Játszótér, lelki élet és a múló idő

A játszóterezés hasonlít a kocsmázáshoz: az ember mindig ugyanazokkal találkozik. Elbeszélget kvázi ismeretlenekkel a pultnál  a csúszdánál, majd leül az asztalhoz a padra, ahol szintén félismerősökbe botlik, majd dolgavégeztével és az aktuális pletykákkal meggazdagodva hazamegy. Otthon jelentést tesz a házastársának, hogy ki volt ott (a Fura Ruhás Nő?, a Professzor? a Focista Anyukája?), majd együtt jól megtárgyalják az eseményeket (neked az ikrek apukája mindig szokott köszönni? Szerintem engem nem ismer meg. És Martin anyukája vitte a bébit? Ja, ma a nagymamája volt?).

Most, hogy kitavaszodott, és én intézem Bonit reggelente, többnyire Z-re maradt a játszóterezés és asszem eléggé élvezi. Összehaverkodott Boni egyik csoporttársának az apukájával; ez az a kisfiú, akit már az első héten szeptemberben kiszúrtam magamnak és reméltem, hogy Boni vele fog összebarátkozni. Eszméletlenül aranyos gyerek, de kicsit magának való és visszahúzódó, ezért hiába kérdezgettem egészen idáig Bonit, hogy játszott-e az oviban a Raphaellel, mindig nemet modott. Raphaelt leggyakrabban a papája (egy genetikailag kambodzsai, de kulturális identitását tekintve francia pasi) hozza-viszi mindenhova, mert a mamája sokat utazik. Szóval ezek ketten, a férjem és Raphael papája a játszótéren váltják meg a világot, miközben a gyerekeink együtt játszanak, aminek mindkét család tökre örül. Alexis (a papa) minden másnap sms-t küld Z-nek a játszóterezés miatt, tök vicces. Boni meg minden este lelkendezve jön haza, hogy megint volt a Raphael! és együtt játszottunk!

Egyszer, amikor én mentem, Raphael nagyon nyűgös volt (még soha nem láttam ilyennek, és az apja elmondása szerint is amúgy nagyon könnyen kezelhető gyerek), nem is akart Bonival játszani, csak rohangált ide-oda. Szegény kicsi fiam nem értett semmit, futott Raphael nyomában, és folyamatos kérdezgette: T'es mon copain? T'es mon copain?? (=A barátom vagy?). Aztán elege lett a sok visszautasításból, odajött hozzám, és szomorúan ingatta a fejét, hogy Raphael nem akar velem játszani, már nem a barátom. Itt kb. meg akart szakadni a szívem, annyira sajnáltam szegényt. És hány visszautasításban, csalódásban lesz még része!

Boni: legfontosabb témánk mostanában az idő múlása, a napok és a hónapok. Még nem igazán érti: a sorrendet már tudja (reggeli-ovi-ebéd-kis alvás-játszás-vacsora-nagy alvás), de előfordul, hogy a délutáni alvás után reggelit kér, meg hogy este akar oviba menni. Meglepődik, ha vacsoránál még világos van, vagy ha délután már látszik a Hold, mindkét esemény összekavarja a fejében épp kialakuló rendszert. Mindent a kezemen kell, hogy elmutogassak: hányat kell még aludni, hogy elinduljunk, mennyi az egy óra, mennyi idő van még karácsonyig. Minden reggel megkérdezi, hogy van-e ma ovi, hétvégéket beleértve, hiába mondjuk, hogy akkor zárva tart. Jellegzetes kérdés pl.: Mama, lesz holnap éjszaka? Csináltunk együtt egy naptárt, ahova a terveim szerint fel lehetett volna ragasztani az aktuális nap esetményeit, de elkeverte a kis kartonpapírokat, szóval használni nem igazán tudjuk, mutatom: