Most őszintén: egyáltalán nem vagyok olyan hatékony munkaerő, mint a Boni előtti időkben, ezen nincs mit szépíteni. Mégis mindenki azt várja el a munkáltatótól (én is!), hogy vállaljon szolidalitást az anyukákkal, és hogy se a felvétel, se pedig az előmenel során ne diszkriminálja őket.
De akkor hogy van ez? Foglalkoztatnám-e a takarítónőnket akkor is, ha minden 5. héten beteget jelentene? Pontosabban: véletlenszerűen jelentene beteget, mondjuk csütörtök este telefonálna, hogy másnap nem tud jönni. És akkor még az olyan napokról nem is beszélek, amikor lassabban dolgozna, mert csak 3-4 órát aludt az éjjel...
Arra a következtetésre jutottam (bár lehet, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, de én csak most kezdtem el a kérdésen gondolkodni), hogy a vállalatoknak, vagy tágabban: a társadalom egészének kell(ene) gondoskodnia arról, hogy az ilyen munkaerő-kiesés ne legyen gond. Gyors példa megint a saját életemből: szerintem én jogosan várom el azt, hogy mindig legyen elérhető gyerekorvos a közelben, de az, hogy mindig ugyanaz az a doktornő rendeljen, már utópia. Szóval valahogy úgy kellene lennie, hogy az én kiesett munkaidőmet a főnökség munkaerő-átcsoportosítással pótolja.
(Aztán még egy gondolat: a gyerektelenség sem garancia semmire. Akkor is érheti az embert baj, betegség, ami miatt nem tudja egyenletesen hozni a színvonalat.)
Azt hiszem, az én munkahelyem megközelíti az ideálisat, hiszen van módom betegszabira menni, otthonról dolgozni, részmunkaidőt vállalni, és mindezt úgy, hogy túl nagy lelkiismeret-furdalást sem érzek. Azt a szabályt hoztam magamnak, hogy cserébe viszont legyek különösen rugalmas és a lehetőségeimhez mérten próbáljam más napokon bepótolni a lemaradást. Egy négy fős csoportban dolgozom, szóval jelenthet terhet másokra nézve Boni betegsége - de még egyszer, szerintem a rendszernek kell olyannak lennie, hogy tolerálja a hiányzásokat.
Amúgy meg... próbáltam, de teljességgel lehetetlen egy lábadozó két évessel bárminemű professzionális tevékenységet végezni.
