Hetedik hullám

Az az érzésem, nem lehet a járványról szabadon és politikailag inkorrektül beszélni. Legalábbis a mi lakásunkban nem. Az én férjemmel nem. Franciaországban mostanában kezdődött a hetedik hullám, akkor, amikor már mindenki a szabadságra és a nyaralásra gondol (és készülődik). A média pedig azt sulykolja belénk, hogy felelőtlenek vagyunk. Azt ajánlák, hogy a tömegközlekedésen is hordjunk maszkot, noha a kormány nem tesz kötelezővé semmit.

Kérdésem költői: mit akarunk még föláldozni az életünkből, hogy ne terjed tovább a koronavírus? Ki milyen és mekkora áldozatokat hoz?

Az én válaszom az, hogy a védőoltáson kívül ÉN semmit nem szeretnék továbbá tenni a közjó érdekében. (Oké, ha sokan vannak a vonatom, felveszem a maszkot. És próbálom rábeszélni a mamámat a negyedik oltásra.) Nem akarok egy olyan világban élni, ahol ennyire félni kelljen egy fertőzéstől. Nem akarom, hogy a fiam úgy nőjjön fel, hogy nem jár moziba, étterembe, könyvtárba, szállodába. Sajnálom, hogy naponta negyvenen meghalnak a Covidban, de miattuk nem szeretnék egy picit sem változtatni az életmódomon. Nem érdekel, hányadik hullám, nem érdekel, milyen vírusvariáns.

És úgy látom, MÁSOK is így élnek, kivéve a férjemet. És most, hogy vészharangot kondítanak a hetedik hullám kapcsán, ismét igazolva látja az összes óvintézkedését, és már a nyári szállodánkat és programjainkat akarja megtorpedózni.

Mi Bonival márciusban kaptuk el az omikront, és basszus, nem leszek politikailag korrekt, de ez tényleg csak egy nátha volt. Boni azóta volt sokkal betegebb is. Most azt a narratívát hangoztatom én is, amit 2020 márciusában olyan sokan (és ami akkor persze, infók és vakcina hiányában tök hülyeség volt): minek ekkora feneket keríteni egy kis megfázásnak!