2017. május 16., kedd

Szülői szerep

Nagyon nehéz a szülők dolga: akárhová nézek, minden kisgyerekes ismerősöm panaszkodik a saját szüleire. Nem segítenek, vagy nem úgy és nem annyiszor segítenek, ahogy ideális lenne. Én is felsorakozom mögéjük, noha egy csomó barátnőmhöz képest én még az iszonyú szerencsések közé tartozom, hiszen ha valamire, akkor a segítségükre nem panaszkodhatom: akkor és annyit és úgy segítenek, ahogyan kérem és ahogyan arra szükségem van.

Mégis, valahogy úgy érzem, nekünk ez a szülő-gyerek viszony nem sikerült, még így sem, hogy kimeríthetetlen közös témánk lett (=Boni). Az már ugyanis régi probléma, hogy én nem tudok kertről, kutyáról, orbánviktorról, Klub Rádióról a szájuk íze szerint beszélni, ellenben nem szívesen mesélek nekik pl. a munkahelyi problémákról, az éppen olvasott könyvemről, a francia elnökválasztásról vagy a kolonoszkópiás tapasztalataimról.

Sőt, ha egy jó beszélgetésre vágyom, nem őket hívom fel. Pedig mi más lenne a jó viszony fokmértéke, mint egy kiadós beszélgetés, esetleg egy egészséges vita, elmélyült érvelés, vélemények kikérése és esetleges elfogadása, de ha nem is, legalább megfontolása és komolyan vétele. Vagy például: egymás életének szoros! figyelemmel kísérése.

Mert az egyik dolog, amit ellenük felhozok az az, hogy soha nincsenek képben semmivel. Soha de soha nem tudják pontosan, hogy mikor megyünk haza nyáron. Értitek, az minden hónapban bele van vésve a konyhai naptárba, hogy mikor kell beadni a féregirtót a kutyának, de az, hogy mikor érkezik a lányuk, már nem. Azt sem tudják követni, hogy mely napokon dolgozom, és mikor otthonról, mikor bentről – a papám már épp megtanulta a bölcsis menetrendet, amikor Boni oviba került, és akkor megváltozott minden. Amikor az ember maga is szülő, még kisgyerekes ráadásul, olyan nehezen hihetőnek tűnik ez a szórakozottság.

Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban.

Tavaly nyáron szerettem volna párszor kint aludni náluk Bonival (win-win helyzet, gondoltam), az emeleten van két szabad szobájuk is. Jaj, fiam, nem tudtok ott aludni, tele van pakolva mindkét szoba – mondta a mamám. Ó, hát mit érdekel az minket, válaszoltam, csak nem fogok megijedni egy kis kupitól, haha!

Fölmentem megnézni, hogy azért elférünk-e (nagy szobákról van szó), azon nyomban kifordultam az ajtón: a valóság eltörpült a képzelet mellett. A húgom cuccai mindenhol, dobozok, zacskók, bicikli, régi számítógépek, por mindenhol, az egyik szoba félig kipakolva, a másik felében tele könyvekkel... áááá, itt tényleg nem lehet aludni.

A papám évente párszor látja csak az unokáját. Kíváncsi vagyok egy év alatt fogadóképessé teszik-e a szobákat, hogy többször is ott lehessünk.

25 megjegyzés:

  1. nekem a férjem szülei ilyenek. eddig azt hittem, az a baj, hogy ő nem veszi észre (de nem hánytam a szemére). most már kezdi látni. és sajnálom őt, mert őszintén hitte, hogy jó lehet. (az én szüleimmel "nincs gond", apukám meghalt, anyám meg külföldön éli világát, nem igazán tartjuk a kapcsolatot)
    szóval sajnálom, kemény lehet a ráébredés.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Tamko, most a szülői oldalról szólnék hozzá a bejegyzésedhez, azaz kicsit mindkét fél szemszögéből. Annak idején mi is a magyar és francia szülőktől 1000-1600 km távolságra éltünk, egy harmadik országban. Persze nyári szünet alatt 1-1 hónapot náluk töltöttünk. Én kifejezetten örültem, hogy nem vagyunk gyakoribb közelségben, hogy elkerüljük a beleszólásokat. Ennek az ára viszont az volt, hogy nem támaszkodhattunk rájuk gyakran.
    Engem meglepett annak idején az unokahúgom reakciója, aki panaszkodott özvegy anyósara, akinek még viszonylag önálló élete volt, hogy nem támaszkodhat úton-útfélen rá! Én ezt már akkor is természetesnek találtam.
    Ezt a mondatodat különösen találónak éreztem: "Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban."
    Igen, arról van szó, hogy felnőttünk és önallóaknak érezzük magunkat. Mindig?...
    Ma már én is nagymama vagyok. A gyerekek innen kb. 230 km-re élnek. A kicsik iskolai szünetének programja előzetes egyeztetés tárgya. A nagyszülők élete mozgalmas, tele mindenféle aktivitással (tegyük, amíg erőnk bírja), nem siránkoznak azon, hogy a gyerek, unoka elutazása az életük megtorpanását jelenti, hogy rajtuk kívül is van élet! Sőt, ennek ők csak örülhetnek, nem terheli őket lelkiismeretfurdalás, mint engem évtizedeken át, anya nagyon is demonstráló szenvedése láttán...
    Persze, ha itt vannak, mindent megteszek, hogy jól érezzék magukat, s ez is kölcsönös. Igaz, nem tartom a fejemben a programjukat, ők se az enyémet. Nem baj, ha nem ismerem a gyerekek iskolai rendjét, ők sincsenek tisztában minden programommal! Hetente felhívjuk egymást, nem rendszeres időpontban, mert az nem lenne spontán. Hol ők, hol én. Rendkivüli esetben egymás kisegítéséé az elsőbbség. Hogy midennapi problémáidat veled egykorú barátaiddal beszéled meg inkább, az is természetes számomra. Időnként biztatom is a gyerekeket, hogy barátaikkal szervezzenek közös programot, ahelyett, hogy öregedő szüleiket istápolják... Később se szeretnék rájuk nehezedni. Amikor özvegy lettem (10 éve) megmondtam nekik: ne féltsenek, megvan a saját életem, ne jöjjenek szánalombol vagy kötelességből, soha nem fogom reklamálni! Jöjjenek, mert kedvük van hozza! Mindig örülni fogok nekik, de ha nincsenek itt, akkor se vagyok boldogtalan.
    Elnézést, hogy ilyen hosszú lettem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, ha ezt egyszer én is hallanám az anyutól: "Mindig örülni fogok nekik, de ha nincsenek itt, akkor se vagyok boldogtalan."

      Törlés
  3. A kisgyerekes szülők másik fele meg azon nyavalyog, hogy a nagyszülők túlzottan belemásznak az eletükbe. Most akkor melyik a jó?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anyósom nyugdíjas, ingyen utazik, ráér, mégse jön mert mi 140 km-re lakunk és az jaj de messze van.
      Ha évente 1-szer lejön mert nagyon elkél a segítség, akkor meg nézi egész nap a sorozatait. Merthát otthon is azt szokta.
      Ha ezer évig élek, se fogok rájönni, hogy miért ilyen és miért nem veszi észre magát. Pár év múlva meg azon fog panaszkodni, hogy a fiam felé se néz. :-/
      Cserébe anyukám tökéletes szülő és tökéletes nagymama.
      Mondjuk ha választani kell, akkor inkább ne legyen segítségem minthogy belemásszanak az élerünkbe túlzottan.
      Gyöngyi

      Törlés
  4. Én mint unoka-gyerek-szülő és hát ki tudja leszek-e nagyszülő minőségben írok most.

    Nekem is mindenféle véleményem volt a nagyszüleimről, szüleimről, gyerekemről. De ahogy jöttek elő az én feladataim velük kapcsolatban és belekóstoltam ezekbe a "szerepekbe" megkövetem őket. Póbálták jó szívvel, erejük szerint élni az életüket és engem támogatni. Többet ennél nem tehettek.

    VálaszTörlés
  5. Flora, nem kell elnézést kérned :))) Igen, lehet, hogy az igények és az elvárások tök mások, és elképzelhető, h a szüleim most arra panaszkodnak, hogy miért nem tartom fejben a kutya féregirtását :-DD

    Valszeg egy olyan családban, ahol semmelyik fél sem várja el a másiktól, hogy észben tartsa a másik heti/nyári programját, a dolog lényegtelen. Csak sajna én nem ilyen vagyok :(((

    Zsuzsa, én nem tudom, min nyavalyognak az emberek, én csak a saját problémáimat tudom leírni, és csak arra tudok panaszkodni :) Ugyanígy, egyetemes "jó" megoldást sem tudok javasolni senkinek (nem is tisztségem).

    Mindenesetre nagyon irigylek mindenkit, aki még mindig tökéletesnek látja a szüleit!

    VálaszTörlés
  6. Szerintem ez egy nehéz kérdés. ÉN úgy gondolom, hogy a nagyszülőknek nem a feladatuk a bébiszittelés, meg az unoka nevelése. A segítés sem. Ők felnevelték már a saját gyerekeiket, és megvan a saját életük, végre élvezhetik kicsit a pihenést, a szabadságot. ÉN ezt tökéletesen megértem. Ha jönnek, akkor azért tegyék, mert az unokákkal akarnak együtt lenni. Nem másért.
    Én nagyon jóban vagyok a szüleimmel, és ha bár nem látom őket tökéletesnek, de szerintem elég jó szülők voltak, és elég jó nagyszülők is, és bármi gondom van, elsőként mindig anyukámat hívom fel.
    Az én szüleim még viszonylag fiatalok (anyu 61 éves), de már nagyon elfáradnak a gyerekektől, mindig azt szokták mondani, hogy kétszer örülnek, amikor megyünk, meg amikor elmegyünk. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És a nagyszülőknek se segített senki? Nyilván nem feladatuk az unoka nevelése, de szimplán csak bele kellene gondolni abba, hogy neki is milyen jó volt esetleg ha az ő anyukája vagy anyósa segített. Szóval ezt egy kicsit vissza lehetne adni a saját gyerekének!

      Törlés
  7. Nekem 20 évig elég laza és szakaszos volt a kapcsolatom az Anukámmal, fogalma sem volt hogy mikor megyek külföldre, vagy úgy egyáltalán hogy mi van.
    Amióta gyerekem van rettenetesen rászorulok hiszen a legtöbb hivatalos vagy orvosi ügyet (ebben az országban - városban?) lehetetlen egy röpke bébiszitteri idő alatt elintézni.
    Az én Anyukám erején felül segít (főleg a Hugomnak de nekem is) cserébe hát ... beszólogat. De ő mindig ilyen kritikus volt csak szép lassan elfelejtettem (18 éves korom óta külön élek) és nem esik jól, igyekszem nyelni. (de most úgy tűnik gyomorfekélyem lett talán nem véletlenül).

    Szóval jó lenne egy olyan világ ahol nem szorulunk rá a szüleink segítségére és nem segítésből csak puszta örömből találkoznánk, de hogyan?

    VálaszTörlés
  8. Nekem mindössze azzal van bajom, hogy évekig piszkáltak, mikor lesz unoka. Most, hogy itt van nem valami aktívak. Unoka kipipálva, ennyi.

    VálaszTörlés
  9. Èn meg tök szomorú vagyok, hogy az egy szál nagymama a családban évente csak kétszer akarja látni az unokáit. A Facebook-on elég nézgetni a képeket, amúgy meg 200 kilométerre vannak. Holnap anyák napi műsor, Léna nagyon szerette volna, ha jön a nagyi is. Meghívtam, mondtam, itt is aludhat. Jött a válasz: mondjam meg Lénának, hogy nem tud jönni. Szerintem ez tök szomorú, főleg, ha arra gondolok, hogy az én anyukám milyen jó nagymama lenne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. (Persze az olyan anyàt könnyű idealizálni, aki már meghalt...végülis lehet, hogy az anyukám csalódást okozna nagymamaként.)

      Törlés
  10. Amikor gyerek voltam, nagyon sokat voltam a Nagyinknál. Túlságosan sokat is, péntek délután mentünk, vasárnap jöttünk. A szünet első napjától az utolsóig ott voltunk. Engem tk ő nevelt fel. A férjem detto, 6 hónapos korában a szülei elmentek kettesben a Balatonra 2 hétre, a gyereket a nagyinal hagyták. 2 hétig egy féléves gyereket! Évekig hallgattuk, hogy nincs unokájuk, aztan itt a gyerek és FB szinten vannak jelen az életünkben. Egyik sem vigyáz rá szívesen. Anyósomnál órákig tévézik, nem iszik, mindent összeeszik. Anyukám meg dolgozik,majdnem 70 évesen és fáradt. Mindkettőnek a lányom az egyetlen unokája. 3 éves és egyikhez sem kötődik igazán, elment a hajó!
    Tamko nagyon sajnálom. Saját magukat fosztják meg a legjobb dologtól a világon.

    VálaszTörlés
  11. Ki tudja, mi mostani kisgyerekes anyák milyen nagyik leszünk. Lehet, hogy fáradtak és eletuntak, akiknek nem kell aktívan az unoka. Lehet, hogy nem. Majd megtudjuk.
    Nálunk anya zseniális nagyi, imádják egymást és fáradhatatlan. Anyóspajti is szereti, de ő inaktívan. Kb három Hetente latja, nézi és puszilgatja, de nem tud vele mit játszani és foglalkozni. Mondjuk ne is Jöjjön gyakrabban:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom milyen nagyszülő leszek, de ha látni fogom a lányomon, hogy 2-3 éve nem alszik és kezd összeomlani, és sírva könyörög, hogy segítsek, nem fogom fotelből nézni és nem fogom azt válaszolni neki, hogy azt gondoltad, könnyű lesz?! Mert szeretem a gyerekem, remélem a kamaszkort túlélve is ugyanúgy fogom imádni, mint most :) Vannak még bennem indulatok, de már túl vagyunk a nehezén, alszik a lányom és vilagbéke van. Idegenek vagyunk egymás számára - remélem a lánnyal soha nem leszünk ilyen viszonyban!

      Törlés
    2. Hát igen. De ehhez kell, hogy a nagyi már ne dolgozzon, közel legyen, egészséges legyen. És ugye akinek több gyereke, több unokája van vagy pl. ápolandó férje, szülője, annak a nagyinak nehéz ott lenni.

      Kivel vagytok idegenek? Ezt nem értettem.

      Törlés
    3. A szüleim számára vagyok idegen, meg ők is nekem. De nem csak én, hanem a lányom is. Nem tudják, hogy szereti-e a retket, hogy újabban megint hajlandó megenni az almát, hogy ma azzal jött haza, hogy ő futóbringát szeretne, hogy a múlt hét óta nem hajlandó bodyt felvenni, mert ő már nagy. Van egy házaspár a földszinten, ők többet tudnak rólunk, a lányomról, mint a saját szüleink.

      Törlés
    4. Es szereti a retket? :))) az enyém meg nem enné!!

      Egyebkent kicsit errol beszeltem én is: a szuleim keptelenek megjegyezni, mikor hol vagyok a héten, pedig minden hetunk tok ugyanolyan, szinte féloras pontossaggal. Megis, mindig el kell mgyaraznom, h szerdankent nem dolgozom, mert délig van csak ovi, hetfon otthon vagyok, de az nem azt jelenti, h nem dolgozom, mert de, es hogy minden penteken bemegyek az irodaba. Grrrrr!!

      Törlés
  12. Gyanús, hogy ha körbenézek, azt látom, h a barátnőim kb 90%-a kijelenti, hogy tökéletes (vagy: elég jó) anyuka és nagyomama szeretne lenni (és is ehhez a táborhoz tartozom :)) Ugyanakkor a barátnőim 90%-a panaszkodik a saját szüleire (én is). Szóval az elhatározás valszeg nem elég.. vagy az előző generáció valamit nagyon elrontott. Az is lehet, h a szülőség-gyermeknevelés egy pontján változik meg valami.

    VálaszTörlés
  13. Mi a tesommal nagyon sokat voltunk a nagyszuleinknel, az unokatesoim jóval kevesebbet, es volt is belole szajhuzas, sértődés. Hozzájuk mar sokkal kevésbé volt türelmük. Meg aztán - nem reprezentatív meggfigyelesem szerint - a nagyszülők gyakran sokkal jobban húznak ahhoz a gyerekhez, amelyik az ő vonalukra hasonlít. (Az bizonyított tény egyébként, hogy az anyai nagymamák aktívabbak a nagyszülői szerepben.)
    Az én anyukám egyébként sokat vigyáz a gyerekekre, hetekig is akár - igy tudunk utazni is -, ha megkérem, de ha nem, ritkán ajanlkozik. Úgyhogy én szorgalmasan megkérem, pedig utalok szívességet kérni. De a gyerekek nagyon szeretnek nála lenni, es en tapasztalatból tudom, mennyire be tudja aranyozni egy gyerek életet a stabil nagyszülői háttér. (Az is igaz, hogy egy bizonyos életkor fölött lett nyitottabb anyukám is, bár a lányomat leplezetlenül, kritikátlanul imádja a kezdetektől fogva.)

    VálaszTörlés
  14. Nálunk az anyós a fő szövetséges. Nála van bölcsi helyett, mert oda helyhiány miatt nem vették fel 1 évesen. Arra számítok, hogy ezt a gondoskodást visszaadhatjuk majd valamikor amikor majd rászorulnak. Szerencsére még jól bírják. Hálás is vagyok érte nagyon. Csak, hogy pozitív példa is álljon itt. :-)

    VálaszTörlés
  15. Anyósom közölte mikor terhes voltam, hogy neki rémes anyósa volt, nem segített semmit és mindenbe beleszólt, meglátom, én majd számíthatok rá. Ebből az lett, hogy ha neki van kedve elviszi az unokáját, és a hátam mögött véleményez (visszahallom más családtagoktól). Az én anyám a másik véglet, a mártír, aki lázasan is átjön a gyerekre vigyázni, mert szerinte ez neki kötelessége. És boldogtalan, ha nem láthatja hetente többször.

    VálaszTörlés