2018. augusztus 8., szerda

Az elveszett paradicsom

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy egy kisgyereknek nincs szüksége nagy dolgokra.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a vakáció napjait az apai nagymamán budapesti telkén tölteni, ami valójában egy nagy gyümölcsöskert volt egy picike házikóval. Úgy is hívtuk: a Gyümölcsös. Busszal kellett menni, hegynek föl, a végállomásig. A végállomáson volt egy bódé, abban egy nő ült; neki az volt a feladata, hogy irányítsa a buszt, amikor az visszafordul – olyan szűkös volt ugyanis ott az út, hogy mindenképpen kellett egy integető-hadonászó ember, nehogy a busz a mélybe zuhanjon. Imádtam nézni a manővert! A busztól kb 10 perces séta (akkoriban az rengetegnek tűnt) vezetett a Gyümölcsöshöz, először földúton, majd a kertek alatt, kilógó tátikák és más virágok között. A kaput, ha a nagymamám otthon volt, nem zárták, nyikorogva-csikorogva nyílt. A házig vezető úton meg-megálltunk málnát szedni; átlógott a szomszéd Juli néni málnája is, abból ritkán ettünk, ugyanis a nagymamámé jobb fajta volt. Nem értettem, hogy miért ültet valaki a kevésbé finom fajtából?

A nagymamám háza olyan pici volt, hogy csak egy ágy, egy fotel és egy kiskonyha fért el benne. A nagyszüleim ezért felváltva aludtak ott. A teraszon zajlott az élet: ott ettünk, gyúrtuk a tésztát, fejtettük a borsót. Milyen jó is volt! Egy kis terasz, viaszosvászonnal borított asztallal, de maga volt a boldogság. A ház hátuljában volt a budi, mi persze a virágbokrok közé jártunk. Volt egy kis füves tisztás, hintaággyal, mennyi pöttyös könyvet olvastam ott végig! Szőlők; a nagypapám borászkodott. Meggyfa: nem szabadott rá fölmászni, ellenben a barackfákra igen. Slaggal locsoltuk egymást nagy melegben, néha elmentünk a kisközértbe nagymamámnak sörért. Juli néninek és neki olyan sörfogyasztási szokásai voltak, amit a mai napig nem láttam máshol: megvettek egy üveg Kőbányait kettőjüknek, kitöltöttek belőle egy-egy pohárral, majd az üveget a maradékkal gondosan visszadugaszolták, és berakták a hűtőbe!

Egyébként nem volt minden falusi-telkes nyaram ilyen idilli. Anyai nagymamámnál pl. teljesen máshogyan éreztem magam, kévésbé szerettem ott lenni. Elriasztott a kosz; undorodtam a küblitől, ami az ágy alatt állt, és amibe éjszaka pisilni kellett, dermedt kiváncsisággal figyeltem, ahogy a szomszéd néni kézzel kitekeri a tyúkok nyakát. Ott is jó volt, de idegen volt minden: a szagok, a szokások, az ételek, az emberek.

Aztán a rendszerváltás környékén a szüleim is megvették a dunakanyarbéli telküket, utána már oda jártunk ki. Először velük; előfordult az is, hogy föleveztünk, majd barátnőkkel, sátorral. Nem cipeltük már haza nagy kosarakban a Gyümölcsösből a sok epret, málnát, barackot, szőlőt, virágot – emlékszem, a nagypapám mindig olyan nehezen vitte a cuccot, hogy egyszer előre kellett szaladnom a buszhoz szólni a vezetőnek, hogy várja meg.

És mivel a nagyszüleim csak bérelték ezt a pici kertet, azt a jó fekvésű budai hegyoldalt bizony eladta a Tanács egy befektetőnek. Véget ért egy koszak, amikor nyugdíjas hobbikertészek jártak ki répát termeszteni és szőlőt kötözni egy olyan helyre, ami már akkor is aranyat ért, azóta gondolom luxus lakóparkok épültek a helyén. Sajnáltuk, persze, de akkor már mi gyerekek, kezdtünk fölnőni, a szüleim meg a Dunakanyarba jártak ki minden hétvégén. Csak mostanában gondoltam rá, hogy az idős nagyszüleimnek mekkora csapás lehetett, hogy hirtelen elvesztették a hétvégi kis kertjüket. Arra konkrétan emlékszem, hogy nagypapám dühösen fenyegetőzött, hogy kivágja az összes gyümölcsfát, ha át kell adnia a bérleti jogot. Szegény, úgyis tudta, hogy ledózerolják az egészet, kit érdekelt az a pár szem cseresznye.

Úgyhogy ez az elveszett paradicsom, ami végülis csak egy kis ablaktalan bódéból állt – terasszal, aszallal, esővizes hordókkal, felfutó indákkal – már a múlté, csak az emlékeimben él. Ami lehet, hogy jobb is, utólag minden régi helyszín, díszlet, olyan kicsi, olyan kopot!

Azért írom mindezt le, mert az utolsó tengerparti esténken, bokáig gázolva a sós vízben, elkezdett hiányozni a Duna. Tök fura, hogy a tengerparton nem éreztem a víz illatát, semmi sós víz, meg jód. Aztán hazafelé, az egyik autópályás pihenőhely mellett megláttam egy erdőt, és felsóhajtottam: tök jó volt a tenger persze, de én igazából a fákat szeretem. Mikor először mentünk ki a szüleimhez vidékre, Z. megkérdezte: Na, hol jobb, itt, vagy a tengerparton?

Boni rávágta, hogy a tengerparton. Én tök őszintèn magamba néztem, és megállapítottam, hogy a divatos fürdővárossal szemben én bizony jobban szeretem a Dunakanyart!

19 megjegyzés:

  1. A nagymamám és a nővére ugyanígy itták a sört! :) és azt hiszem, én mindent szeretek, a tengert, a Dunát, a Balatont - de legjobban mégiscsak a Tiszát! Ó, az hogy hiányzik - de A. utálja, a gyerekek alig voltak ott (akkor ugyan szerették, de már nemigen akarnak jönni)

    VálaszTörlés
  2. Pöttyös könyvek! igen!
    Énnekem egyébként ilyen a Balaton, zsákfalu utolsó utcájában utolsó ház. Barack nincs, meggy van, macskák járnak, egeret-békát fognak, a ház előtt fecskék és szitakötők repkednek, héja ül a villanyoszlopon, seregélyek civakodnak a fákon. Nekem se kell sok, nem csak egy kisgyereknek :D

    VálaszTörlés
  3. Szerintem a felnőttek sem igényelnek több komfortot, egy ágy-asztal-szék és 20 nm amit effektíve használunk.

    A pöttyös könyvek mind hazudtak, nincsen olyan vakáció, nincsen olyan barátság és nincsen olyan szerelem, sajog még mindig :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ó, szerintem nem mindegyik állította, hogy van... (melyikekre gondoltál?)

      Törlés
    2. Ha nem is fogalmaznék ilyen sarkosan, azért én is szoktam dühöngeni, hogy nem a pöttyös könyvekből kellett volna megtanulni, milyen a felnőtt élet, mert jó néhányszor pofára estem, amikor kiderült, hogy korántsem :)

      Törlés
    3. Hanem miböl? A csikosakból? :) Na jó, Komolyan kérdezem, miböl lehetne megtanulni a felnött életet?
      Ti milyen pöttyös könyveket olvastatok?
      Szalmaláng, Születésnap, Két Lotti?

      Én a csikosakat már nem birtam elolvasni.

      Törlés
    4. Élő és működő felnőttektől?

      Törlés
    5. Mogyoró kinövi a kabátját - én ebből a pöttyös könyvből tanultam (alföldi gyerekként), milyen lehet Budapesten élni és milyen a balatoni nyár :)

      Törlés
    6. Jo kerdes, hogy honnan kéne tajékozodni, példat venni, felnott életre felkészulni!!

      Törlés
    7. Én például próbálok használható minta lenni. Majd elválik, hogy sikerült-e, de törekszem rá.

      Törlés
    8. Persze, hogy mi, szülök vagyunk az elsödleges minta, és nyilván vannak értelmes, nem-giccses könyvek ès filmek amiket oda lehet adni a gyereknek ès beszèlni róla vele.
      A pöttyös könyveknèl is nyilvàn van rosszabb olvasmàny.
      Tènyleg, vannak ma mèg pöttyös és csikos könyvek?

      Törlés
    9. Állítólag már nem tudják elolvasni a mai gyerekek mert nincs bennük okostelefon és nem tudják felfogni anélkül hogy lehet élni.
      Én a Delfin könyvekkel jártam így, be lehet szerezni elég sokat a netről és az unokaöcséim "képtelenek" elolvasni.

      Egyébként én imádtam mind a pöttyös-csíkos mind a delfin sorozatot. Pedig jó részük nem a 80-as években játszódott de akkoriban ez engem nem zavart.

      Törlés
    10. Ezt honnan veszed? A 11 éves lányom imádja a pöttyös könyveket. És biztos nem véletlenül adják ki a legnépszerűbbeket újra. (Pedig van okos telefonja is a lánynak ��)

      Törlés
  4. A szüleim kertje ilyen lett, mióta megvan a Lány. A reggeli kakaó és az ebéd között aztán a délutáni alvás után egészen 9, fél10ig kint van. A szép ruhák a szekrényben, csak egy kis rovidgatyóban van. Fáj a szívem, de a jövő héttől kezdődik az ovi. Nálunk itt sokkal jobb volt, mint a tengerparton, a gyerek jövőre nem is akar menni. Egyetlen kellemetlen dolog van ezekben a balzsamos nyári éjszakákban: az állandó ugatás. Ezt hogy oldják meg máshol? Nálunk van pár notórius vonyító és csukott ablak mellett aludni annyira nem vicces.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg lehet szokni pár éjjel alatt. Mi kertvárosban lakunk, itt is ugatnak.

      Törlés
    2. 2x2 hétig igyekeztem megszokni, de nekem nem megy. A szüleimnek sem, pedig 1995 óta laknak itt, egyre több új ház épül és mindenhol van szinte kutya.

      Törlés
    3. A kutyaugatás nem zavar (szuleimnél is van) a kutyatartási morál viszont annál inkább!!! A kovetkezo kutyat, aki Bonihoz közelít anélkul, hogy a gazdaja porázon visszatartaná, komolyan fejbe fogom rúgni. Orulet, h mi megy itt. Azzal a felkialtassal, hogy a kutya szereti a gyerekeket, hagyjak h a kutya megnyalja, szaglássza stb. A gyerek nem feltétlenul szereti a vadidegen kutyakat!

      Törlés
  5. Nekem ez még meg van. A nagyi háza egy Tokaj melletti kis faluban. Anyáék örökölték és pont olyan. Imádok ott lenni a kisfiammal és már ő is rajongó. Én még egyetemista koromban is jártam nagyihoz nyaralni, olvasás, kert, ki se mozdultam a portáról hetekig.
    Ez az én Toszkánám.

    VálaszTörlés
  6. Az én nagyszüleimnek is volt egy hasonló telke, Pest megyében, kicsit több komforttal, imádtam ott aludni, ott lenni, hasonló kalandokban volt részem: fáramászás, gyümölcsszedés, gyomlálás, olvasgatás az árnyékban... Isteni volt. Aztán sajnos kiöregedtek belőle és el kellett adni.

    VálaszTörlés