Egészség, étrend és testmozgás

Lappa írt egy tök jó bejegyzést alakformálás témájában (nem tudom linkelni, mert zárt blog), ami arra ösztönzött, hogy én is megírjam a gondolataimat a fogyókúra, az egészségvédelem, a sport és a kaja témakörében. Azt írta, hogy nagyon nagy felismerés volt számára, hogy nincsenek fogyókúrás vs. nem fogyókúrás ételek, ergo nincs csalás, bűnözés stb., hanem életforma van. Tök érdekes, hogy ezt én is így gondolom, de soha nem fogalmaztam meg ennyire pontosan. Viszont nekem is van több saját vezérelvem a témában, amelyekre az idők során jöttem rá, és amelyekhez tartom magam.

Az egyik és legfontosabb, amit Boni születése után, csecsemőkorában tanultam meg, és amire a 2020. március utáni időszak is jó példa volt az az, hogy noha az ember az élet irtózatos zűrzavarában csomó körülményre nincs (nem tud) hatással lenni (éjszakai kelések, gyerekbetegségek, karantén stb.) a saját testét bizony kontroll alatt tudja tartani. Hatalmas felismerés és felszabadulás volt, amikor ez tudatosult bennem: hogy én magam vagyok az ura annak, hogy milyen formában és hány kiló vagyok! Innen már csak egy ugrás volt az, hogy rájöjjek: tízszer, százszor nehezebb súlyt leadni, mint a testsúlyt megtartani. E tudással felvértezve azóta viszonylag fixen tartom a súlyomat, ami reggel 50–50,5 kg kell, hogy legyen ahhoz, hogy jól érezzem magam és minden ruhám rámjöjjön. Ha egy kilót is hízom (előfordul, főleg nyaralás alatt) vasfegyelemmel tudom csak leadni, átleg két (!) hét alatt.

Amúgy én hízékony vagyok, és nagyon oda kell figyelnem. De az elhatározásom, hogy nem leszek kövér nő (se folyamatosan fogyókúrázó kövér nő) annyira erős, hogy azonnal visszafogom magam, ha kezd szaladni alattam a ló. És nekem, Lappával ellentétben, nagyon kevés kajára van szükségem (de nem is vagyok annyira aktív, mint ő): napi kb. 1200-1500 kalóriára. Ez pedig úgy néz ki, hogy édeset reggelizek („két kekszet és pirítóst” mert ebben elfranciásodtam), délben normálisan megebédelek, meleget, hagyományosan, és vacsira már csak nagyon keveset eszem. Az én (ülő)életmódom mellett egyszerűen öngyilkosság lenne ennél többet enni. Éhes tök ritkán vagyok, simán kibírom, sőt, a durva az, hogy szeretek úgy lefeküdni, hogy azt érzem: picit még tudtam volna enni.

A nassolás nálam a totálisan tiltólistás, érthetetlen jelenség. Azzal a szóval, hogy rágcsa („Hozzatok sós és édes rágcsálnivalót”), engem a világból ki lehetne kergetni. Egyetlen kivétel a gyümölcs de azt is csak desszertnek vagy uzsonnaidőben, esteleg ha véletlenül megéheznék ebéd előtt. A cukor nálam a Fő Ellenség. Meggyőződésem, hogy a mai francia gyerekek tízszer olyan édesen esznek, mint mi gyerekkorunkban; ez egyszerűen nem lehet normális. Próbálok a családdal is minél kevesebb édességet etetni (Z. borzastóan édesszájú), azok közül is lehetőleg nem a bolti és előrecsomagolt verziót, ezért gyakran, hetente mondjuk egyszer-kétszer sütök sütit, hogy legalább házi legyen az az édesség. Szerencsére ebben egyezségre jutottunk, régebben a férjem kilószámra vette a kekszeket. Én magam próbálok ún. cukormentes napokat tartani, amikor a reggelin kívül más édességet nem eszek. Mert miért is kéne minden étkezést édességgel zárni? (ennek a szokásnak a franciák nagy rajongói) Ugyanitt megjegyzem azt is, hogy a szénhidráttól viszont nem tartok, és nálam az a tézis sem jön be, hogy a tészta hízlal. Nagyon gyakran eszünk tésztát sajttal és zöldséggel, mondhatni az étkezésünk egyik alappillére.

És végül elérkeztem az alakformálás részhez, amiben bizony van mit behoznom. Kb. 35–36 éves koromtól kezdve egy krónikus ízületi gyulladás miatt nem tudtam sportolni, előtte rendszeresen úsztam, ami a teljes mértékben az én sportom, nagyon szeretem: praktikus, változatos, átmozgat, sikerélményt nyújt, nem kell sok mindent cipelni. Pár éve olyan gyógyterápiát kapok, ami mellett már lehet sportolni, újrakezdtem az úszást, aztán jött a Covid, bezárták az uszikat. Én akkor találtam rá a gyaloglásra. Nem is értem, hogyan történhetett, hogy soha életemben addig még a gondolat sem merült fel soha bennem, hogy esetleg céltalanul elmenjek valahova. Úgy látszik nincs valami nagy képzelőerőm. Mindenesetre azóta keresztül-kasul bejártam a várost, ha esik, ha fúj, minden nap megyek. Én is a legváltozatosabb műsorokat hallgatom vagy telefonálok közben.

Az idei nyarat nagy tervekkel kezdem: újra szeretnék úszni, sőt, futni is. Futni már olyan régem nem voltam, hogy el is mentem egy kardiológusi konzultációra, mert fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt 45 évesen elkezdeni. Csináltatott az orvos egy terheléses vizsgálatot (biciklizni kellett), és zöld utat kaptam. Két dolgot javasolt: 1) nehogy vegyek pulzusszámlálót, és 2) a cél az legyen, hogy lassan, de legalább egyórát fussak hetente 2–3x, nyilván az elején sétával vegyítve. Majd nyaralás alatt kezdem el, ahogy Lappa is írja, hogy ne kelljen logisztikázni, hajmosást-evést a lehetőségekhez igazítani stb.. Már megrendeltem a sportmelltartókat (a Decathlonból, nagyon furák) és letöltöttem a zenéket. Nem fogyni akarok, hanem nagyobb állóképességet és egészséges érfalat, izmosabb feneket. De ha nem jön össze, az sem baj, nem kötelezettségnek fogom fel, hanem lehetőségnek: megpróbálom, hátha jó élmény lesz.

Bennem soha nem merült fel a kérdés, hogy jó-e ez így. A környezetemtől meg szoktam persze kapni, hogy miért nem eszem meg azt a fánkot, palacsintát stb., miért vigyázok ennyire, miért téma egyáltalán ez az egész, hiszen vékony vagyok. Meg kell fordítani az érvelést: azért vagyok vékony, mert vigyázok. Simán tudnék egy nyaralás alatt hízni egy kilót, az Boni születésa óta már hét kiló lenne, az ötvennél már eléggé látszik. Meg persze egy bizonyos kor felett szerintem meg már mindenkinek vigyáznia kellene.. (üzenem ezt a férjemnek).