Lakásvásárlás és Amerika: a közös nevező

Én erről a lakásvásárlásról nem tudtam Z-vel beszélni. Próbálkoztam az elején, de folyton lehúzott. Gondolom nem tudatosan ugyan, de azt éreztem rajta, hogy egy balek naíva vagyok, nem így kell komolyan lakást venni, hogy az ember kiszemeli a szomszédjáét. A vételárról épp aznap egyeztem meg a tulajjal, amikor visszaérkeztünk Franciaországba. Egy szót sem szóltam róla Z-nek, kerültem a konfliktust, féltem a reakciójától, rémes vagyok. De hát ki szereti, ha hülyének nézik? Úgyhogy intéztem mindent egyedül: ügyvédet, meghatalmazást, bankot.

Azt, hogy mennyiért fogom megvenni, akkor mondtam el neki, amikor épp nálunk ebédelt egy barátnőm. Kapóra jött, hogy együtt ültünk az asztalnál, és tudtam: most nem gurulhat dühbe, mások előtt. Borzasztó, de tényleg így történt. Udvariasan végighallgatott, sokallta ugyan az árat, de nem kiabált, mint ahogy tette azokon az alkalmakon, amikor még Budapesten megpróbáltam felhozni a témát. Persze ilyenkor én is visszakiabáltam (naná), de gyűlölöm az ilyen helyzeteket, amikor egyik sem hallgatja meg a másikat, és annak van igaza, aki hangosabb. Mindezt Boni előtt. Na mindegy, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy miért volt teljesen lehetetlen lakásvásárlásról beszélni a családunkban hetekig. Valamit én is rosszul csinálhatok.. hogyan lehetséges, hogy egy számomra fontos témát nem tudok higgadtan megbeszélni a férjemmel? De hogyan lehetne higgadt beszélgetést kezdeményezni valakivel, aki nem akarja? Fegyvertelen vagyok.

Aztán fel kellett adnom az ügyvédnek ajánlottan egy nagy borítékot. Kinyomtattam, aláírtam a doksikat, beraktam egy borítékba, majd megkérdem a férjemet, hogy menjen el a postára, én aznap dolgoztam. Komolyan úgy emlékszem, hogy már a cipő is rajta volt, épp indult volna, amikor feltette nekem a kérdést:

– Nem akarod, hogy inkább közösen vegyük meg ezt a lakást?

Értitek: hetekig hallani sem akar az egészről, az utolsó pillanatban pedig még be is akar szállni a vételbe. Érthetetlen, érthetetlen. Nem is vesztegetek rá időt, hogy megértsem a mozgatórugóit, feladtam, nem érdekel. A lakást nyilván egyedül, saját megtakarításból veszem.

Viszont csak annyit remélek, hogy az amerikai út, ha összejön, ugyanilyen minta szerint fog lezajlani: nem érdekli, nem lehet beszélni róla, nem kezdeményez semmit, még a kérdéseimre sem válaszol soha, sőt, buldózernek nevez, aki mindenkin átgázol, hogy ötleteit tető alá hozza – és a végén még ő fogja a legjobban élvezni.

(Leszerveztem egy 2700 km-es körutat, három nagyváros és három nemzeti park érintésével: összesen kilenc különböző szálláshelyet foglaltam le, egy külön táblázatban vezetem a tudnivalókat – ár, helyszín, lemondási határidő –; tényleg buldózer vagyok.)