Az információ, amely megváltoztatja a hétköznapjainkat

Múlkor fél füllel hallottam egy gyerekorvos-dietetikus pasit nyilatkozni a rádióban. Azt állította, bár ezt az infót azóta sem találtam meg egyetlen hivatalos helyen sem, hogy a gyerekeknek (és a kamaszoknak) naponta két adag húst kell enniük. Kárhoztatta a manapság oly divatos húsmentes tendenciát, aminek, eddig, én is nagy barátja voltam. Én (és Z.) megelégszünk heti egy-két húsétellel, és nekünk nem nehéz betartani a hivatalos ajánlást, amely szerint napi öt adag zöldséget és gyümölcsöt kell enni.

(Itt most definiálni kéne az „adag” fogalmát, jó lenne valami konszenzus.)

Boni viszont legszívesebben húst enne hússal. A múlkor, usziból hazajövet, farkaséhesen szinte könyörgött, hogy menjünk el a henteshez. Amikor mondtam neki, hogy az ebéd már kész, és nem kell semmit vásárolnunk, akkor meg javasolta, hogy legalább csak úgy nézzünk körül a húsok között! Én pedig eddig folyton visszafogtam: ajánlgattam neki cukkinis lasagnét, zöldborsós rizottót, sült padlizsánt, lencsesalátát stb. stb., próbáltam a húst tojással, hallal kiváltani, papoltam neki az egészséges és fenntartható étrendről.

Szóval szöget ütött a fejembe a dietetikussal készült interjú; mi van, ha Boninak van igaza? Ha teljesen jogosan reklamálja a napi két húsadagját? Nem hiszem amúgy, hogy ez valami intuíció lenne nála, mert ugyanígy nagyon szereti az édességet is. De azóta nem ellenzem annyira ezt a húsevést, a napi kétszeri hús ellen sincs tulajdonképpen kifogásom (bár nagyon furcsállom a gusztusát).

A pasi azt mondta egyébként, hogy a vas miatt fontos ennyire a hús; máshonnan nem szívódik fel olyan jól. Ki tudja, tényleg így van-e, mindenesetre nagyon elgondolkodtatott. Azóta már rántott húst is csináltam egyszer, pedig arról mindig is azt gondoltam, hogy soha nem fogom elkészíteni; egyszerűen nem az a típusú ember vagyok, aki paníroz és olajszagot szellőztet (ezek szerint pedig...).