Panaszképpen mondom

Amikor az embernek gyereke van, sok mindent átértékel, újragondol és néha szomorú megállapításokat tesz. Én például ovis koromban a nagymamámtól tanultam meg fonni, sütit kiszaggatni, fánkot készíteni („Addig keverd fiam, amíg fokhagymaszagú nem lesz!”), gyomlálni, römizni, kanasztázni. A papám tanított meg később fát vágni, fűrészelni, evezni, talán biciklizni is, de ebben nem vagyok biztos.

De semmi olyanra nem emlékszem, amit a mamámtól tanultam volna. Egyszerűen érthetetlen: ott volt neki a két kislánya, és soha, de soha nem főztünk vagy sütöttünk együtt. Nem tanított meg minket sem varrni, sem kötni.

Most nyáron meghallgattattam egy Brahms-csellószonátát egy barátnőmmel (amióta felnőttfejjel felfedeztem magamnak a komolyzenét, úgy érzem magam, mint valami hittérítő). Kiderült, hogy már ismerte, és az is kiderült, valószínűleg kb. mindenki ismeri, mivel ez egy híres altatódal, talán Bölcsődal a neve? Mari barátnőm elmesélte, hogy noha régebben csellózott, ő ezt onnan ismerni, hogy a mamája gyakran énekelte neki elalvás előtt.

És akkor felismerésként belémnyillalt, hogy te jó ég, az én anyám nem soha nem énekelt nekem altatódalt!