Vasúti kálváriám

Tegnap reggel hóra és mínuszokra ébredtünk, ezért nagyon rossz előérzettel indultam munkába – fagyok idején ezek a kényes franszia vonatok állandóan elromlanak, a hó meg kifejezetten pánikhangulatot idéz elő az utakon. Ezért egészen a vonat indulásáig a pályaudvar csarnokában álldogáltam, és csak utolsó pillanatban érvényesítettem a jegyemet, miután többször is meggyőződtem róla, hogy úgy a bejövő, mint a kimenő vonatok késés nélkül közlekednek. Ha lett volna akár 5 perces késés is, nem megyek el, van már tapasztalatom.

Fölszálltam a vonatra, leültem a kedvenc helyemre, elővettem a Csendes Dont, majd alig értünk ki a városból, amikor kb. a 10. percben megálltunk. Egyszerre sóhajtott föl száz meg száz utas – nem jó jel! Később bemondták, hogy bizonytalan időre állni fogunk, de aki vissza akar fordulni, leszállhat – itt kellett volna ügyes döntést hoznom, és hazamenni! De én ökör módjára maradtam. Továbbindultunk, majd újra megálltunk. Az előttünk lévő vonat áramszedője (pantográf – új szavakat tanulok) lefagyott, nem lehet tudni, mikor (és hogyan!) indulunk tovább. Egy teljes órát töltöttem a doni kozákokkal a vonatban, anélkül, hogy megmoccantunk volna (összehasonlításképp: maga az út elvileg 50 perc). Aztán megindultunk, de csak a következő megállóig. Ott leszállítottak mindenkit, és bemondták, hogy buszokkal lehet továbbmenni.

Ó, na, akkor végre megoldódik a dolog – gondoltam naivan, mert Grófné barátnőm mesélte, hogy amikor felújítások voltak pikk-pakk módon megoldották a csatlakozást buszokkal. Kitódultunk a mínusz 3 fokba, nyújogattuk a nyakunkat balra. Egyetlen busz jött 45 perc alatt, amire 50 szerencsés ember felfért – a maradék háromszáz (köztük én) tovább várakozott. Már alaposan benne jártunk a délelőttben, mindenkinek az irodában lett volna a helye, voltak, akik repülőgépet késtek le. Folyamatosan mondták be a hangosbemondóba, hogy vigyázzunk értékeinkre és ne hagyjunk csomagot őrizetlenül – tényleg baromira pont ezekre az infókra volt szükségünk! Mentem volna én már haza is akkor, de visszafelé sem jártak a vonatok.

Na de nem húzom tovább a sztorit. Hamarosan visszatereltek minket egy újabb vonatba (majdnem azt írtam: vagonba), és ott ismét várakoztunk 20 percet, amíg a szemből jövő vonatokat elengedtük. Pontosan délben estem be az irodába. Még volt pont annyi időm, hogy ebédpartnert találjak magamnak, mert az lett volna csak a hab a tortán, ha ezek után egyedül kellett volna kajálnom!

Visszafelé jó korán elindultam, mert késéseket prognosztizáltak (haha). Mikor beértem a pályaudvarra, láttam a kiírást, hogy a kiszemelt vonatot egyszerűen eltörölték. Épp abban a pillanatban mondta viszont be a hangosbamondó, hogy a szerencsérlenül járt utasok felszállhatnak a TGV-re (elvileg oda nem érvényes a jegyünk). Mindenki elkezdett rohanni, mint az őrült!! Én is. Futva kérdeztem meg egy loholó lányt, hogy melyik vágányról indul a TGV. Fogalmam sincs! Rohanok a többiek után! – lihegte.

Megtaláltuk, de több ajtón már föl sem lehetett szállni, annyian voltak. Nekiindult az a sok ember, hogy hátha talál még egy pici helyet valamelyik ajtónál és bepréselheti magát, szerencsére nekem is sikerült. Megnéztem a telómat – pont ezt a pillanatot választotta ki Grófné barátnőm, hogy fotókat küldjön a luxusszállodájából, ahol épp vakációznak! A mázlista!

20-30 perces késéssel, de megérkeztem haza, és asszem, egy ideig most nem akarok vonatot vagy pályaudvart látni. A vasúti dolgozók Macron-féle reformját, amiről most sok szó esik, pedig teljes mellszélességgel támogatom! Itt nekünk senki nem mondott semmit, nem voltunk informálva, és nem igaz, hogy amint lehűl a levegő (de mire számítsunk TÉLEN, ugye..), megáll a közlekedés.

További észrevételeim is vannak a történtekkel kapcsolatban. Először is, több mint felháborító, hogy a jegy árát nem akarják visszatéríttetni. A csaj este a pénztárnál csak a vállát húzogatta: De hát maga érvényesítette a jegyét, elutazott! Nem logikus, hogy 3 órás késésért járna valamiféle kompenzáció?! A francba, hogy a múltkor lemondtam a jogtalanul majdnem szerzett pénzről.

A másik, hogy mennyire, de mennyire lazán vették ezt az egészet a franciák. Semmi hőbörgés, semmi forradalom. 45 percet várakoznak a beígért buszra, ami nem jön? Még csak szét sem szedik az állomást! (én benne lettem volna!) Vagy visszafelé, amikor a TGV-n szorongtunk, mint a heringek, hallottam, hogy egy nő azt mondja valakinek: Azért leülni csak nem fogunk, ne essünk túlzásokba! (értsd: erre a TGV-re elvileg föl sem szállhatnánk).

Harmadjára pedig elképzelésem sincs, hogyan csináltuk volna végig ugyanezt mobiltelefon és net nélkül. Először is: hogyan értesítettem volna a kollégáimat, az otthoniakat? Komplett konferenciabeszélgetések zajlottak le mellettem, amíg várakoztunk. Ráadásul az összes használható infót a Twitterről kaptam. Mire hivatalosan is bemondták a pantográfot, már rég kigugliztam a használatát és megcsodáltam az elromlott vonatból libasorban evakuált emberekről készült fotót.

A rosszban az a jó, hogy ez is akkor történt, amikor a mamám még itt van, így lesz időm bepótolni a kiesett munkaidőt. Ráadásul este megterített asztal és forró erőleves várt...! (egész nap erről álmodoztam)