Igazolványképek

Az elveszett tárgyak közül a jogsimat sajnálom a legjobban, a benne található igazolványkép miatt. 2002-ben szereztem jogsit Párizsban, és a francia szabályok szerint azóta is az akkor kiadott háromoldalas, rózsaszín papírkát használtam (és használhattam volna talán életem végéig). Amikor ezt magyaroknak mesélem, mindig meglepődnek, de itt tényleg nincs kötelező igazolványcsere. Sem kötelező orvosi vizsgálat, azaz aki húszévesen megtanult vezetni, attól soha többé nem kérik számon, hogy lát-e még, hall-e még, emlékszik-e még, és kilencvenévesen is beülhet a volán mögé – rémes!

Ezen az igazolványképen tök jól néztem ki, és akárhányszor elővettem, jó érzés töltött el, hogy ez a szimpatikus fiatal lány én voltam valaha. Abban az időben szemüveggel kellett fényképezkedni, és tökre szerettem azt a keretet is. Az új igazolványfotón, amit ezen a héten csináltattam, nem lehetett sem szemüveg, sem fülbevaló, a hajat a fül mögé kellett tenni és nem lehetett mosolyogni. Képzelhetitek, hogyan nézek ki rajta (megmondom: bénán, fáradtan, zaklatottan).

Volt még egy másik igazolványképem, amit tökre szerettem: a nyolcadik kerületi kormányablakban készült, és a régi magyar útlevelembe került bele. Akkor még megengedték, hogy mosolyogjak, és valami optikai csalódás miatt úgy néztem ki rajta, mint a Sophie Marceau. Annyira, hogy egyszer egy reptéri ellenőrzésnél a pasi önkéntelenül felkiálltott: Atyavilág, milyen jó fotó! (Bár jobban örültem volna, ha azt mondja: Atyavilág, maga milyen jól néz ki!).

A régi igazolványképek közül nagyon sajnálom még a Boni első személyijén szereplőt. Sajnos amikor tavaly újat kellett csináltatni, a régit vissza kellett adnunk. Pedig annyira édes volt rajta: négy hónapos volt, kopaszka, és megilletődve bámult a kamerába, meg kellett zabálni!

Készült rólam egyszer egy vicces igazolványkép is. Egy automatában csináltattam, kora reggel a metróban. Akkoriban menet közben reggeliztem, mert soha nem volt erőm korábban felkelni, és nem érdekelt az sem, hogy mit eszek (ma már bezzeg zabkenyeret reggelizek, mellé megfelelő mennyiségű fehérjét és zöldséget, és direkt korábban ébredek, hogy meg tudjam csináni!). Szóval beültem egy ilyen automatába, kellően komoly képet vágtam és megnyomtam a gombot. Amikor kész lett a kép, vettem észre, hogy rákerült a bal kezemben szorongatott péksütemény is, egy kakaós csigához hasonló mazsolás tekercs, amiben ráadásul jól láthatóan ott volt az első harapás nyoma is! Évekig nevettem azon a képen, ha megláttam, akkora volt a kontraszt a komoly és mit sem sejtő ábrázatom és a megkezdett mazsolás süti között. Persze levágtam róla a sütit, és úgy ragasztottam be (asszem a diákigazolványomba). 

Z. a fényképezés utáni napon megkérdezte, hogy nem akarok-e egy újabb igazolványképet csináltatni (értsd: hátha szebb lesz). Haha, én annyira sóher vagyok, ha a szabadidőmről van szó, hogy egyetlen órát sem pazarlok holmi újrafényképezgetésekre. Inkább legyen tíz évig ronda fotó az igazolványomban. Bár, azon nevettünk, 2050-ben majd biztos vágyakozva fogok visszagondolni arra az időre, amikor ilyen tök jól néztem ki!