéről, majd elolvasni, megérteni és értelmezni a gépi fordítást, végül pedig a hibákat észrevenni és kijavítani. De kimondhatjuk, hogy a szakmám megszűnt. Nem fordító vagyok többbé.

Átnéző vagyok. 

Képernyőidő

Van-e frappáns magyar szó az alábbi jelenetre?! 

Egy gyerek megkapja az anyja táblagépét vagy telefonját, hogy húsz, harminc vagy negyven percig, vagy akár egy óráig is azt csináljon rajta, amit szeretne (sakk, Duolingo, komponálás, ChatGPT stb.). Amikor az előzetesen kiszabott, és az érdekelt felek által kölcsönösen elfogadott, sőt: szentesített határidő lejár, és a szülő ott áll a kanapé mellett, hogy visszavegye jogos képernyőjét, a nevezett gyerek „még egy percet!” felkiáltással újabb egy, kettő, három, tíz stb. perceket kutyerál, kér, könyörög, rimánkodik, alkudozik. Mi erre magatartásra a jó szó?

A papám fogalmazta meg a legtalálóbban a nyáron egy hasonló esetnél (Boni a kanapén a telefonommal, én már venném vissza halál idegesen, a gyerek meg nem adja, mert még nem játszotta le, még nem írta meg, még nem nézte végig stb.): 

– Jaj, Boni fiam, ne cigánykodj már itt nekem!

Micsoda találó és rettenetes ige: cigánykodik! Pontosan visszaadja a fenti kisszerű alkudozási folyamatot, ugyanakkor mennyire sértő, mennyire rasszista, az ember félve meri kimondani. De kimondja, mert nincs jobb. Amúgy lehet, hogy nem kellene kimondania. Talán azért bánok ilyen lazán ezzel a szóval, mert a papámról sok rosszat lehet mondani, de azt biztosan tudom, hogy nem fajgyűlölő. Nevetnem kell, amikor a siket, fogyatékkal élő, színesbőrű stb. szavakon lovagolunk, miközben létezik ez a százszor gázabb szó is.

Látogatás

Még soha nem láttam élőben haldoklót. Tegnapig. Az történt, hogy még a múlt hét vége felé átvitték a szomszédunkat az onkológiáról egy másik kórház hospice-részlegére. Tudtuk, hogy ez mit jelent: abbahagyták a kemoterápiát, már csak fájdalomcsillapítást kap, soha többet nem mehet haza. Z. még aznap bement hozzá, vitt neki egy könyvet, és azt állította, hogy a körülményekhez képest jól van. De szerintem csak nem akarta meglátni a nyilvánvalót: az a nő az utolsó heteit (napjait?) éli.

Tegnap délután meglátogattam én is, nagyon megrázó volt. Háromféle cucc megy bele kétféle csövön: táplálék (orrszondán), illetve fájdalomcsökkentő és nyugtató (bőr alatt?). De megismert, nekem is megköszönte a könyvet, tudtunk beszélgetni is, legalábbis eléggé összefüggően elmesélte az elmúlt napok történéseit, emlékezett, hogy esett a hó, majd volt egy vihar. A kérdéseimre úgy-ahogy válaszolt, nem mindig koherensen. Nem jutott eszébe pl. a covid szó, többször is megkérdezte, hogy telt Boninak az első hét a suliban, összekeverte a menye szülinapját (ami szombaton volt) a sajátjával, ilyenek.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy még soha nem láttam ennyit nevetni. Ez teljes ellentmondásban állt a személyiségével. Alapvetően nagyon zárkózott, már-már távolságtartó, és eléggé pesszimista nőnek ismertem meg. Most meg nevetett, tapsolt (!) és azt mondta, hogy majd ha kijön innen, elolvassa a könyvet. Valószínűleg a nyugtatóktól változott ennyire meg. A svájci barátnőm kérdezte, hogy Fro-ban van-e olyan lehetőség, hogy a beteg kérésére abbahagyják a terápiát (a mesterséges táplálást), amit én nem tudtam, de az biztos, hogy ilyen nyugtatók mellett ő ezt sohasem kérné. Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy meg fog halni. De lehet, hogy jobb is??

Viccelődve elmesélte, hogy képzeljem el, megjelent nála egy pszichológus, és hogy valószínűleg ezeket a pszichológusokat arra tanítják, hogy rövid kérdések-válaszok, meg a környezet megfigyelése alapján állítsák föl az adott beteg profilját. És hogy képzeljem el, ez az ember egyszerűen kinyitotta a szekrényét, ahol a ruháit tárolja, hogy így kapjon képet a személyiségéről! De még erről is olyan elismerően, bár kételyekkel a hangjában mesélt.

Aztán elkezdtem felolvasni a könyvet (annyira szeretek hangosan olvasni franciául!), el-elbóbiskolt, majd elaludt. Nem akartam felébreszteni, így eljöttem köszönés nélkül, csak reménykedni tudok, hogy lesz még alkalmam.. izé.. elköszönni? Boni azt mondta, hogy rémes lehetett neki később felébredni, és látni, hogy már nem vagyok ott. Ráadásul épp besötétedett. De lehet, hogy már ezt is vidáman fogadta a szerek miatt. Két gomb áll a rendelkezésére: fájdalom, ill. szorongás esetére. Azóta azon gondolkodom, mi a jobb: a jeges halálfélelem vagy ez a módosult tudatállapot? De nem is tudom, erről megkérdezik-e az embert.

Évértékelő (2. rész)

Könnyű dolgom van, mert tavaly januárban részletes tervet készítettem. 

Ami megvalósult: rengeteg meló árán Boninak megcsináltam a nyelvtankönyvet, nyárra éppen kész is lett. Már a végén járunk, ha befejeztük, írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy nem pont erre volt szüksége, ezért a következő már másmilyen lesz. Boninak tavaly sem vettünk mobiltelefont. A három barátnőm közül kettővel sikerült találkoznom (Németországban és Norvégiában), a harmadikkal a decemberi műtétem miatt elhalasztottuk. Egészségügyi téren a vashiányon kívül minden rendben találtatott, érdekes, hogy alig bírtam kikönyörögni az orvostól egy teljes vérképet. 

Ami folyamatos harc: az adminisztratív ügyek. Idén beláttam, hogy nem is az idő hiányzik, hanem... izé, a lelkesedés. A toleranciával, a türelemmel és a folyamatos dúdolással is hadilábon állok, próbálok javulni.

Ami totális kudarc: a fogyás. Sőt! Idén január elsején pont egy kilóval voltam több, mint 2025. január elsején. Ami viszont szintén egy kilóval volt több, mint a 2024. január 1-jei szám. Rémes belegondolni, hogy minden iszonyatos mértékű elhízás az első két kilóval kezdődik. Barátnőm szerint viszont engedjem el ezt az egészet, mert, mint mondja, egy bizonyos kor, mondjuk ötven után normális, hogy kicsit meghízik az ember. Még nem tudom, melyik álláspontot tegyem magamévá. Nem akarok évente hízni egy kilót, ez talán nem törvényszerű.

Mindenképpen akartam írni a Vintedről. Tavaly januárban feliratkoztam, és egész évben dobozok, kupacok, celluxok és mérőszalag közepette éltünk. Hamar levettem, hogy csak a márkás cuccokat lehet eladni (hacsak nem akar az ember 3–5 eurókért szaladgálni) (nem akar), de még így is sikerült gazdát találnom sok régi ruhámnak és Boni sok régi gönceinek. Z. csak röhögött, hogy micsoda businesswomen lett belőlem.

Aztán a londoni út előtt valahogy megtudta az Algoritmus, hogy vízálló és légáteresztő őszi kabátot keresek. Feldobott pár találatot, és mivel az egyik megtetszett, és még az árcédula is rajta volt, megvettem. Egy németországi csaj árulta, ez volt az első terméke, lehet, hogy gyanút kellett volna fognom. Mindenesetre a kabát soha nem érkezett meg, és a vevőszolgálat is csak értelmetlen üzeneteket küld béna gépi fordításban. Nem tudom, látni fogom-e valaha a kabátot (vagy a pénzt), mindenesetre ha nem, akkor teljesen felesleges volt az egész éves méricskélés és csomagolás, mert pont annyit nyertem a réven, amennyit vesztettem a vámon. Bosszantó! Amúgy, képzeljétek, már nem is tetszik annyira a kabát, úgyhogy remélem, a pénzt adják vissza. Amint ez megtörtént, leiratkozom a Vintedről, nem ötvenéves nőknek való dolog ez!

A lényeg, hogy tavaly is sok jó könyvet olvastam, és rendbe tettem a könyvespolcaimat is. Ez amúgy isteni feladat volt, imádtam. Végül felhagytam az eredeti felosztással (olvasott vs. olvasatlan könyvek) és a szépirodalmi könyveknél visszatértem a klasszikus ábécésorrendhez, elkülönítve a két nyelvet. Ezért idén is készítek egy könyvkupacot azokból, amiket mindenképpen el akarok olvasni, mert félő, hogy elfelejtem őket (mindig újabb és újabb könyvek tolakodnak a lista elejére!).

Idei elhatározásom csak egy van, sajnos ez pont az olvasásból vesz el időt: lekapcsolni a villanyt minden este 22:30-kor.

Egy frappáns bizonyítás

Az usziból hazafelé (elkezdtem a vasat, abbahagytam a futást) bekapcsoltam a rádiót. Egy idős növénykutató beszélt épp. Abban a tíz percben, amíg hallgattam, elmondta, hogy miért választotta ezt a szakmát (nem akart kötődni állatokhoz), és hogy a virágok azért szépek, hogy odacsalogassák a beporzókat. Ekkor az újságíró (milyen félrevezető ez a szó! inkább: a zsurnaliszta) felkiáltott, hogy de hát uram, a szépség szubjektív!

– Nem. A szépség objektív – válaszolta, és már hallottam is, amint az újságíró szörnyülködve felhördül. – Vagy találjon olyan embert, aki engem gyönyörűnek lát.

Hát nem fantaszikusan lehengerlő demonstráció? Az újságíró nem is tudott mit válaszolni. Miután hazaértem, kikerestem, ki is volt az illető, azt hiszem, ő az. Letöltöttem az említett műsort, meg is hallgattam. Kiderült belőle számomra az is, hogy franciául létezik egy külön szó arra, amikor a fák lombkoronája egy összefüggő egészet alkot, ez a canopée. Leteszteltem itthon, mindketten ismerték.

A műsorban sajnos nem találtam meg ezt a szépséges részt. Érthetetlen. Illetve van egy tippem: ez egy ismétlés volt, annak apropójából, hogy a pasi pár napja halt meg. Lehet, hogy az internetre nem pont ugyanazt a műsort tették fel? De talán még meghallgatom egyszer figyelmesebben.

Évértékelő (1. rész)

Kezdek magamhoz térni az ötórás (és 35 pontos) éjszaka után, amit szilveszter után aludtam, és amit most több napon keresztül kell majd korrigálnom. Hogy a normális étkezést ne is említsem! Addig is jöjjenek a tavalyi képek, minden hónapból egy-egy:

Január: a zenesuliba menet fényképeztem. Sövény, ami teljesen körbenövi a kerítést. Más említésre méltó nem is nagyon történt ebben a hónapban, utólag látom, hogy ekkor voltam a legtöbbször úszni (15 km).

Február: síelés. Idén is ugyanide megyünk, a dolog hovatovább szokásunkká vált.

 

 Március: a kép, ami bizonyítja, hogy vén tyúk vagyok. A látványtól is rosszul leszek, de állítólag ez a szokásos, tehát normális. Épp szilveszterkor beszélgettünk arról, hogy ki érzi magát fiatalnak, hát én nagyon nem.

 

Április: pár napot Párizsban töltöttünk, nagyon változatos és intenzív dolgokat csináltunk, rémlik, hogy hárman háromfelé akartunk menni...

 Május: nem találok jobb fotót. Sajnos gyakran csak azután jut eszembe fényképezni, hogy már megettük.

Június: futás után, 22 órakor.

Július: cica a fán, lazacszínű fal előtt. Idén többször is voltunk Szentendrén, étteremben, színházban, cukrászdában stb., ott fotóztam. Szépen belenézett a kamerába, majd elegánsan felugrott egy falra és eltűnt. Mi meg azt hittük, nem tud lejönni!

 

Augusztus: szentendrei antikvárium. Imádom! Mindenhol könyv van. Megvettem az Egy szélhámos vallomásait, mert már csak ez hiányzott Thomas Manntól. A hatvanas években adták ki, Lányi Viktor fordításában a „Világirodalom klasszikusai” sorozatban. Nagyon tetszett, nekem azt hiszem nincs olyan, ami ne tetszene Th. M.-tól.

Szeptember: ti megennétek egy ilyen uborkát? A férjem nem! Pedig direkt azért vettem, mert milyen vicces. 

 Október: jaj, csak egy ilyen szomorú hangulatú képet találtam, amely akár pályamű is lehetne a „Magány, öregedés és elmúlás” tematikus fotópályázaton („Belső világunk” kategória).

November: szintén futás után. 2025-ben kb. 740 km-t futottam, azért kábé, mert egyszer otthonhagytam az órámat.

December: én nem veszek részt a Walt Disney-bashingben, nagyon sok rajzfilmjüket szeretem és színvonalasnak tartom. Ezen a koncerten egy fantasztikus előadó WD-rajzfilmekre improvizált. Kilencven percig tátottuk a szánkat, annyira jó volt. Azóta Boni természetesen impovizáló zenész szeretne lenni, alig hajlandó holmi Haendelt meg Chopint kívülről megtanulni.