Leghőbb vágy

– Mama, mi van, ha engem a kórházban elcseréltek? – vizionálja századszor ugyanazt a forgatókönyvet.

– Haha, nézz a tükörbe! Nem látod, mennyire hasonlítasz rám? – mondom el századszor ugyanazt. – Meg aztán egy pillanatra sem vettük le a szemünket rólad a kórházban.... De ez egyszer előfordult valahol, hallottam a rádióban – szerintem ezt is meséltem már neki, de szereti hallani.

– És mit kellett csinálni?

– Vissza kellett cserélni a babákat...! – emlékszem vissza elborzadva a régi esetre – Hát én vissza nem adnálak senkinek, az tuti!

– Nem adnál vissza az igazi szüleimnek?

– Mi vagyunk az igazi szüleid. Engem nem érdekelne már, hogy kicseréltek-e vagy sem.

Elgondolkodik.

– Neked meg egy teljesen idegen családban kellene élned, gondolj bele! – festem le a hipotetikus eseményt.

– Én nem mennék idegenekhez! 

– Még jó. Lehet, hogy nem is szimpik!

– De hát ha ők lennének a szüleim? 

– Attól még lehet, hogy unszimpik! Te sem mennél szívesen, azt borítékolom!

– Hát nem! – szögezi le kategorikusan. – Inkább veletek maradok, jó? Még ha el is cseréltek volna! – megint elgondolkodik, majd ferdén rám néz, szemében ördögi huncutság, és a mindig alkudozásra kész, ravaszkás hanghordozásával így folytatja – bár... nem is tudom.... ha annak az idegen családnak... mondjuk lenne egy kutyája....