Ismeretlen ismerősök és ismerős ismeretlenek

Az élet néhány izgalmas találkozással ajándékozott meg az utóbbi időkben, hogy ilyen fellengzősen nyilatkozzak már így az elején.

A minap egy olyan valakivel vacsoráztam, akinek az életéről egészen a múlt hétig szinte semmit sem tudtam, viszont tökéletesen ismertem jó és rossz tulajdonságait, képességeit, habitusát, jellemét. Ismertem a szüleit is és többször jártam náluk, legutóbb 24 éve, mert akkor találkoztunk utoljára: egy általános iskolai osztályba jártunk. Hogy is írjam le legmegfelelőbben ezt a találkozást. Szóval ültem ezzel a lánnyal szemben, akit tutira nem ismertem volna fel az utcán (viszont telefonon igen - a hang nem változik), felváltva és zanzásítva - a szaftosabb és viccesebb részeket kiemelve - elmeséltük egymásnak felnőtt életünk eseményeit. Annyi történetet ismertem meg pár óra leforgása alatt, amennyiből egy regényíró éveken át sikeresen gazdálkodhatna. Azt hittem, nosztalgiázni fogunk ezerrel, de egyáltalán nem: ilyen távlatból az általános iskola valamiféle álomnak tűnt, mintha nem is ebben az életben jártunk volna oda. Inkább az ismerősnek és az ismeretlennek ez a szokatlan keveréke volt fura. Mintha egy soha nem látott családtaggal beszélgettem volna, akivel nem csak az a közös, hogy ő is Budapesten felnőtt, értelmiségi 38 éves nő, hanem közösek még a kiindulópontjaink is.

Magyarországon pedig két újabb bloggert ismertem meg: Molly-t és Martine-t, és mindkettejük gyerekeit (plusz egy férjet). (Ilonkával is találkoztam, akit még tavalyról ismertem). Ezek a bloggertalik is nagyon izgalmasak! Mindkettőjükkel telefonon beszéltem először, ami nekem a mélyvíz, mert ismeretleneket felhívni telefonon: a rémálmom. (Még jó, hogy mindketten sokkal talpraesettebb beszélgetőtársak, mint én, aki csak kapkod, őőő-zik, hallózik és vihog.) Ezek a találkozások meg olyasmik, mint amikor az ember olvas egy izgalmas regényt, és a végén ahelyett, hogy letenné és azon szomorkodna, hogy mit olvasson legközelebb, ami minimum feleannyira izgalmas, mint amit most fejezett be, egyszerre csak ott találja magát a főszereplővel egy lakásban (vagy a Margitszigeten). Olyan érzés, mintha Natasával beszélgetnénk a borogyinói ütközetről, vagy mintha Aureliano Buendíával bejárnánk Macondót (mutatis mutandis, vagy hogy is van ez). Az ember azt sem tudja hirtelen, mit is kérdezzen, hiszen annyi mindent tud már erről az ismeretnel emberről! És a furcsaság netovábbja: még pletykálgatni is tudunk, közös ismerősökről közösen olvasott bloggerekről. Aztán a beszélgetések, nevetgélések után az ember arra is rájön, hogy már nem is tudja, milyennek képzelte azelőtt az illetőt: blog és valós személy eggyé válik.

Tanulság? Éljen a FB!