2018. június 20., szerda

Vágom a centit

Kézenfekvő, hogy az ember évente egyszer pár napra gond nélkül vendégül látja a saját húgát annak családjával (férj, gyerek).

Ez így leírva annyira nyilvánvaló, evidens, magától értetődő, ugye? Hát, nekem baromira nem az. El kell hogy meséljem, hogy jelenleg összeszorított foggal, belülről idegbajosan és minden percben robbanásra készen élem meg ezt a hat napot, és komolyan elgondolkodom azon, hogy jövőre bevállaljam-e. Az okok sokrétűek:

1) Először is a dolgozó szülők és az ovibajáró gyerek alkotta család ritmusa teljesen eltér a nyaraló család ritmusától. Mi már régesrég megreggelizünk, én elviszem Bonit oviba, és egy órája dolgozom már (a nappaliban, mert a dolgozószobában alszanak a vendégek), mikor ők egyáltalán felébredtek. Nekem akkor nincs időm kávét csinálni nekik, bár erre nem is lesz szükség, lásd majd a 4. pontot. Este meg, mikor Bonit fektetjük, 20 órakor, ők akkor indulak nagy csatazajjal sétálni! Én ezen a héten a szokásos feladatok mellett (munka, gyerek, háztartás) egy plusz családra főzök, mosok és takarítok. Ez így baromi nehéz! Bár épp ma, amikor sok emberre készítettem kaját, mentek el étterembe vacsizni, szóval...

2) Martine mondta egyszer régen (szólj, ha zavar, hogy téged idézlek, kihúzom!) (bár aranyba kellene foglalni a szavaidat), hogy eleve mennyire nehéz összepasszintani két családot: kell, hogy a gyerekek jól kijöjjenek egymással, hogy a felnőtteknek legyen mondanivalójuk egymás számára, és hogy a gyereknevelési elveik is hasonlóak legyenek. Na most erre az utóbbira reflektálnék: én a húgomék bizonyos dolgait figyelve a hajamat téptem!! Tudjátok, vannak azok a sziklaszilárd gyereknevelési és életvezetési elvek az ember életében, amelyek helyességében és megkérdőjelezhetetlenségében vakon, és foggal-körömmel. Na ők ezt pont nem így, hanem fordítva csinálják. De amikor ez az ember orra előtt történik, hat napon keresztül... az a legtürelmesebb ember (aki nem én vagyok) idegeit is próbára teszi.

3) De a legnehezebb azt elviselni, hogy az ember lakását elárasztják a sáskák az idegen nejlonzacskók, csomagok, cipők, ruhák, sálak, kakis pelenkák, iPhone-töltők (eleve a mieinket sem tudjuk egymástól megkülönböztetni), fogkefék, hajcsatok, cumik. És itt mondom azt, hogy a húgom magatartásának is nagy szerepe van abban, hogy nehezen viseltem ezt a pár napot, mert ha egy kicsit is odafigyelne, hogy mondjuk ne legyen Jonatán zoknija az étkezőasztalon egy fél napig, vagy esetleg segítetene elpakolni a kajamaradványokat (=soha nem teszi), akkor máris jobban érezném magam.

4) És itt elérkeztünk ahhoz a legkényesebb ponthoz: a testvérek közötti viszonyhoz. Mert az nem semleges, hanem sérelmekkel átszőtt, ingoványos kapcsolat, amelyet átitatnak régi konfliktusok és rossz emlékek. És hát az ember egy idegennel gyakrabban udavrasabb, mint a saját családtagjával – én sem vagyok kivétel, na de a húgom néha a bunkóság királynője (elismerve ugyanakkor a jó tulajdonságait is, pl. nagyon jó a humora és érdeklődő). Kezdődött ott, hogy ők Franciaországban szerettek volna nyaralni, és útközben megállni pár napra nálunk – ebből lett az, hogy váratlanul, két nappal előbb jöttek, és nem tudták, meddig maradnak. Mint utóbb kiderült: nálunk nyaralnak. Tök jó, hogy ehhez még egy házvezetőnőt is kaptak Ezek után a húgom már az ittlétük első órájában felhúzta magát azon, hogy nem magoztam ki a cseresznyét, amit a sütibe tettem, és így hogy fogja megenni Jonatán. Utána én lettem ingerült, mert egyszer csak egy szinte tök idegen pasi állt a nappalimban és foci VB-t szeretett volna nézni. Felhúztam magam, mert kérdezés nélkül vesznek ki ezt-azt a hűtőből, esznek bele totális nyugalommal a lezárt dobozban tárolt dióba, kérnek teljes természetességgel törölközőt, mert „azt nem hoztak”, veszik le a könyvespolcomról a könyveket („Elkezdtem olvasni a Szolgálólány meséjét!”), kérnek kölcsön papucsot, kellett kimosnom egy adag szennyesüket stb. A lényeg persze a hangsúlyokban és a hangnemben rejtőzik, és ugye mondanom sem kell, hogy nagyon nincs ínyemre a mód és a stílus, ahogy a dolgok kérve vannak (Húgom pasija: „Mi lesz az ebéd?”), néha szemforgatással kísérve („Nem tudsz kölcsönadni egy vákuumos tárolót? Neem?? Hát jó...”).

(Zárójeles megjegyzés: utálom azt is, ha más neveli a gyerekemet. Bonira akkor szólok rá, amikor én akarom, de más ne tegye.)

Összesítve azt mondom, hogy a fenti dolgokat 1) idegen helyen nem csinálja az ember, sajnos csak a családtagjaival meri megtenni, és 2) az ember simán szóvá teszi, ha barátokról van szó, de nem akkor, ha a családtagjairól. Emlékezvén főleg arra, hogy a húgom 10–12 éve az akkori pasijával vendégeskedett nálam, és valamire úgy megsértődött (cseresznyemagozási kaliberű dolog lehetett az is), hogy este fogták magukat, és hazamentek Budapestre. 1200 kilométerről!!

Tanulság: baromi nehéz műfaj ez az idegenben vendégül látni a családtagokat, de amikor a szereplők nem játszák jól a rájuk osztott szerepeket – gondolok itt arra, hogy vendégségben az ember nem az otthoni játékszabályokhoz igazodik, hanem a vendéglátókéhoz – akkor ebből bármelyik percben olyan konfliktus robbanhat ki, amely adott esetben helyrehozhatatlan. Most konkrétan rezeg a léc. Tavaly is rossz szájízt hagyott a látogatásuk, de idén úgy érzem: ezt így többet nem tudom csinálni. Nem, még hat napig sem. Kevesebb lesz a baj, ha jövőre megkérem őket, hogy menjenek szállodába – már ha egyáltalán ilyen feltételekkel egyáltalán eljönnek. Mert valljuk be: nem feltétlenül mi vagyunk itt nekik a legnagyobb vonzerő, hanem inkább a környező városok, sajtok, borok stb. Ami rendben is van. Csak akkor nem én akarom játszani a szálloda szerepét.

Nagyon remélem, hogy szombatig nem esünk egymásnak... és hogy tényleg el is mennek.... Viszont ami tök jó, hogy ezek után a délig alvó Lili, nyaralás alatt, egy idegen házban, semmi de semmi problémát nem jelent majd!

24 megjegyzés:

  1. Ha a hűtőből maguktól esznek, az nem zavarna, de a Mi lesz az ebéd és társaitól én is robbannék. Lehetnének kicsit segítőkészek, de nyilván nekik ez így tök kényelmes... nem hiszem, hogy szállodai szobát foglalva is ott nyaralnának! :D

    VálaszTörlés
  2. En azt fogalmaztam meg magamnak, hogy egyáltalan nem lenne baj, h a hűtőből esznek HA megkérdeznének előtte, mit lehet (tegnap pl megették Boni reszelt répáját; nem dráma, na de akkor is) és HA nem lenne a többi más probléma, ÉS elpakolnának maguk után!!

    VálaszTörlés
  3. Azt hittem csak én vagyok idegbajos hülye, mert nálunk évente szóról szóra ez megy.

    Megnyugodtam.

    VálaszTörlés
  4. Jaj, ez nehéz! Idézgess csak, attól okosnak érzem magam (már ha nem a hülyeség példájaként idézel)

    Egyetértek magammal továbbra is: a családok összeillesztése nagyon nehéz még egy-egy napra is, nemhogy többre.

    Ugyanakkor: én imádok a külföldi rokonaimnál nyaralni (nem soknál szoktam és nem túl sokszor, egy nagynénémnél s egy unokatesómnál jártunk már családostul) - és tulajdonképpen azt is szeretem, ha hozzánk jönnek - vagyis szerettem és szeretném - csak a gyerekek növekedésével a lakásunk összement és nem tudunk már szobát biztosítani a vendégeknek. De V.-t is mindig biztatom, hogy hozza ide a barátnőit aludni is - én alapvetően nagyon bírom a nagy nyüzsgést. Igaz, a valaha nálunk aludt rokonok száma csekély (és mind normálisak - bár nyilván így is fárasztó dolog alkalmazkodni). Gyerekkoromban én nagyon szerettem másnál aludni és azt is, ha hozzánk jött valaki. Ez biztosan lelki alkat kérdése is.

    Én figyelek arra, hogy kedves és jó vendég legyek - bár nem tudom, mindig sikerül-e.

    VálaszTörlés
  5. Mi is sokat megyunk Z. hugaékhoz, ok is szoktak jonni, voltak mar Budapesten is, szoval persze h vannak “jo” vendegek! (Fontos viszont h az időtartam elore le legyen fektetve, olyanba nem szabadna belemenni, amikor nem lehet tudni, meddig tart a vendegeskedes) De sztem a kisgyerekesekkel ugy altalaban nehez (amiatt, amit te is mondtal - akkor meg nem volt ebben tapasztalatom), a hugommal viszont SOHA TÖBBET!!

    Amugy pedig soha annyi ottalvos vendegunk nem volt, mint amikor Fro legnagyobb reptere mellett laktunk 15 percre, es soha annyi regi ismeros nem talat meg, amikor Parizsban volt lakasom...

    VálaszTörlés
  6. Hát, azért lássuk be, hogy egy Parizsban lakó családtag tenyleg aranyat ér!

    VálaszTörlés
  7. Nekem is Franciaorszagban el a testverem a nagyon szimpi francia baratjaval. De! Soha nem jutna eszembe a nyakukra menni a gyerekeimmel. Egy-ket napra biztos menni fogunk majd egyszer vmikor, mert szokott hivni, de pont ezekert a dolgokert nem, amiket leirtal. Es viszont se szeretnek ilyet. Viszont ha vendegsegbe megyunk barhova (csalad vagy barat), az o szabalyaikhoz igazodunk. A hutobol eves megkerdezes nelkul nagyon udvariatlan. Azt kibirnam, ha csak aludni jonnenek, de h egesz nap ugraljak rajuk, azt nem.

    VálaszTörlés
  8. Nálunk egyébként úgy szokott lenni, hogy pld. a nagynéném, akinél az egész család folyton szokott nyaralni, érkezéskor el szokta mondani a főbb tudnivalókat - amibe adott esetben a szabályok is beletartoznak (vízhiányos terület, úgyhogy vizet mérsékelten lehet használni, mit hol találunk, mi az, amit nekünk készített, mit használhatunk, mikor kelnek, mikor fekszenek stb) - persze ez nálatok már eső után köpönyeg - és hát sajnos, aki tapintatlan, az a jól definiált szabályok mellett is simán képes ilyesmire.

    VálaszTörlés
  9. Nekem szerencsére a hugommal nagyon jól működik a vendégeskedés. Mármint engem a legkisebb mértékben sem zavarnak ezek a dolgok és pont ugyanígy viselkedünk mi is ha nála vagyunk. Kicsit mintha otthon is lennénk: simán eszünk bármit a hűtőből, mindenki akkor kel amikor akar (bár a gyerektelen hugomra sokszor rázárom az ajtót reggel, hogy a gyerekek ne nyúzzák már hajnal 6-kor), csinálunk együtt és külön is programokat, törülközőt vagy tisztálkodó cuccokat fogkefén kívül eszembe se jut vinni (mennyi helyet foglal az a bőröndben!), pizsit sem viszek, stb. Viszont mi szoktunk bevásárolni, ha étterembe megyünk mi többször fizetünk, ha olyan programokra megyünk, amik bennünket érdekelnek, akkor azt is mi fizetjük, együtt takarítunk, egyszóval “mintha csak otthon lennénk”.
    Viszont az anyám… Te jó isten, álltalában a második nap már végletekig felidegesít és ő pl simán ír olyan sms-t a nap közepén, hogy “nincs itthon olaj”, ami azt jelenti, hogy hozzak a munkából hazafelé, mert ő valamit főzni akar. Listát ír, hogy milyen filmeket töltsek le neki hogy éjjel ne unatkozzon és elárasztja a pincét a cuccaival mondván, hogy úgyis jön megint nem sokára, bennünket meg nem zavar a pincében (ez egyébként az anyósomra is jellemző, 3 garnitúra ágynemű van odalenn, papucsok, nagykabátok, játszóterező ruhák…). És mindezek után mikor elmegy nekem őrült lelkiismeret furdalásom van amiért így bánok vele, hiszen csak jót akar és konkrétan baromi nagy segítség a sok oviszünet miatt.

    VálaszTörlés
  10. Az én gyerekkoromban tök természetes volt hogy rokonoknál nyaraltunk és viszont. Apukám mindenhol otthon érezte magát, mi meg Anyukámmal baromi rosszul éreztük magunkat, már bocsánat de egy rokon lakásában azért nem úgy mész vécére mint otthon, szóval folyamatosan kontrolálni kell magadat mintha csak egy pár órás vendégségben volnál.
    Felnőttként soha nem mennék senkihez lakni, kivéve ha háború miatt menekülni kellene - de akkor eszembe nem jutna kienni a hűtőből a reszelt répát.

    VálaszTörlés
  11. Hát igen, nehéz ez. Nekem pluszban az is a problémám, hogy sokat dolgozom otthonról, és komolyan a pisi- és kommentszüneteket is kiszámolom, annyira feszes a munkatempó, ha azt akarom, hogy délutánra kész legyek. Nincs időm a konyhában kvaterkázni velük, vagy ha igen, akkor utána nem szeretem ha bármikor is, akár egy kérdés erejéig, megzavarnak (áll ez a férjemre is). Nekem simán működik a munka-magánélet szétválasztása az otthonomban, de kívülről ez nem látszik feltétlenül. Tulajdonképpen szerintem a férjem is meg van győződve arról, hogy én valójában csak neten rendelgetek, amikor a számítógép előtt ülök... :)))

    És Martine fenti kommentjére ("nálunk szokott folyton nyaralni") reagálva: biztos és is merev és rugalmatlan vagyok (aláírom - és nem is mindig voltam ilyen), de őszintén: nálunk ne "nyaraljon" senki. Jöjjön ide, lakjon itt (szabályokat betartva, civilizáltan), ha minket akar látni, de ha Quiche Lorraine-t eszegetve, sörözgetve, foci VB-n szeretne nézni a főtéren, meg éjszaka hazajárni és 10-ig aludni, akkor ne nálunk szálljon meg.

    (Biztos a méreg is beszél most belőlem; még mindig iszonyúan fel vagyok paprikázódva)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én totálisan egyetértek veled, csak persze az ember hogy mondja meg a testvérének.
      Emlékszem még a régi lakásomban (amikor az új volt) megjelentek a tesóm gyerekei és 20 perc alatt az összes villanykapcsoló környékét feketére fogdosták (alacsonyan, olaszosan voltak a villanykapcsolók). Ma már értem ezt hiszen nálunk a fal is össze van firkálva de akkor forrongtam a dühtől mert nem szólhattam egy szót sem. Én viszont szólok ilyen esetben idegen helyen a gyereknek, főleg hogy az adott felnőtt lássa hogy én megpróbálom féken tartani.

      Törlés
    2. De a nagynéném hívott bennünket mindig, hogy menjünk és nyaraljunk ott, ő nagyon szívesen látott - és mi nagyon szívesen mentünk... hogy mást ne mondjak, idén is meg fogom kérdezni, hogy mit szólna hozzá :)

      Törlés
    3. Nem tudsz beulni egy kavezoba dolgozni? Errefele nagyon sokan csinaljak igy.

      Törlés
    4. Figyi, vannak persze alternatív megoldások, ma pl. bejöttem az irodába, Z. is elmenekült. A kérdés az, hogy mennyire akarom (és tudom) parkolópályára állítani az életemet hat napig. Érded, hajbókolhatnék a hóbortjaiknak, kétrét görnyedve járulhatnék az igényeik elé, mosogathatnám el a pasi kávéscsészéit (MINDEN nap otthagyja az étkezőasztalon...), de tudod mit? SEMMI KEDVEM.

      Húgommal megbeszélni bármi is: lehetetlen. Eleve az a jó régi eset, amikor valami semmiségen bepöccenve fogták magukat, és idő előtt hazamentek. Ki csinál ilyet, most őszintén? Aztán meg tavaly emlékszem egy szitura: szóltam a húgomnak, hogy ne az első platnin főzze a Jonatán kajáját, hanem a hátsókon (mindig félek a balesetektől, égési sérülésektől, Boni rohangál a konyhában). Erre ő csípőből, ingerülten visszaszólt: „Most mit igulsz, itt állok!” És nem tette hátrébb. Akkor összeszorítottam a fogam, és azt mondtam: nem baj, már csak X nap. De most úgy érzem, robbanok...

      Amúgy a kisfiú viszont ISZONYÚ cuki, vele nincs semmi baj, egy tündér, de tényleg :))) Végülis pont miatta és Boni maitt vállaltam be az egészet. Ők nem vesznek észre semmit, nekik tök buli az egész.

      Törlés
  12. Teljesen megertelek, total igazad van, irasodat olvasva csak bologattam.
    Foleg most, hogy irod a munkabeosztasodat is...
    Nem lenne szabad igy "megszallni" benneteket, de hogy ezt hogy fogod megmondani nekik, hogy jovore inkabb ne jojjenek, szoval az kicsit nehez lesz.
    Es a ferjed mit gondol errol?

    VálaszTörlés
  13. Haha, jó kérdés! Z-t is baromira zavarja a kupi, az időbeli eltolódás, de ő, a lazaság és a vendégszeretet megtestesítőjeként csak legyint egyet. Azt jelenti ez a legyintés, hogy ugyan már, miért nem vagyok képes hat napot az évből elviselni? (lásd a poszt első mondatát) Majd összepakolunk szomban este! És mindezzel persze, ahogy Family Marker is írja, tök nagy lelkiismeretfurdalást hárít rám..

    VálaszTörlés
  14. Szerintem itt egy baj van, a hugoddal levo viszony. Mert normalis esetben embereket lehet animalni (segitesz levinni a szemetet, felvagni a zoldseget), amitol az egyuttlakas jo elmeny is lehet. Amikor engem jonnek latogatni, mindig elmondom, mi az, amire a hazigazda ugrik (kanapera vigyazunk), amire en ugrom (mosatlan vagx beaztatott edenyek), hogy ehet barmibol, de szoljon, vagy vegyen ujat. Sztem ezt egy normalis ember normalisan fogadja es abszolut megerti meg meg is halalja az utasitast, eligazitast. Nalatok nem normalisak a viszonyok :-((
    Kitartas, mindjart vege, es legalabb a jovore nezve mar okosabb vagy.

    VálaszTörlés
  15. Én sem vagyok alkalmas az efféle vendéglátásra, persze ha háromszor ekkora házam lenne és hozzá személyzet az más lenne:) Érzem amit érzel, én azt gondolom innen messziről, hogy tényleg csak letisztázott szabályokkal lenne érdemes ( a jövőben ) bevállalni ilyesmit, ha még vállaltok egyátalán, mert így max. Jonatán mosolyát élvezed de a többitől szenvedsz egész héten brrr...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem jövőre menjen csak Jonatán! :) Bár lehet erre még kell várni pár évet.

      Törlés
    2. Hàt a Jonatànt akàr itt is hagyhatnàk nekünk ❤️

      Törlés
  16. Ahogy olvastalak, hát szóról-szóra, csak mi a Balatonnál lakunk. A baj pedig itt kezdődik: mi itt élünk, a többiek meg nyaralónak nézik. Illetve nézték, mert egy iszonyú veszekedést követően szakítás lett a vége. Nem így terveztem, de tudod mit? Végre olyan nyugi van, amit gyerekkorom óta nem élvezhettem. Ha ez az ára, akkor elfogadom (utáltam cselédlány lenni, miközben nyaraltak, én még dolgozni is jártam). Szóval átérzem.

    VálaszTörlés
  17. Mi csak simán vidéken lakunk, de nálunk már majdnem minden hétvég ilyen. Bejelentés nélküli rokonok, unokatestvérek, akik főznek, esznek, alusznak, majd hátra se nézve elmennek. Ja, van, hogy bejelentik, de nem nekem, hanem a férjemnek, aki nem főz, nem takarít, nem vásárol, ő csak "jó fej", persze, gyertek csak... az a gyanúm, hogy nem (nem csak) a rokonokkal kellene iszonyúan összevesznem, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy takarító és főzőrobot. Az se megoldás, hogy én nem vagyok otthon - a mosatlan akár egy hétig is jó elvan... Nagy felismerésekre jutok még, érzem. Köszönöm minden hozzászólónak.

    VálaszTörlés