Amikor a saját elveimet is vígan ferúgom

– Mama, mama, félek! - futott oda hozzám péntek délután
– Mitől félsz, kicsim?
– J'ai peur que je vais MEGHALNI! (=Félek, hogy meghalok!)

Azt hittem, leesem a székről! Erre a témára abszolút nem voltam felkészülve ilyen korán. Kattogott az agyam, hogy mit mondjak, miután felocsúdtam. Ösztönösen arra gondoltam, hogy az igazságot kell mondani megnyugtató változatban – a húgom pl. nem a szüleinktől, hanem a Paff, a bűvös sárkányból értesült a halálról, és nagyon felkavarta.

Igen, de hogyan lehet a halálról megnyugtatóan beszélni, miközben én magam is naponta többször elborzava és kétségbeesve gondolok arra, hogy minden véges, és hogy bárki (!!) bármikor (!!) meghalhat??

A térdemre ültettem, és kíméletesnek szánt hanghordozással, komolyan, őszintén, ugyanakkor a részletekbe nem bocsátkozva, mégis érthetően elmondtam kb. azt, hogy mindenki meghal egyszer, ez a természet törvénye, nem élünk örökké. De hogy ő csak akkor hal majd meg, amikor már nagyon-nagyon öreg bácsika lesz, bottal jár és csupa ránc lesz az arca.

Hát baromira nem nyugtattam meg. Mais je veux pas meghalni!! - ismételgette riadt szemmel (=Nem akarok meghalni). Erre most mit mondjak? Meg fog halni. Egyszer. Én is, az apja is. Tényleg szörnyű. De az egészséges emberek sokáig élnek – próbáltam vigasztalni, amiből ő az egészséges szót kihallva és összekapcsolva a zöldség-gyümölccsel, erőt merített: Si je mange des szilva, alors je vais pas meghalni? – kérdezte reménykedve (= Ha szilvát eszem, akkor nem fogok meghalni?)

Miközben legszívesebben a homokba dugtam volna a fejemet, próbáltam inkább viccelődni, elkenni, próbáltam kideríteni, hogy mit jelent számára az, ha valaki meghal, próbáltam azt is feltérképezni, hogy honnan jutott ez most eszébe? Az, hogy magyarul mondta, kizárta az ovit, de azért majd hétfőn azért rákérdezek. Nagy nehezen kihúztam belőle két szót: a kéz a templomban. Beugrott, hogy még otthon elmentünk egyszer a Bazilikába, és én idióta elmeséltem neki, hogy van ott egy kéz, ő meg kihúzta belőlem, hogy az egy halott ember keze. De ennek már több mint egy hónapja!

Vacsoránál már sírt, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni. Az apja nekem szegezte a kérdést, hogy miért sír a gyerek, és én kénytelen voltam elmesélni neki az egész beszélgetést. (Zárójeles megjegyzés: ez nehéz a kétnyelvűségben. Csomó mindenből kimarad az, aki nem beszéli mindkét nyelvet) Z. úgy felugrott az asztaltól, mintha megcsípték volna. Hogy lehettem ilyen hülye és kegyetlen! Bezzeg a hülye Télapót meg nyomatom decemberben, most pedig az Igazság zászlaját lengetem!

Végülis tök igaza volt. Itt van ez a gyerek, aki egy éve rágja a körmét, csak hosszúujjúban hajlandó oviba járni, reggelente a nyakamba kapaszkodva sír a terem előtt, és most még azt is a fejéhez vágom, hogy meg fogunk halni? Hogy lehettem ilyen hülye.

Úgyhogy stratégiát váltottam. Abban a pillanatban el kellett döntenem, hogy informálni szeretném-e a gyereket, vagy megkímélni. Azt hazudtam Elmondtam tehát, hogy az orvosok majd feltalálják a halhatatlanság gyógyszerét, és akkor majd beveszünk egyet-egyet, és nem halunk meg.

Igen, ezt mondtam, és még nem bántam meg, bár most így leírva elképesztően hangzik. De szó szerint láttam, ahogy elmúlik a stessz és megnyugszik a gyerek. Az este fennmaradó részében végig erről beszélt: csak el ne felejtsünk elmenni az orvoshoz! Ha lehet, mindjárt ébredés után! és mama, akkor ugye SOHA nem halunk meg? és mind a hárman bevesszük azt a gyógyszert, jó? és a Mia (alvósálat) is meg fog halni? De a legmegdöbbentőbb kérdés az volt, hogy: – A papa nem bottal jár, ugye?