Látogatás

Még soha nem láttam élőben haldoklót. Tegnapig. Az történt, hogy még a múlt hét vége felé átvitték a szomszédunkat az onkológiáról egy másik kórház hospice-részlegére. Tudtuk, hogy ez mit jelent: abbahagyták a kemoterápiát, már csak fájdalomcsillapítást kap, soha többet nem mehet haza. Z. még aznap bement hozzá, vitt neki egy könyvet, és azt állította, hogy a körülményekhez képest jól van. De szerintem csak nem akarta meglátni a nyilvánvalót: az a nő az utolsó heteit (napjait?) éli.

Tegnap délután meglátogattam én is, nagyon megrázó volt. Háromféle cucc megy bele kétféle csövön: táplálék (orrszondán), illetve fájdalomcsökkentő és nyugtató (bőr alatt?). De megismert, nekem is megköszönte a könyvet, tudtunk beszélgetni is, legalábbis eléggé összefüggően elmesélte az elmúlt napok történéseit, emlékezett, hogy esett a hó, majd volt egy vihar. A kérdéseimre úgy-ahogy válaszolt, nem mindig koherensen. Nem jutott eszébe pl. a covid szó, többször is megkérdezte, hogy telt Boninak az első hét a suliban, összekeverte a menye szülinapját (ami szombaton volt) a sajátjával, ilyenek.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy még soha nem láttam ennyit nevetni. Ez teljes ellentmondásban állt a személyiségével. Alapvetően nagyon zárkózott, már-már távolságtartó, és eléggé pesszimista nőnek ismertem meg. Most meg nevetett, tapsolt (!) és azt mondta, hogy majd ha kijön innen, elolvassa a könyvet. Valószínűleg a nyugtatóktól változott ennyire meg. A svájci barátnőm kérdezte, hogy Fro-ban van-e olyan lehetőség, hogy a beteg kérésére abbahagyják a terápiát (a mesterséges táplálást), amit én nem tudtam, de az biztos, hogy ilyen nyugtatók mellett ő ezt sohasem kérné. Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy meg fog halni. De lehet, hogy jobb is??

Viccelődve elmesélte, hogy képzeljem el, megjelent nála egy pszichológus, és hogy valószínűleg ezeket a pszichológusokat arra tanítják, hogy rövid kérdések-válaszok, meg a környezet megfigyelése alapján állítsák föl az adott beteg profilját. És hogy képzeljem el, ez az ember egyszerűen kinyitotta a szekrényét, ahol a ruháit tárolja, hogy így kapjon képet a személyiségéről! De még erről is olyan elismerően, bár kételyekkel a hangjában mesélt.

Aztán elkezdtem felolvasni a könyvet (annyira szeretek hangosan olvasni franciául!), el-elbóbiskolt, majd elaludt. Nem akartam felébreszteni, így eljöttem köszönés nélkül, csak reménykedni tudok, hogy lesz még alkalmam.. izé.. elköszönni? Boni azt mondta, hogy rémes lehetett neki később felébredni, és látni, hogy már nem vagyok ott. Ráadásul épp besötétedett. De lehet, hogy már ezt is vidáman fogadta a szerek miatt. Két gomb áll a rendelkezésére: fájdalom, ill. szorongás esetére. Azóta azon gondolkodom, mi a jobb: a jeges halálfélelem vagy ez a módosult tudatállapot? De nem is tudom, erről megkérdezik-e az embert.