Igazolványképek

Az elveszett tárgyak közül a jogsimat sajnálom a legjobban, a benne található igazolványkép miatt. 2002-ben szereztem jogsit Párizsban, és a francia szabályok szerint azóta is az akkor kiadott háromoldalas, rózsaszín papírkát használtam (és használhattam volna talán életem végéig). Amikor ezt magyaroknak mesélem, mindig meglepődnek, de itt tényleg nincs kötelező igazolványcsere. Sem kötelező orvosi vizsgálat, azaz aki húszévesen megtanult vezetni, attól soha többé nem kérik számon, hogy lát-e még, hall-e még, emlékszik-e még, és kilencvenévesen is beülhet a volán mögé – rémes!

Ezen az igazolványképen tök jól néztem ki, és akárhányszor elővettem, jó érzés töltött el, hogy ez a szimpatikus fiatal lány én voltam valaha. Abban az időben szemüveggel kellett fényképezkedni, és tökre szerettem azt a keretet is. Az új igazolványfotón, amit ezen a héten csináltattam, nem lehetett sem szemüveg, sem fülbevaló, a hajat a fül mögé kellett tenni és nem lehetett mosolyogni. Képzelhetitek, hogyan nézek ki rajta (megmondom: bénán, fáradtan, zaklatottan).

Volt még egy másik igazolványképem, amit tökre szerettem: a nyolcadik kerületi kormányablakban készült, és a régi magyar útlevelembe került bele. Akkor még megengedték, hogy mosolyogjak, és valami optikai csalódás miatt úgy néztem ki rajta, mint a Sophie Marceau. Annyira, hogy egyszer egy reptéri ellenőrzésnél a pasi önkéntelenül felkiálltott: Atyavilág, milyen jó fotó! (Bár jobban örültem volna, ha azt mondja: Atyavilág, maga milyen jól néz ki!).

A régi igazolványképek közül nagyon sajnálom még a Boni első személyijén szereplőt. Sajnos amikor tavaly újat kellett csináltatni, a régit vissza kellett adnunk. Pedig annyira édes volt rajta: négy hónapos volt, kopaszka, és megilletődve bámult a kamerába, meg kellett zabálni!

Készült rólam egyszer egy vicces igazolványkép is. Egy automatában csináltattam, kora reggel a metróban. Akkoriban menet közben reggeliztem, mert soha nem volt erőm korábban felkelni, és nem érdekelt az sem, hogy mit eszek (ma már bezzeg zabkenyeret reggelizek, mellé megfelelő mennyiségű fehérjét és zöldséget, és direkt korábban ébredek, hogy meg tudjam csináni!). Szóval beültem egy ilyen automatába, kellően komoly képet vágtam és megnyomtam a gombot. Amikor kész lett a kép, vettem észre, hogy rákerült a bal kezemben szorongatott péksütemény is, egy kakaós csigához hasonló mazsolás tekercs, amiben ráadásul jól láthatóan ott volt az első harapás nyoma is! Évekig nevettem azon a képen, ha megláttam, akkora volt a kontraszt a komoly és mit sem sejtő ábrázatom és a megkezdett mazsolás süti között. Persze levágtam róla a sütit, és úgy ragasztottam be (asszem a diákigazolványomba). 

Z. a fényképezés utáni napon megkérdezte, hogy nem akarok-e egy újabb igazolványképet csináltatni (értsd: hátha szebb lesz). Haha, én annyira sóher vagyok, ha a szabadidőmről van szó, hogy egyetlen órát sem pazarlok holmi újrafényképezgetésekre. Inkább legyen tíz évig ronda fotó az igazolványomban. Bár, azon nevettünk, 2050-ben majd biztos vágyakozva fogok visszagondolni arra az időre, amikor ilyen tök jól néztem ki!

Szőrén-szálán

A síszünet második napjának (február 9.) estéjén a szálláson észrevettem, hogy nincs a hátizsákomban a kék irattárcám, benne többek között: egy kevés aprópénz, a jogsim, a (francia) személyim és a két bankkártyám. Nem estem kétségbe, mert rémlett, hogy a pakolás napján (pénteken, február 7-én) végül úgy döntöttem, hogy mégsem viszem el az irattárcát, attól tartva, hogy elveszítem. Mióta a telefonnal, de leginkább az órámmal fizetek, alig használom. Valószínűleg arra gondolhattam, hogy a sípályákon úgysem lesz rá szükségem, és mivel tudván, hogy utána Svájcba utazunk (azután meg repülővel újra Fro-ba és vissza), bepakoltam az útlevelemet, amit egy külön fiókban tartok.

Két dolgot azonban mégis tettünk aznap este: felhívtuk az élelmiszerboltot, ahol szombaton (február 8.) bevásároltunk, hogy legyen kajánk a hétre. Annyi mindent vettünk, hogy a hátizsákomba is pakoltam ezt-azt, tehát közben az irattárca kieshetett belőle (ha benne volt!). A boltban azt válaszolták, hogy nem találtak semmit.

A másik pedig az volt, hogy leblokkoltuk (de nem letiltattuk) a két bankkártyám közül az egyiket. A másikat pedig folymatosan figyeltük. Így telt el két hét. Tudtam fizetni a közös számlánkhoz tartozó bankkártyával (igaz, nem volt praktikus, főleg, amikor egy májusi szállodafoglalást kellett intéznem magamnak, meg amikor a síkölcsönzésnél konkrétan a kátryát kérték, szerencsére ott volt a férjemé), a kocsit alig használtuk, a reptéren az útlevelemmel igazoltam magam. A számláról nem vettek le pénzt, a többin meg nem aggódtam nagyon.

Nem is értem magunkat!

Tegnap délután hazaértük. Csak este jutott eszembe megnézni a kék tárcát; basszus, nem volt ott, ahol gondoltam. Máshol sem. Végigkutattuk a lakást. Még zárás előtt pont fel tudtuk hívni megint a hegyi falu élelmiszerüzletét (nem találtak semmit), de a sípályát és a rendőrséget már csak ma reggel tudtuk elérni (ők sem találtak semmit). Jaj, nagyon mérges vagyok magamra, miért nem vettem komolyabban az egészet még ott, az Alpokban! Most már teljesen úgy emlékszem, bár már alig bízom a memóriámban, hogy a pakolós pénteken mégis csak úgy döntöttem, hogy beteszem a hátizsákomba. Az biztos, hogy csütörtökön (február 6.) még megvolt, mert akkor usziban voltam, és az uszibérletem is benne van. (Sajnos!)

A következő történhetett: szombat reggel (február 8.) az irattárcával indultam el, ami a vasárnap (február 9.) estig tartó időtartamban valahol kieshetett a hátizsákomból. Legvalószínűbb helyszínek: a szombat esti élelmiszerbolt, vagy pedig, de szerintem inkább ez történt: vasárnap délután felmentünk a hegyre, és ott, hóemberépítés közben, egy viszonylag kihalt részen, amikor a naptejet meg a kesztyűket vettem elő, valahogy kieshetett a hátizsákból, bele a harminccentis hóba. Rejtély, hogy miért nem vettük észre. Nézem a fotókat, hátha látom rajtuk, de nem (igaz, a kesztyűket pl. simán letettem a hóba, rajta is vannak a fényképeken). Zárás előtt mentünk le, másnap esett a hó, betemethette, lehet, hogy azóta is ott van. Majd tavasszal előkerül.

Ezen kívül mindenféle más forgatókönyv is elképzelhető. Nem vittem volna magammal, és itt hever valahol, egy szekrény mögött? A szálláson hever egy szekrény mögött? Az autóban esett ki? Az élelmszerbolt és a bérelt faház között, az utcán? Valaki megtalálta, kivette az aprót belőle, és a folyóba (a szakadékba stb.) hajította? Vannak ilyen emberek? A tárcában vannak Boni korábbi igazolványképei is, nincs az az ember, akinek a szíve azokat a fotókat látván nem lágyul meg! Vagy pedig még pénteken, itt vesztettem el valahol, amikor délután Boninak szemüveget csináltattunk, utána pedig mélyhűtött dolgokat vásároltam, hogy legyen ennivalónk, mikor visszajövünk? De már erre sem emlékeztem, tegnap este két turnusban szaladtunk le bevásárolni.

Ezen a (nyári) fotón látszik a hátizsák. Imádom, mert nagyon könnyű, és két oldalon le lehet húzni egészen lentig. De pont ezek miatt, és mert nyaklik-nyeklik, könnyen kipotyog belőle bármi.

(Ne is mondjátok! Utólag persze tudomást szereztem az AirTag létezéséről)

A síszünet végén

• A sógornőmék elképesztőek! Olyan jól kezelik Bonit, annyira kedvesek vele, pedig Boni olyan fárasztó: megállás nélkül dumál, és még tizenegy évesen is simán beleszól mások beszélgetésébe, félbeszakít bárkit. Irigylésre méltó a türelmük. Azon gondolkodom, valahogy le tudnám-e et utánozni, tudnék-e én is ennyire toleráns és jó fej lenni a saját fiammal?
• Nizzában egy hatalmas lakást béreltünk, folyton eltévedtünk benne; a konyha helyett a fürdőszobába léptünk be, a nappali helyett Boni szobájába mentünk stb. A lakás egy angol családé, tele volt a fényképeikkel és a könyveikkel, fura érzés volt.
• Ki hitte volna, hogy Boninak még mindig az a legkedvesebb elfoglaltsága, hogy kavicsokat dobáljon a vízbe, nekem pedig hogy a lehető legérdekesebb, legszimmetrikusabb, legcsíkosabb stb. kavicsokat gyűjtsem össze! Egy egész kis kollekciót állítottam össze rózsaszínű, átlátszó (!), szappan és egyéb formájú kavicsokból. Úgy emlékeztem, tilos a tengerparton kavicsokat (kagylókat stb.) gyűjteni, de most nem láttam kiírva. A mindig éber férjem az indulás előtti napon rákeresett a neten, és elolvasta, hogy még mindig tilos kavicsokat hazavinni, kivéve, ha a mennyiség ésszerű. Bánatosan kidobtuk a felét, a maradékot elosztottam a csomagjainkban. A reptéren szegény Boni kabátzsebében fedeztek fel kettőt, átengedték őket (“kivételesen” - mondta a nő).
• Boninak a kéthetes szünet alatt két tejfoga is kiesett. Maradt három.
• Tegnap jöttünk vissza Genfbe, holnap indulunk haza. A repülőn bemondták, hogy legyünk szívesek nem enni diós dolgokat, mert az egyik utas durván dióallergiás. Volt a kabátzsebemben pár szem mandula, Boninál mogyorós csoki, a biztonság kedvéért azokat sem vettük elő. De micsoda bizalom kell ehhez, hogy valaki úgy el merjen indulni, hogy mások jóindulatára és szabálykövetésére legyen utalva.
• Olyan érzésem van, amit régebben soha nem tapasztaltam meg: egy picit hiányoznak a hétköznapjaink. Abból is az uszoda, az ágyam, a reggeli zöld teám, a főzés (két nap múlva elegem lesz belőle) és a ruháim (indulás óta a sídzsekimet hordom és egy hete ugyanaz a farmer van rajtam).

Hegyek

 

Szombat reggel még síeltünk, majd délután megérkeztünk a sógornőmékhez. Én azóta, kis túlzással, folyton alszom. Éjszakánként 8-9 órát, és ebéd után is ledőlök egy-egy órákra… hihetlenül fáradt vagyok, nem is értem! (Oké, vasárnap futottam tíz km-t, már nagyon hiányzott)

Tegnap óta Nizzában vagyunk, a fenti fotót a gépről csináltam, ahogy átrepültünk a francia Alpok fölött, fantasztikus látvány volt.

Schuss!

Van két nagyon jó svájci barátnőm, és egyikük sem szeret síelni. Ha Svájcban élnék, tuti tök gyakran síelnék, mondogattam mindig nekik, és nem is értettem soha, hogyan lehet, hogy pl. az egyikük szívesebben szobabiciklizik (!) otthon, mint hogy felszaladna valami hegyre, és ott síelgetne.

Már tavaly kezdett megfogalmazódni bennem, de idén már ide is le merem írni: azt hiszem, tulajdonképpen - ellentétben azzal, amit mindig is hittem - én sem igazán szeretek síelni. Bonival idén szétváltak az útjaink, az oktató olyan helyekre is felvitte, ahonnan én nem tudtam (és nem is akartam!!) lecsúszni. Nekem ez a sebesség már nem buli. Másoknak talán kihívás, de én azt sem élvezem, ha egy pálya tetején halálfélelmem van. Ha mint az őrültek, húznak el mellettem az emberek. Továbbra is szeretem a hegyet, a havat, a lassú, de tempós lesiklást, az egész napos mozgást, a naptej illatát februárban, de ezt a gyorsaságot nem. Úgyhogy már értem, miért állítja mindig ez a két barátnőm, hogy a sífutást szeretik, a síelést nem. 

Egyszer az egyik oktató mondta, hogy 30-40 éve az emberek lassabban síeltek, valaki más meg azt mesélte, hogy ma már a síliftek is gyorsabbak, mint régebben. Erről pedig eszembe jutott, picit idetartozik: nemrég az egyik kolléganőmmel beszélgettünk a gépi fordításról és más adatbázisokról, amelyek nagyban felgyorsították a munkánkat. Aztán rátértünk Teamsre, és viccelve mondtam neki, hogy inkább azt kellett volna a Trumpnak kikapcsolnia a TikTok helyett, mire a kolléganőm mesélte, hogy már visszakapcsolta! Meglepődtem, mert én erről nem tudtam, de a kolléganőm sem tudott semmit bővebben, ő is csak a főcímekből tájékozódott - válaszolta.

Főcímekből tájékozódunk (én is!) anélkül, hogy végigolvasnánk rendesen egy cikket - miért? Hová rohanunk?! 

“Amiről régebben azt gondoltam, hogy unalmas vagy lehangoló, arról kiderült, hogy 43 évesen a kedvenc esti elfoglaltságom. Fantasztikus ez az életkor!” (Pénélope Bagieu)

Veszekedéseink

Nem tudom, látott-e már a világ olyan veszekedéseket, mint amilyenek nálunk fordulnak elő, két dilis ember között. Engem az őrületbe kerget a férjem azzal, hogy már hetekkel a síelés előtt lavinás sztorikkal és különböző síbalesetekkel traktál, mert, úgymond tudni kell róluk, hogy el tudjuk őket kerülni (nem!!). Ő viszont nem bírja elviselni, ha bármilyen egészségügyi tudnivalót szeretnék megosztani vele, amit a rádióban hallok. Így esett meg az alábbi veszekedés ebéd után, miután Bonival még visszamentünk síelni:

- Tamkó, nagyon óvatosan! Vigyázz Bonira! Hallottam, hogy egy gyerek…

- Nem akarom tudni! Nem hallom!

- …de ezt tudnod kell, nagyon fontos!

- Nem fontos! Ha továbbmondod, én is mondok valamit!

- De az a gyerek meghalt!

- Tudod, hogy az éhgyomrivércukorszintjétmindenkinekkívülrőlkelleneismernieúgymintapinkódját! - hadartam gyorsan, bosszúéhesen, hogy mindenképp meghallja.

Meg is hallotta, levágta a hóba Boni óráját, ami épp a kezében volt és mérgesen elment a sílifthez (egy perc múlva visszajött).

Nem értem, miért nem kötünk alkut: ő nem meséli el a borzalmas baleseteket, én ennek fejében nem mondom el neki a borzalmas betegségeket. Én látok itt szimmetriát. Ő nem, azt állítja, felelőtlen vagyok. Pedig én a magyar hírportálokat is azért nem nyitom meg, mert tele vannak szörnyűségekkel, amelyek ellen úgysem tehetünk semmit. (Normálisan enni, ezt pedig simán kontrollálhatja egy felelősségteljes felnőtt. Tulképp ez az egyetlen változó, amit lehet kontrollálni.)

Latin

Elmesélem még, mi történt az utolsó héten: Boniék jövőtől három éven keresztül tanulhatnak latint, a tantárgy opcionális. Én már egy ideje kiváncsian vártam, hogy mi lesz ebből a lehetőségből, választja-e majd vagy sem. Megmondom őszintén, hogy el sem tudom képzelni, mi késztethet egy mai 11 éves gyereket arra, hogy latinul tanuljon, mert ez a világ teljesen ellentétes egy olyan világgal, ahol a latintanulás üdvözlendő és bátorítandó lenne. Két okból:

1) Ma már a magolás = szitokszó. Az általános iskolától azt verik a fejükbe szerencsétleneknek, hogy még véletlenül se tanuljanak meg semmit kívülről, mert minden úgyis ott van a neten. Hogy erről mit gondolok, már többször megírtam. Én másfél évig tanultam latint az egyetemen, rengeteg magolásra és fordításra emlékszem – és ma már a fordítás sem divatos készség, „megcsinálja a gép”. (Amúgy tényleg. Sőt, néha jobban, mint egy olyan hús-vér fordító, akinek nincs ideje.)

2) Ezek a mai gyerekek legszívesebben csak azt tanulják, aminek közvetlen haszna van: angol, programozás. Boni a törit sem szereti, mert szerinte tök mindegy, mi történt régen, nézzünk inkább a jövőbe. Még a zongorának is van értelme, ebből a megfontolásból, hiszen el lehet vele képeszteni az úri közönséget. Na de egy holt nyelv? Semmilyen kézenforgható haszna.

Persze titokban tökre szerettem volna, hogy Boni válassza ezt az intellektuális luxust. Nekem semmi, de semmi kifogásom a magolás ellen (bizonyos kontaxtusban), én világ életemben imádtam szavakat tanulni, és szabad óráimban én magam is magyar helyesírásra tanítom Bonit (aminek gyakorlati hasza szintén nem sok). De be kell látnom, hogy ez a mai iskola és a mai elvárások már köszönőviszonyban sincsenek azzal, ahova én jártam és amit tőlünk kértek számon anno. Itt, ha egy gyerek félév alatt elolvas egy kötelező olvasmányt, megtapsolják. Gyakorlatilag ma már „nincs rossz válasz”, a tanár már annak is örül, ha a diák megerőlteti magát és valamilyen választ ad. (Remélem, túl cinikus vagyok.)

Mondogattam Boninak, hogy hegyezze csak a fülét az iskolában, és tudjon meg mindent erről a latinról, hátha megjön hozzá kedve. Csak a vállát vonogatta mindig. 

Azt tudtam még elképzelni, hogy latinra azok a szülők iratják be a gyerekeket, akik szerint a latintanulás (de nem a latintudás!) jól mutat az önéletrajzban. Ez egy tök gyakori érv és jellemző gondolkodásmód. Csomó szülő ezért iratta be a gyerekét németre például, még az is, aki tudja, hogy pár év múlva elköltöznek a Côte d'Azur-re, és a spanyollal többre menne. Én ezt az önéletrajzos motivációt nem mondtam Boninak, mert kicsit gáznak tartom, mint ahogy az ilyen célból elvégzett önkénteskedést is annak gondolom.

Ezen a héten a latintanárnő külön órát tartott nekik, hogy latinosokat toborozzon. Boni minden különösebb érdeklődés nélkül ment el rá. Én azért a reggelinél próbáltam felhívni a figyelmét különböző kuriózumokra, pl. képzelje el, a latinban nincsenek névelők!  – hátha kedvet kap. Értetlenül meredt rám.

Majd lelkendezve jött haza, hogy latinul akar tanulni!!

Ez a tanárnő tudhat valamit. Z., aki a elment a suli elé, hogy megvárja Bonit, mesélte, hogy minden gyerek úgy jött ki a kapun, hogy latinos akar lenni.

Én baromira örülök. Csak a gyakorlati oldalától tartok egy kicsit. Gyanítom, hogy nekem kell majd a fejébe vernem a névszóragozást, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy önállóan leülne bemagolni. A némettanulás is gyakran kínszenvedés; az órán macskakaparással lejegyzetelt szavakat itthon nem tudja kiolvasni, mindent újra meg kell nézni, majd kijavítani a füzetben, amitől gyakran hisztirohamot kap... 

Azóta elkezdődött a síszünet (azalatt van gondolkodási idő, de Boni rendületlennek tűnik), örömmel vágtunk bele idén is az ötnapos síelésbe. Jót fog tenni az egész napos mozgás és friss levegő, a sok könyvvel, podcasttal és kártyával együtt, amit magunkkal hoztunk, és amelyekre remélem, marad időnk (bár én mindig mindent túltervezek).

Hasonlóság

Egy optikusnál Boni unalmában felvette az én kabátomat, az én sálamat és az én sapkámat, és így bohóckodott a tükör elött, én pedig (szintén unalmamban) azzal szórakoztam, hogy lefotózgattam. Az egyik fotó napokig a legutolsó fénykép volt a telefonomon, és folyton ráesett a tekintetem, amikor megnyitottam.

Basszus, minden egyes alkalommal olyan érzésem volt, mintha én néztem volna vissza arról a fotóról!

Elképesztően hasonlít rám! Vagy legalábbis a gyerekkori énemhez. Pedig neki nagy, barna szeme van, nekem pedig kék. És mégis! Kiváncsiságból elküldtem a fényképet két barátnőmnek és a szüleimnek, mindketten azonnal visszaírtak, hogy félelmetes, egy pillanatra azt hitték, én vagyok az.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy olyan könnyű szeretni egy olyan gyereket, aki hasonlít az emberre. 

De mi lett volna, ha mondjuk a férjem lányaira hasonlítana, akik, ha unszimpik nem is, de mindenképpen furák, idegenek, mások? (néha: érthetetlenek)

Valszeg soha nem tudom meg. Szerencsére!

Kétféle szemlélet

A múltkor az uszodában, miután kijöttünk a medencéből és mentünk az öltözők felé, Boni fáradtan felsóhajtott, hogy „De utálom, hogy most fel kell öltözni! Ez a legrosszabb az egészben!”

Annyira jól illusztrálja ez a mondat a gyerekek és a felnőttek gondolkodásmódjának és világhoz való hozzáállásának gyökeres különbségét. Míg mindketten nagyon szeretünk usziba járni, számomra az öltözés az egyik legjobb az egészben! Miután az ember leúszta a távot, kellemesen elfáradt és ezzel teljesítette az egyik fontos egészségügyi kötelezettségét és kipipált egy tételt a heti listájáról, VÉGRE fel lehet öltözni, és lelkiismeret-furdalás nélkül csak az ebédre gondolni!

Hatosztályos

Megirattam Bonival az idei feladatokat, nagyon érdekes tapasztalat volt. Nem 45 perc alatt írta, hanem apránként, szóval az időtényezőt nem figyeltem.

Matek (feladatlap)

Szerintem érdekesek és változatosak voltak a feladatok, és viszonylag nehezek. Ahogy gyanítottam, a színvonal köszönőviszonyban sem áll Boni matekóráinak színvonalával. Most direkt megnéztem, és Boni a legutóbb ilyen feladatokat kapott házinak matekórán, hogy ha Mohamed vett 2,5 kiló almát, és az almának 2 euró a kilója, akkor mennyit fizetett? A matekot pont nem szoktam vele átnézni, így konkrétan soha nem tudom, hogyan állnak és hol tartanak. Nem tudok hozzászokni a tényhez, hogy nincs tankönyvük (??), és minden a neten vagy rosszul fénymásolt papírokon található.

Pedig Boninak kellő gyakorlással mennének ezek a feladatok. Egy részüket simán megcsinálta jól, más részüket simán megcsinálta, de rosszul, és kis segítséggel magától kijavította őket, míg egy harmadik részükről idegbajt kapott: kiabált, csapkodott, és egészen addig nem is tudta megérteni őket, amíg le nem higgadt. 

 

     

  

 

Ebben pl. kapásból tévesztett, pedig nem olyan nehéz. Gyanítom, hogy nem tanulták a törtekkel való összeadás és osztást, vagy ha tanulták is, nem gyakorolták eleget. Elkültem az egyik anyukának is, akinek a kisfia (jó matekos) szintén nem tudta megoldani (se az anyuka!), ezért gondolom, hogy a szint nem ugyanaz itt, mint Mo-on.

 

Ez volt szerintem a legnehezebb aritmetikai feladat, még mi is megszenvedtük. Előkertült a mérőszalag is, és hosszú percekbe telt, míg mindannyiunknak leesett a megoldás.

De messze a 7. feladat volt Boninak a legnehezebb, ez volt az a bizonyos kiabálós-csapkodós pillanat, amikor még azt is a fejemhez vágta, hogy hibásak a kérdések (!). Nehéz volt, talán mert a feladat ismertetésében nagy szám szerepel, és a százezer már túl sok, vagy mert nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne rontsa el, vagy mert vannak benne kicsit beugratós kérdések. 

Ezekben a kifejezésekben nem volt biztos: kerület, téglatest, felszín, tétforag, hányad része.

Magyar (feladatlap)

Ezek a feladatok már jobban hasonlítottak ahhoz, amit itt is csinálnak (francia nyelven) a gyerekek. Azzal a különbséggel, hogy soha nem láttam, hogy Fro-ban szólásokra és közmondásokra kérdeztek volna rá, ez valami magyar sajátosság lehet. Boni nem is ismerte egyiket sem. Ahogy nem ismeri (még) a toldalékok típusait, az igekötőket, a kétféle hangrendet és a mássalhangzótörvényeket sem, de ezeket mind meg akarom tanítani neki ezen a nyáron. Talán a szótagolást is, de ebben még nem vagyok biztos.

Az első feladat szavai közül kitalálta a bokát, a baki helyett hibát írt (én elfogadnám), majd a szinonimaszótár segítségével megtalálta az iramot is. A legkönnyebbeket (séta, béke) nem tudta, még szótárral sem, érdekes. A szövegértési feladatokat általában jól megoldotta (a verset ismerte), egy-egy hiba csúszott csak be figyelmetlenség miatt, ami amúgy tök idegesítő, és nem tudom, hogyan lehetne kiküszöbölni. 

Nagyon jellemző, hogy milyen fogalmazást írt... ahogy kérték, logikusan kapcsolódik a kezdőmondatokhoz, kilenc mondatból áll, nincs benne párbeszéd és lezárt, kerek egységet alkot (mondhatni: tanulsággal végződik), látszik tehát, hogy a feladatot megértette. Viszont egyrészt baromi morbid, másrészt tele van helyesírási hibákkal. Ami persze teljesen normális, én inkább annak örülök hogy a vízből, fémgolyószerűség, mindig stb. szavakat jól írta. De ezzel lesz még melónk!

Ismeretlen szavak: kemence, nyelvbotlás, alamuszi, túzok, csemegekereskedő, honvéd, tortakarikalap (=ezen jót nevetett), kidülledő, bájonc, kültelki, féltégla, sövény.

Nem ismerte a sudár, sikkes (!) és garmadával szavakat sem, a definícióikat viszont meg tudta adni.

A szövegben a fondant-t olyan szép franciásan ejtette..!