Időpontot kellett kérnem Boninak valahova. Két helyet is kinéztem az internetről; akit elsőre felhívtam, ahhoz csak hetekkel később volt hely, egy szombati napra, a telefonban az illető viszont nem volt túl szimpi. Akit másodszorra hívtam, az szimpibb volt, sokkal korábbra adott időpontot, viszont iskolaidőben, tehát ahhoz Bonit el kell kérni a suliból legalább egy délelőttre. Az első hely messzebb volt, a második közelebb.
Ez volt a helyzet állása, amit Z. és Boni elé kellett tárnom. Tudtam, hogy a férjem nem fog megjegyezni ennyi infót, amelyeket ilyen hirtelen és ömlesztve, két mondatban borítok a fejére: mikor, hol, szimpi-e a hely, járulékos problémák stb. Már előre azon gondolkodtam, hogyan kellene úgy tálalni a tudnivalókat, hogy ne veszítse el a fonalat a mondandóm közepén. Vajon mennyire normális az, hogy egy ilyen képlet előtt azon agyalok, hogy nem fogja megérteni, mert a felénél kikapcsol az agya, mert már azon is csodálkozik, hogy miért tálalom eléjük a problémát, egyáltalán: milyen problémáról is van szó?
A figyelmes olvasó reményeim szerint hamar kikövetkezteti, hogy azt kellett nekünk itt közös erővel mérlegelnünk, majd eldöntenünk, hogy az első benyomás (számít-e egyáltalán?), a korai időpont és a közelebbi helyszín feljogosít-e minket arra, hogy iskolaidőben vigyük el Bonit, annak minden nehézségével együtt (előre szólni, igazolást írni, az adott napon az iskolába felcsöngetni érte, munkahelyi ügyeket átszervezni, később tananagyot/munkát bepótolni)?
Úgy is történt, ahogy képzeltem. Hiába vázoltam a lehető legegyszerűbben a dilemmát, Z. belezavarodott. Már eleve azt nem értette, hogy miért hívtam fel két helyet, de ott is elhasalt, hogy az elsőre hívott hely adott későbbre időpontot, míg a másodikra hívott hely viszont korábbi időpontot kínált. Ááá, tudtam, tudtam! Olyan nehéz a férjemmel valami olyat megértetni, amit nem akar megérteni. Ugyanez játszódik le a nyári vakációk időpontjainak tisztázásával. Most nem is megyek bele... de amikor elsoroltam neki, hogy szerintem hogyan lenne a legjobb, és mi lenne a második opció, ő nem a naptár előtt gondolkodott, hányt-vetett, mint én – hanem gondolatai távoli utazásra indultak, elkalandoztak, és végül ott kötöttek ki, hogy Z. sürgősen meg szerette volna tudni: mit is jelent tulajdonképpen Orbán háborús vészhelyzete (pár napja sok szó volt erről a francia médiában). Ilyenkor vasfegyelemre van szükségem, hogy visszatereljem az eszmecserét a helyes útra, azaz hogy döntsük már el: hová megyünk és mikor.
De hogy visszatérjek az eredeti sztorira; reményre ad okot, hogy úgy tűnik, hogy Boni nem ilyen. Kapásból felfogta mintkét időpont előnyeit és hátrányait, magyaráznom sem kellett semmit. Érintettként rögtön javaslatot is tett az egyik helyre. Megkönnyebbültem (és meg is lepődtem!), hogy végre valaki figyel rám a családból.
Dejszen ez az én férjem!! Mi pont így!! :) Aki - mint a te férjed is - máskülönben egy rendkívül intelligens ember.
VálaszTörlésAz én Férjem már a húszas éveiben sem figyelt arra amit mondtam. Mostanában viszont feláll és kisétál a képből. Tehát már az sem tűnik fel neki, hogy mimikával és gesztikulációval kísért hangok jönnek a számból. De a gyereknek is üvöltenie kell, hogy észrevegye, hogy hozzá beszél.
VálaszTörlésFerfibol van, ilyenek. Nekem van egy fiam is, az is olyan, ugyhogy veregesd meg a vallad, valamit jol csinaltal. Nalam ez egyetlen mentsvar eddig az volt, hogy szultem egy lanyt is. Az viszont kirepult, ugyhogy napi egyszer biztos van, hogy kesztetest erzek ra, hogy verjem a fejem a falba.
VálaszTörlésDe hogy lehet ilyen férjek mellett élni??
VálaszTörlésValami pszichológiai, párkapcsolati műsorban mondták, hogy a kor haladtával eltolodik a nők es a férfiak álltál érzékelt hangfrekvencia. A pasik kevésbé érzékenyek lesznek a magasabb hangokra. Ezért tűnik ugy, hogy nem figyelnek ránk. Pedig csak az agyuk nem érzékel megfelelően. Hogy ez így van e...? Passz.
VálaszTörlésAha, szóval próbáljak meg mély hangon beszélni. Na mindjárt kipróbálom és beszámolok, hogy működik-e.
Törlés