Szülői szerep

Nagyon nehéz a szülők dolga: akárhová nézek, minden kisgyerekes ismerősöm panaszkodik a saját szüleire. Nem segítenek, vagy nem úgy és nem annyiszor segítenek, ahogy ideális lenne. Én is felsorakozom mögéjük, noha egy csomó barátnőmhöz képest én még az iszonyú szerencsések közé tartozom, hiszen ha valamire, akkor a segítségükre nem panaszkodhatom: akkor és annyit és úgy segítenek, ahogyan kérem és ahogyan arra szükségem van.

Mégis, valahogy úgy érzem, nekünk ez a szülő-gyerek viszony nem sikerült, még így sem, hogy kimeríthetetlen közös témánk lett (=Boni). Az már ugyanis régi probléma, hogy én nem tudok kertről, kutyáról, orbánviktorról, Klub Rádióról a szájuk íze szerint beszélni, ellenben nem szívesen mesélek nekik pl. a munkahelyi problémákról, az éppen olvasott könyvemről, a francia elnökválasztásról vagy a kolonoszkópiás tapasztalataimról.

Sőt, ha egy jó beszélgetésre vágyom, nem őket hívom fel. Pedig mi más lenne a jó viszony fokmértéke, mint egy kiadós beszélgetés, esetleg egy egészséges vita, elmélyült érvelés, vélemények kikérése és esetleges elfogadása, de ha nem is, legalább megfontolása és komolyan vétele. Vagy például: egymás életének szoros! figyelemmel kísérése.

Mert az egyik dolog, amit ellenük felhozok az az, hogy soha nincsenek képben semmivel. Soha de soha nem tudják pontosan, hogy mikor megyünk haza nyáron. Értitek, az minden hónapban bele van vésve a konyhai naptárba, hogy mikor kell beadni a féregirtót a kutyának, de az, hogy mikor érkezik a lányuk, már nem. Azt sem tudják követni, hogy mely napokon dolgozom, és mikor otthonról, mikor bentről – a papám már épp megtanulta a bölcsis menetrendet, amikor Boni oviba került, és akkor megváltozott minden. Amikor az ember maga is szülő, még kisgyerekes ráadásul, olyan nehezen hihetőnek tűnik ez a szórakozottság.

Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban.

Tavaly nyáron szerettem volna párszor kint aludni náluk Bonival (win-win helyzet, gondoltam), az emeleten van két szabad szobájuk is. Jaj, fiam, nem tudtok ott aludni, tele van pakolva mindkét szoba – mondta a mamám. Ó, hát mit érdekel az minket, válaszoltam, csak nem fogok megijedni egy kis kupitól, haha!

Fölmentem megnézni, hogy azért elférünk-e (nagy szobákról van szó), azon nyomban kifordultam az ajtón: a valóság eltörpült a képzelet mellett. A húgom cuccai mindenhol, dobozok, zacskók, bicikli, régi számítógépek, por mindenhol, az egyik szoba félig kipakolva, a másik felében tele könyvekkel... áááá, itt tényleg nem lehet aludni.

A papám évente párszor látja csak az unokáját. Kíváncsi vagyok egy év alatt fogadóképessé teszik-e a szobákat, hogy többször is ott lehessünk.