Kórokozók rejtélyes megjelenése és megtett útvonala

Csak el ne kiabáljam: Bonival ezen a télen csak egyetlenegyszer voltunk dokinál, akkor is csak valami enyhe torokgyulladása volt, továbbá csak egyszer volt úgy lázas, hogy másnapra már semmi baja nem volt, így a gyerekorvoshoz el sem mentünk. Hi-he-tet-len! Főleg annak fényében, hogy két évig – attól számítva, hogy elkezdett közösségbe járni – a legdurvább gyerekbetegségeket produkálta. Voltunk vele ügyeleten, álltunk fél órákat éjszaka a gőzölgő fürdőszobában, számolgattunk kiütéseket, kapott 5x antibiotikumot a fülére, vitaminokat, erősítőket, köptetőket, lázcsillapítót, kúpot, kenőcsöt, Ventolint, kortizont, és már nem is emlékszem, mi mindent. A bölcsis évéről konkrétan az az emlékkép él bennem, hogy minden hétvégére belázasodott, hétfő délelőtt már ott ültünk az orvosnál. Rengeteg olyan fénykép készült abban az időben, hogy egyikünk vagy másikunk karjában feküdt szegényke, elgyötörten és bágyadtan. Állandóan szabikkal sakkoztunk, határidőket tologattunk, folyamatosan exkuzáltam magam a kollégáimnál, és elképzelésem nem volt, hogyan fogjuk évekig ezt csinálni.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy nem is olyan sokára a doktornővel többet fogunk találkozni a piacon, mint a rendelőben. Azt hittem, különlegesen beteges gyerekem van, és hogy mostmár ez így is marad. De úgy tűnik (lekopogom) tényleg van ebben az immunrendszer-erősítésben valami!

Igaz, ezen a télen, mivel azt hallottuk, hogy az idei influenza nagyon durva, nem járattuk napközibe, sőt, boltokba, étterembe sem vittük (ez volt a hivatalos ajánlás itt). És idén megtörtént az is, hogy mi felnőttek többet voltunk betegek, mint ő!

Kezdődött velem: én novemberben-decemberben voltam hetekig göthös, köhögős, fáradt és torokfájós. Múlt héten pedig Z. kapott el valami olyan nyavalyát, hogy komolyan azon gondolkodtam, láttam-e őt valaha ennyire elesettnek. Ő valami 2003-as influenzáNKat (?!) emlegeti, én viszont nem emlékszem, hogy feküdt-e ő valaha egyhuzamban három napot az ágyban lázasan. Szerintem nem! Rendes esetben ő még betegen is tök aktív, félvállról veszi. Most pedig sem olvasni, sem enni nincs ereje, kísértetként jelenik meg fehér arccal délután közepén, de csak annyi időre, hogy megegyen egy fél kekszet, és visszafeküdjön.

Közben pedig elkezdődött a két hetes ovis szünet, Boni itthon van, de a hideg és a szél miatt (őrület) kivinni sem lehet. Ma már második napja nem volt friss levegőn, itthon meg nem tudja kiszaladgálni magát. Szerencsére a mamám pont itt van (a szünet miatt), mert ilyenkor jövök rá,hogy mindent (gyerek, háztartás, munka) egyedül csinálni baromi nehéz, pedig a logisztikára nincs gondunk, mivel, ahogy az előbb írtam, az orrunkat sem dugjuk ki. Z. ma már egyszer elmosolyodott, a vacsit is velünk költötte el, ami már javulás az előző napok állapotához képest, amikor is olyan komoly képpel és gonddal járkáltunk a lakásban, mint ahol nagybeteg fekszik.

Belegondoltam, hogy mennyire, de mennyire jó dolgunk van, hogy ma már a gyerekbetegségek nem halálosak. Begolyóztam volna, ha minden egyes köhintésnél vagy hőemelkedésnél a legrosszabbtól kellett volna tartanunk – rémes lehetett 100 éve gyereket nevelni!