A vég kezdete

Ez itt lent én vagyok. Ez a lenti kép azt illusztrálja, hogyan is érzem magam. Holnap ugyanis lemegyek életem első...

...mami...őőő... MAMMOGRÁFIÁJÁRA...!

A pisztoly

Szegény Bonikám! Csak ma jöttem rá, hogy mit szeretne már hetek óta mondani. Ma leesett a tantusz, hogy mit magyaráz, amikor azt mondja – mint eddig hittem – pisztoly.

Pár hete kezdte mondogatni: pistolet. Pis-to-let, tagolta mindig lüke anyjának. Csak félig-meddig lepődtem meg, mert mióta oviba jár, fura dolgokkal bővült a szókincse. Olyanokat mond (pl. C'est pas à toi! – Ez nem a tiéd) vagy csinál (pl. a csönd jele), amiből ovis interakciókra lehet visszakövetkeztetni. De pisztoly? Azért picit fura volt, mert eléggé válogatott társaság. Mindenesetre mindig elmondtam neki, hogy az egy fegyver, és hogy magyarul úgy mondjuk: pisztoly. Már itt gondolhattam volna, hogy nem erről volt szó, mert látszott rajta, hogy nincs megelégedve a magyarázattal, valamit még várt volna. Úgyhogy már az is megfordult a fejemben, hogy festőpisztolyról van szó, mivel a kis művész úrnak állandóan festékes az ujja, mikor hazajön.

Aztán egyszer mondtam neki, hogy mivel nem értem, miért emlegeti folyton a pisztolyt, majd megkérdezem az óvó nénit, mit jelenthet. Olyan cuki volt, még ő emlékeztetett reggel, hogy beszéljek az óvónővel. Aki tök zavarban elmondta, hogy nyilván nincs a teremben játékpisztoly, de bizony a fiúk kreatívak, és akár legóból is, de megépítik a kis saját pisztolyaikat. Megnyugtatott ugyanakkor, hogy mindig elmondja nekik, ez nem jó játék és javasol helyette mást.

Még én is megmutattam Boninak az egyik könyvében a vadász puskáját, és magyaráztam, hogy a pisztoly is ilyesmi, csak rövidebb. Z-vel arról beszélgettünk vacsora közben, hogy biztos azok a gyerekek kezdeményezik ezt a pisztolyosdit, akik otthon tévéznek. Nem értem azonban, hogy miért nem tűnt fel: Boni egyáltalán nem mutatja, hogy lőne és itthon nem is épít pisztolyt.

Míg ma leesett! Egyáltalán nem pistolet-t mond, hanem périscolaire-t!* Ami azt jelenti: napközi. Olyan gyönyörű széles mosoly terült el az arcán, amikor látta: hetek óta először végre megértettem. Hogy szegénykém egyszerűen csak arra kiváncsi, megy-e délután napközibe vagy hazajön. Jaj, nehéz lehet azért gyereknek lenni!


* Kb. pérhiszkolerh helyett pisztolé. Sem a pörgetett, sem a raccsolós r-et nem tudja még mondani, a szótagszámot meg gyakran nem veszi figyelembe, pl. sárga helyett azt mondja: sát.

Százholdas pagony

A férjem kiköpött Micimackó: jóindulatú, édesszájú, és bizonyos dolgokban mintha nem is a Földön járna. Van benne egy adag Tigris is, mivel kapkod, nem tud egyhelyben maradni, száz dolgot csinál egyszerre. Továbbá jellemző rá Füles aszkétasága, mert mindig ugyanolyan ruhákat hord, és nem érdeklik a tárgyi javak.

Én eddig leginkább Malackaként gondoltam saját magamra, ugyanis rettenetesen gyáva vagyok. Bennem is volt egy csipetnyi Tigris hebehurgyaságából és egy icipici Bagoly tudálékosságából.

Rájöttem, hogy mióta megvan Boni, mindez a múlté. Most már egyszerűen csak Kanga vagyok. Aki kizárólag Zsebibaba miatt él és szerepel a könyvben, akinek semmi más feladata, története, jellegzetessége nincs, sőt, semmi máshoz nincs igazából kedve vagy ambíciója, mint hogy Zsebibabának féltőn csukamájolajat adagoljon naponta.

Egy újabb érvelési hiba

Ezt én rendszeresen elkövetem, ha nem vigyázok: az unszimpi embereknek nehezen (vagy egyáltalán nem) tudok igazat adni! Még akkor sem, ha állításuk megállja a helyét. Ennyire gyarló az ember vagyok. Ezen a héten velem két ilyen eset is történt:

Valamelyik nap nem készültem el időben egy munkával, többletmunkát okozva így a titkárságnak. A dolog még aznap megoldódott, mert mostanában este, Boni fektetése után is dolgozom még egy–másfél órát. Mivel én eleve így is kalkuláltam, meg tényleg kicsit meg is feledkeztem a dologról, a késésről nem értesítettem az asszisztens csajt.

Másnap reggel kaptam egy kimért és kioktató hangvételű e-mail attól ettől a titkárnőtől, aki amúgy is borzalmasan ellenszenves, mert hajlamos főnökösködni és tudálékoskodni, ellenben még soha semmi konkrét segítséget nem kaptam tőle. Meg amúgy is, ez is biztos kémia: még a fizimiskáját sem bírom, pedig arról nem tehet. Így utólag, higgadtan elolvasva az emailt, (plusz lásd a fent vázolt körülményeket) egyértelmű, hogy igaza volt. Amúgy az infó csak annyi volt, hogy légyszi szóljak, ha nincs valami kész időben, és ha valaki más (szimpi) írja ugyanezt, ötször is elnézést kérek, nem kerül az semmibe. De az ő távolságtartó, tudálékos és már-már számonkérő stílusától bedurrant az agyam. Főleg, hogy egy incifinci kis doksiról és max. 5 perc többletmunkáról volt szó, ami egyáltalán nem indokolta ezt a félhivatalos, okoskodó attitűdöt.

Most már tökre bánom, hogy rögtön támadó hangnemben visszavágtam, ráadásul hülyeséget. Elmagyaráztam, hogy aznap a rengeteg IT-probléma miatt mindennel késtem – ami igaz ugyan, de a lényegen nem változtat: értesítenem kellett volna őt. Tanulság: tízig (tízezerig) el kell számolni, mielőtt egy unszimpi ember számonkérő e-mailjére válaszolunk. Tudat alatt valszeg az volt bennem, hogyha belátom, hogy igaza van, akkor szinte jóváhagyom, mintegy megengedem neki a minősíthetetlen hangvételt és attitűdöt (ami annyira jellemző rá).

A másik történet: írt az egyik pesti szomszédom, az ügyvéd csaj, egy olyan e-mailt, hogy még mindig emésztgetem. Ez az a lány, aki energikusan a kezébe vette a ház ügyeit, kirúgta a régi (sikkasztó és csaló) közös képviselőt, majd kirúgta azt is, akit utána megválasztottunk. Ő az, aki ügyvéd létére helyesírási hibát nyelvtani hibára halmozva, megengedhetetlen stílusban kommunikál mindenkivel (üzeneteiben keverednek a félkövéren szedett és nagybetűs mondatok: mintha kiabálna). Semmi nem jó neki, szerinte mindenki hazudik, csal és lop. Nyáron áthívtam kávézni, akkor migránsozott a nappalinkban egy sort. Egyszóval, egy ellenszenves tyúk, de a szomszédom, és basszus, neki is igaza volt. Azt sérelmezte, hogy a szüleim miért nem jöttek el a kulcsért a megadott napon (új kulcsot kapott mindenki az alsó, bejárati ajtóhoz).

Végülis jogos. Nem várhatom el, hogy ő az én kulcsomat őrizze addig, amíg a mamám vagy a papám felmennek hozzám, és szükségük nem lesz a kulcsra. Mondjuk szép gesztus lett volna, de tényleg nem az ő feladata. Én pedig – nem gondolván, hogy a dolognak ekkora súlya van – nem is szóltam a szüleimnek, nem akartam őket felráncigálni Pestre. Azt gondoltam, majd amikor legközelebb jönnek, valahogy eljut hozzájuk a kulcs, megoldjuk.

Mindenesetre ez az e-mail! Te jó és és atyavilág. A szememre veti, hogy nem tartom tiszteletben a munkáját, amit pedig ő ingyen és bérmentve a ház érdekében végez, és különben is, amikor a múltkor kölcsönadta a létráját (!!!), akor sem egyeztettünk, és hogy mindenki el tudott menni a kulcsért, csak mi nem. Most már okosabb vagyok, és nem válaszoltam azonnal. Most mindjárt nekiülök, és írok egy udvarias és békülékeny e-mailt, olyat, amelyben balátom, hogy hibáztam (mert hibáztam), és megoldást is javasolok a problémára.

A világ egyik legnehezebb foglalkozása

Úgy tűnik, takarítani csak a nagyon ügyesek, elhivatottak és motiváltak tudnak – legalábbis ezt a tapasztalatot szűrtem le tízenvalahány takarítónő munkájából, akik az elmúlt években felvonultak nálunk.

Az egyik például megérkezése után, kézmosás nélkül, magassarkúban esett neki a konyhának, hogy elpakolja a tiszta edényeket. Ugyanez a nő a kivasalt ruhákat a bőröndömre pakolta rá, arra, amit Európa repülőterein húzok végig évek óta és ami csomagtartókban szokott hánykolódni. Volt egy másik nő, az meg egyenesen csizmában takarított mindaddig, amíg rá nem szóltam, hogy azért a porszívózáshoz vegye le (alig bírta levenni).

Egyszer az egyik sokáig nem jött, akkor elővettem a porszívót, hogy fölporszívózzak. Rájöttem, hogy a porzsák valszeg hónapok óta dugig tele van. Oda egy árva szösz sem fért már be – a nő teljesen feleslegesen huzigatta a porszívót ide-oda, az bizony nem szívott (de mióta?).

Az a csaj, akitől most fogunk megválni, rendszeresen megy el idő előtt és úgy, hogy a szemeteseket nem ürítette ki, az ágy alatt nem takarított, de volt, hogy Bonhomme szobájához hozzá sem nyúlt. Egy másik pedig, miután negyedórát kávézgatott (anno mindig megkérdeztem, kérnek-e kávét), arra a kérésemre, hogy takarítson ki a pelenkázóasztal mögött is, azt válaszolta, hogy nem biztos, hogy lesz rá ideje.

Volt egy nő, aki teljesen úgy nézett ki, mint egy prostituált. Azon tanakodtunk, hogy vajon a szomszédok mit gondolhatnak? Na de ő legalább jól takarított, igaz, hogy valamiért viszont mezítláb.

A szupertiszta, gyors, szimpi lány, aki olyan csillogó rendet rakott, hogy azt egy hét alatt sem tudtam összekoszolni (akkor még egyedül laktam) viszont kirúgott! Nem fértem már bele az idejébe, a sokgyerekes, nagy háztartást vezető, kupis családok mellé.

Könyvajánló

 

 Részlet a regényből: 

„Üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért. Nem számított többé, hogy ő a fiam, én az apja vagyok. Akárkik lehettünk volna. Két vak akarat feszült egymásnak, amelyeknek egyetlenegy céljuk volt: megsemmisíteni a másikat. Néhány hosszú percre halálos ellenségek voltunk.

Miközben sodort az indulat, valami állt is bennemm mozdulatlanul. Ezzel a mozdulatlan részemmel mindent tudtam. Hogy Mihályt nem elpusztítani, hanem lecsillapítani kéne. Hogy nem lenne szabad megfélemlíteni. Ahogy nekem is meg kéne találnom az elvesztett nyugalmat, és legyőznöm a saját félelmemet. Hogy szigurúan tilos lenne visszaélnem az erőfölényemmel.

Ehelyett ütöttem. A mozdulatlan részem felől azonban az a „sok tudás” mintegy bevilágította a tettemet. Bár nem állította meg a kezem, de eltérítette. Olyan féloldalasan és sután csaptam meg Mihány fejét, mintha hatalmamban állna, hogy üthessek is meg nem is. Aztán átfordítottam az egész gyereket, és teljes erőből fenekelni kezdtem. Néhány ütés után égett a tenyerem a fájdalomtól, időnként szünetet tartottam, miközben hörgő hangon azt kérdezgettem: 

– Fogsz még repülni? Fogsz még repülni?

Ezt ismételgettem, amíg Mihány be nem kapcsolódott a siralmas kánonba:

– Nem fogok, nem fogok.

Legyőztem, megaláztam. Magzatpózban, összegömbölyödve, szipogva hevert előttem a toronyba vivő falépcső egyik fokán.

Úgy éreztem magam, ahogy Ádám és Éva érezhette magát a bűnbeesés után.”