Vágom a centit

Kézenfekvő, hogy az ember évente egyszer pár napra gond nélkül vendégül látja a saját húgát annak családjával (férj, gyerek).

Ez így leírva annyira nyilvánvaló, evidens, magától értetődő, ugye? Hát, nekem baromira nem az. El kell hogy meséljem, hogy jelenleg összeszorított foggal, belülről idegbajosan és minden percben robbanásra készen élem meg ezt a hat napot, és komolyan elgondolkodom azon, hogy jövőre bevállaljam-e. Az okok sokrétűek:

1) Először is a dolgozó szülők és az ovibajáró gyerek alkotta család ritmusa teljesen eltér a nyaraló család ritmusától. Mi már régesrég megreggelizünk, én elviszem Bonit oviba, és egy órája dolgozom már (a nappaliban, mert a dolgozószobában alszanak a vendégek), mikor ők egyáltalán felébredtek. Nekem akkor nincs időm kávét csinálni nekik, bár erre nem is lesz szükség, lásd majd a 4. pontot. Este meg, mikor Bonit fektetjük, 20 órakor, ők akkor indulak nagy csatazajjal sétálni! Én ezen a héten a szokásos feladatok mellett (munka, gyerek, háztartás) egy plusz családra főzök, mosok és takarítok. Ez így baromi nehéz! Bár épp ma, amikor sok emberre készítettem kaját, mentek el étterembe vacsizni, szóval...

2) Martine mondta egyszer régen (szólj, ha zavar, hogy téged idézlek, kihúzom!) (bár aranyba kellene foglalni a szavaidat), hogy eleve mennyire nehéz összepasszintani két családot: kell, hogy a gyerekek jól kijöjjenek egymással, hogy a felnőtteknek legyen mondanivalójuk egymás számára, és hogy a gyereknevelési elveik is hasonlóak legyenek. Na most erre az utóbbira reflektálnék: én a húgomék bizonyos dolgait figyelve a hajamat téptem!! Tudjátok, vannak azok a sziklaszilárd gyereknevelési és életvezetési elvek az ember életében, amelyek helyességében és megkérdőjelezhetetlenségében vakon, és foggal-körömmel. Na ők ezt pont nem így, hanem fordítva csinálják. De amikor ez az ember orra előtt történik, hat napon keresztül... az a legtürelmesebb ember (aki nem én vagyok) idegeit is próbára teszi.

3) De a legnehezebb azt elviselni, hogy az ember lakását elárasztják a sáskák az idegen nejlonzacskók, csomagok, cipők, ruhák, sálak, kakis pelenkák, iPhone-töltők (eleve a mieinket sem tudjuk egymástól megkülönböztetni), fogkefék, hajcsatok, cumik. És itt mondom azt, hogy a húgom magatartásának is nagy szerepe van abban, hogy nehezen viseltem ezt a pár napot, mert ha egy kicsit is odafigyelne, hogy mondjuk ne legyen Jonatán zoknija az étkezőasztalon egy fél napig, vagy esetleg segítetene elpakolni a kajamaradványokat (=soha nem teszi), akkor máris jobban érezném magam.

4) És itt elérkeztünk ahhoz a legkényesebb ponthoz: a testvérek közötti viszonyhoz. Mert az nem semleges, hanem sérelmekkel átszőtt, ingoványos kapcsolat, amelyet átitatnak régi konfliktusok és rossz emlékek. És hát az ember egy idegennel gyakrabban udavrasabb, mint a saját családtagjával – én sem vagyok kivétel, na de a húgom néha a bunkóság királynője (elismerve ugyanakkor a jó tulajdonságait is, pl. nagyon jó a humora és érdeklődő). Kezdődött ott, hogy ők Franciaországban szerettek volna nyaralni, és útközben megállni pár napra nálunk – ebből lett az, hogy váratlanul, két nappal előbb jöttek, és nem tudták, meddig maradnak. Mint utóbb kiderült: nálunk nyaralnak. Tök jó, hogy ehhez még egy házvezetőnőt is kaptak Ezek után a húgom már az ittlétük első órájában felhúzta magát azon, hogy nem magoztam ki a cseresznyét, amit a sütibe tettem, és így hogy fogja megenni Jonatán. Utána én lettem ingerült, mert egyszer csak egy szinte tök idegen pasi állt a nappalimban és foci VB-t szeretett volna nézni. Felhúztam magam, mert kérdezés nélkül vesznek ki ezt-azt a hűtőből, esznek bele totális nyugalommal a lezárt dobozban tárolt dióba, kérnek teljes természetességgel törölközőt, mert „azt nem hoztak”, veszik le a könyvespolcomról a könyveket („Elkezdtem olvasni a Szolgálólány meséjét!”), kérnek kölcsön papucsot, kellett kimosnom egy adag szennyesüket stb. A lényeg persze a hangsúlyokban és a hangnemben rejtőzik, és ugye mondanom sem kell, hogy nagyon nincs ínyemre a mód és a stílus, ahogy a dolgok kérve vannak (Húgom pasija: „Mi lesz az ebéd?”), néha szemforgatással kísérve („Nem tudsz kölcsönadni egy vákuumos tárolót? Neem?? Hát jó...”).

(Zárójeles megjegyzés: utálom azt is, ha más neveli a gyerekemet. Bonira akkor szólok rá, amikor én akarom, de más ne tegye.)

Összesítve azt mondom, hogy a fenti dolgokat 1) idegen helyen nem csinálja az ember, sajnos csak a családtagjaival meri megtenni, és 2) az ember simán szóvá teszi, ha barátokról van szó, de nem akkor, ha a családtagjairól. Emlékezvén főleg arra, hogy a húgom 10–12 éve az akkori pasijával vendégeskedett nálam, és valamire úgy megsértődött (cseresznyemagozási kaliberű dolog lehetett az is), hogy este fogták magukat, és hazamentek Budapestre. 1200 kilométerről!!

Tanulság: baromi nehéz műfaj ez az idegenben vendégül látni a családtagokat, de amikor a szereplők nem játszák jól a rájuk osztott szerepeket – gondolok itt arra, hogy vendégségben az ember nem az otthoni játékszabályokhoz igazodik, hanem a vendéglátókéhoz – akkor ebből bármelyik percben olyan konfliktus robbanhat ki, amely adott esetben helyrehozhatatlan. Most konkrétan rezeg a léc. Tavaly is rossz szájízt hagyott a látogatásuk, de idén úgy érzem: ezt így többet nem tudom csinálni. Nem, még hat napig sem. Kevesebb lesz a baj, ha jövőre megkérem őket, hogy menjenek szállodába – már ha egyáltalán ilyen feltételekkel egyáltalán eljönnek. Mert valljuk be: nem feltétlenül mi vagyunk itt nekik a legnagyobb vonzerő, hanem inkább a környező városok, sajtok, borok stb. Ami rendben is van. Csak akkor nem én akarom játszani a szálloda szerepét.

Nagyon remélem, hogy szombatig nem esünk egymásnak... és hogy tényleg el is mennek.... Viszont ami tök jó, hogy ezek után a délig alvó Lili, nyaralás alatt, egy idegen házban, semmi de semmi problémát nem jelent majd!