Könyvajánló

 

 Részlet a regényből: 

„Üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért. Nem számított többé, hogy ő a fiam, én az apja vagyok. Akárkik lehettünk volna. Két vak akarat feszült egymásnak, amelyeknek egyetlenegy céljuk volt: megsemmisíteni a másikat. Néhány hosszú percre halálos ellenségek voltunk.

Miközben sodort az indulat, valami állt is bennemm mozdulatlanul. Ezzel a mozdulatlan részemmel mindent tudtam. Hogy Mihályt nem elpusztítani, hanem lecsillapítani kéne. Hogy nem lenne szabad megfélemlíteni. Ahogy nekem is meg kéne találnom az elvesztett nyugalmat, és legyőznöm a saját félelmemet. Hogy szigurúan tilos lenne visszaélnem az erőfölényemmel.

Ehelyett ütöttem. A mozdulatlan részem felől azonban az a „sok tudás” mintegy bevilágította a tettemet. Bár nem állította meg a kezem, de eltérítette. Olyan féloldalasan és sután csaptam meg Mihány fejét, mintha hatalmamban állna, hogy üthessek is meg nem is. Aztán átfordítottam az egész gyereket, és teljes erőből fenekelni kezdtem. Néhány ütés után égett a tenyerem a fájdalomtól, időnként szünetet tartottam, miközben hörgő hangon azt kérdezgettem: 

– Fogsz még repülni? Fogsz még repülni?

Ezt ismételgettem, amíg Mihány be nem kapcsolódott a siralmas kánonba:

– Nem fogok, nem fogok.

Legyőztem, megaláztam. Magzatpózban, összegömbölyödve, szipogva hevert előttem a toronyba vivő falépcső egyik fokán.

Úgy éreztem magam, ahogy Ádám és Éva érezhette magát a bűnbeesés után.”