Hét pici pötty, sorban egymás után

Boni ma az alábbi szón nagyot nevetett. Én eddig észre sem vettem, milyen vicces leírva:

 

jöjjön

 

Hogy valami jót is írjak

Ha könnyed, de mégis elgondolkodtató francia feelgood filmet szeretnétek látni, akkor nagyon ajánlom ezt itt. A műfaj nem az én világom, de mégis nagyon tetszett, a színészek, a zene és az üzenet miatt. 

Röviden a történet: Egy világhírű, fiatal karmester megtudja, hogy leukémiás, és a vizsgálatokból azt is megtudja, hogy csecsemőként örökbe fogadták. Ekkor (az első öt percben) egyébként Z. kiment a teremből, mondván, hogy ő nem akar olyan filmet nézni, amelyben rákról van szó. Sajnáltam, mert szerintem tetszett volna neki, és alig volt kórházi jelenet a filmben. Na mindegy, Bonival végignéztük.

Fény derül arra is (a csontvelő-átültetés miatt, de ebből tényleg nem látszik semmi), hogy a karmesternek van egy vér szerinti öccse, aki egy iskolai menzán dolgozik, és szabadidejében a helyi fúvószenekarban játszik. A film végig ezt a kettősséget lovagolja meg: az előkelő, Párizs környékén nevelkedett, hároméves korától zongorázó fiatal karmester és a lepukkant, észak-franciaországi iparvárosban felnőtt és nehéz körülmények között élő (de abszolút hallású) testvére közötti különbségeket. Ha valami egyébként nem tetszett az az volt, hogy ezek a szereplők nagyon trágárul beszéltek. Viszont élethű képet kapunk egy olyan Franciaországról, amelyről gyakran nincs tudomásunk.

Szóval a film azt a kérdést feszegeti, hogy már a születéskor mennyi minden eldől, és hogy ugyanolyan képességekkel és tehetséggel egy ember – környezettől függően – vagy szárnyal vagy beleragad a pocsolyába. De ennél sokkal-sokkal többet mond, csak nem akarok semmit sem lelőni belőle, nézzétek meg. A legutolsó jelent egészen fantasztikus!

Pingpongasztal, bejgli és orvosság: karácsonyi bosszúságaim

Miért olyan igazságtalanul kritikus az ember a saját szüleivel szemben, mint senki mással ezen a földkerekségen?! Ezen gondolkodtam mostanában, és fel is tettem a kérdést pár napja az egyik barátnőmnek, aki szintén rengeteget panaszkodik a szüleiről. Majd mindjárt elmondom, mire jutottam, csak időközben Petra apukája agyvérzést kapott, és most épp úton vannak Magyarország felé. Erre én, ahelyett, hogy örülnék, hogy az én szüleim jól vannak, ma megint felpaprikázódtam egy-egy megjegyzésükön. Petrának természetesen nem tudom magam kipanaszkodni, ezért ide írom le, hogy min húztak föl annyira.

A papámnak meséltem, hogy Boni kapott tőlünk egy pinpongütőt karácsonyra, és egyúttal megkérdeztem tőle (mert Bonival gondolkodtunk ezen), hogy a falujukban van-e pinpongasztal. Emlékeztünk, hogy a játszótéren vannak sporteszközök, de vajon asztal van-e? Mert itt nálunk több helyen is van a városban, és szoktunk is rajta játszani.

A papám erre belekezdett egy hosszú magyarázatba, hogy nincs, de amúgy a szabadtéri pingpongozás nem is olyan jó dolog, mert mindig van egy kis szél, úgyhogy ha lenne is asztal, azzal sem mennénk semmire. A szabadbani pingpongozás, magyarázta, csak leírva jó buli, a valóságban nem az.

Ettől a pesszimizmustól a falnak megyek. Elviselhetetlen hallgatni, hogy ennyire negatív, hogy mindenben rögtön megtalálja a rosszat, és azt hosszasan kivesézni. Persze, ha ugyanezt a szomszéd bácsi csinálná, nem érdekelne, még talán nevetnék is rajta. Na de engem ebben a nyomasztó, lehúzó légkörben neveltek. Soha semmi jónak nem tudtunk örülni, mert mindennek folyton a rossz oldalát láttuk (néztük), óvatoskodva, lemondóan, mindent és mindenkit kritizálva. Mindnehez úgy állva hozzá, hogy „ez úgysem fog sikerülni” és/vagy „ez hülyeség”.

A mamám pedig azt mesélte, hogy idén nem sütött bejglit, mert nem tudják ketten megenni az egészet. Elcsodálkoztam, mert nálunk mind a négy rudat általában én szoktam megenni, oké, nem egyszerre, de simán elfogy. Egy picit esznek a vendégek, viszek egy kis kóstolót a kollégáknak, de Boni rá sem néz, Z. pedig akkor fanyalodik a diós bejglire (a kábítószeresből nem is eszik), ha épp semmi más édesség nincs itthon. Ami ritka, mert rengeteg bolti sütit, cukros joghurtot meg péksüteményt vesz mindig, a bejglit nem is annyira szereti. Csak azért eszi, mert édes. Még a Korpovitot is elnassolgatja, pedig azt utálja. Ezért inkább azt szoktam neki mondani, ne egye a bejglit, ha nem szereti, maradjon több nekem (én imádom, és mennyire macerás már elkészíteni!). Mamám reakciója:

– Irigy kutya vagy!

Oké, ezt is lehet többféle hangnemben mondani. Ezt ún. viccből, nevetve mondta, hát én baromira nem nevettem. Lehet, hogy ha ezt is a szomszéd néni mondaná, rá se rántanék. De a mamámtól több okból sem bírom hallani. Egyrészt, pont azért, mert viccnek szánta, és sajnos tényleg ez a maximális humor, ami tőle kitelik. Másrészt meg valószínűleg nem értette azt a nüansznyi különbséget, hogy nem egy olyan embertől sajnálom a bejglit, aki szereti a bejglit, hanem egy olyantól, aki egyszerűen valami cukrosra vágyik, és ugyanolyan szívesen (sőt, szívesebben) enne valami mást helyette. Harmadrészt pedig a mamám csak velem szemben enged meg magának ilyen szavakat, idegenekkel szemben nem. Negyedrészt: ha tegyük fel tényleg irigy kutya lennék (amúgy nem hiszem), miért kellene ezt a minősítést a fejemhez vágnia?

Az első kérdésre adott válaszom tehát az, hogy az ember a saját elcseszett gyerekkora és szar emlékei miatt viszonyul annyira kritikusan a szüleihez. 

(És tök csalódott is vagyok, mert tegnap megint rajtakaptuk Bonit, hogy rejtegeti az allegriagyógyszerét, megint nem vette be. Érthetetlen, hogy egy olyan gyerek, aki szardíniát kóstolgat az egészséges életmód jegyében, miért nem tudja lenyelni az orvosságot. Barátnőm gyerekei minden nap injekciózzák magukat egy veleszületett betegség miatt, és mindezt a 18. éves korukig. Ehhez képest mi egy orvosság bevétele? Én már amondó vagyok, hogy hagyjuk abba az egészet, és majd felnőtt korában, ha megjön az esze, esetleg újrakezdi. Nincsenek idegeim a mindennapos veszekedéshez és ellenőrizgetéshez!)

A kis dead

 

Napok óta dúdolom-éneklem magamban vagy félhangosan a Pásztorok, pásztorok c. dalt. MA tisztáztuk Bonival, hogy a szöveg szerint a pásztorok nem a kis halottnak (dead) mondanak köszöntést!

***

 

Kellemes készülődést ünnepeket kívánok minden egyes olvasónak, kommentelőnek, bloggernek! 

Ted Chiang

Elolvastam az „Életed története” c. novellát, amit javasoltatok. Először francia fordításban, miután kikölcsönöztem a könyvtárból a kötetet. Befejeztem, de nem igazán értettem meg a sztorit. Lehet amúgy, hogy túl gyorsan és eléggé felületesen olvasok, sajnos. Aztán Esthajnalka nevű kommentelő elküldte nekem az egész könyvet magyarul, aminek nagyon örültem, mert legszívesebben magyarul olvasok. Egyébként aznap, amikor ottfelejtettem a laptopomat :)) a mh-emen, pont ezt a könyvet akartam rátölteni a Kindle-emre, és valszeg azért felejtettem el a latopot, mert már annak is megörültem, hogy a Kindle-t betettem a táskámba. Aznap rengeteg hülyeséget csináltam; mivel a kábel valszeg nem volt jó, nem tudtam rátölteni a könyvet. Ezért elküldtem a mobi formátumú dokumentumot a Kindle-címemre, és sikerült az Esthajnalkának címzett köszönőemailt is a saját címemre elküldenem... 

Kicsit jobban értettem magyarul a történetet, de még így sem minden világos. Az a baj ezekkel a sci-fikkel, hogy gyakran nem értem őket. Pedig az elv tetszik, hogy tudomány, meg fantasztikum, mindkettő jöhet – csak legyen világos! De én még a Csillagok háborúját sem tudom követni. Ebben a novellában ráadásul nyelvekről van szó, amit különösen szeretek, meg eleve elrendelésről és szabad akaratról – kedvenc témáim!

Leírom, hogy mit bogoztam ki a sztoriból. (Innentől spoiler) A főszereplő nő kapcsolatba lép a földönkívüliekkel, és lassan megtanulja az írott nyelvüket, ami egy különleges, nem lineáris technikán alapul és teljesen más szemléletmódot kíván meg a beszélőtől. Ami logikus is, miért lennének a mi fogalmaink értelmezhetők egy másik univerzumban? A folyamat során magáévá teszi a földönkívüliek tudását és gondolkodásmódját (vagy ajándékba adják neki, mielőtt elmennek?); ezek a lények nem ok-okozati kapcsolatot látnak a dolgok között, hanem tudják, hogy mindennek milyen konkrét végcélja van. Ehhez egy fizikai tételt (Fermat) hoz illusztálásul, kicsit homályos a gondolatmenet, de én már a tér-idő emléleteknél, a relativitásnál meg a nem euklidészi geometriánál is mindig elakadok. A novella végén megértjük, hogy a nő egyszerre látja az élete eseményeit (50 év cselekményeit), és mindig tudja, mi fog történni, de nem tud ellene semmit sem tenni (nem is akar? de miért nem?).

Jól értettem?

Néha én magam is belegondolok abba, hogy milyen szuper lett volna fiatalnak lenni egy ötvenéves nő tudásával és élményeivel. Egyszerre érezni a minden irányban végtelen, jövőbeli lehetőségeket ÉS tudni, hogy minden rendben lesz, és azt is tudni már akkor, hogy sok (a legtöbb) idegeskedés teljesen felesleges. Ugyanakkor ha genetikai vizsgálatból 100%-ban meg lehetne állapítani, hogy hetven évesen lesz-e Alzheimerem, akkor nem csináltatnám meg a vizsgálatot.

És eszembe jutott a kolláganőm is, akinek Duchenne-szindrómás a kisfia, hogy talán így tudja magát tartani a mindennapokban. Tisztában van vele, mi fog történni a közeli jövőben, és tudja, hogy végig kell mennie az úton, ami a kisfiú születése (fogantatása) pillanatában a sorsa lett.

Ugyanakkor nekem ez mégiscsak ok-okozati viszony, nem pedig eleve elrendeltetés. Vagy vehetjük úgy, hogy a genetika = eleve elrendeltetés. Hit kérdése, nem?

Az év utolsónak szánt irodai munkanapja

18:30-kor kikapcsoltam a számítógépet. Beraktam a táskámba a kulacsomat. Kikiészítettem a telómat és a fülhallgatót, hogy csak be kelljen rakni a kabátom zsebébe. Eltettem a töltőket. Kihúztam a hősugárzót. Kihúztam a számítógépből és beraktam a táskámba a Kindle-emet (még jó, hogy eszembe jutott, rémüldöztem, hogyan olvastam volna Boninak esti mesét különben?! Most a Hobbitot olvasom föl neki, ami csak ebben a formában van meg).

Felvettem a kabátomat. A hátamra a hátizsákot. A zsebembe tettem a telót és a fülhallgatót, ugyanazzal a mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, és közben azon gondolkodtam, hogy a barátnőmet hívjam-e fel vagy a papámat, miközben átvágok a villamoshoz vezető parkon.

Végül Boni hívott, pont amikor kiléptem az épületből (Mama, végre megkomponáltam a nocturne-ömet, meghallgatod?), azután felhívtam a papámat, majd mielőtt elértem volna a villamost (30 perc menetidő) felhívott Boni osztálytársának anyukája, hogy elújságolja, mi volt az osztályértekezleten.

A pályaudvaron valahogy mindig úgy jön ki, hogy rohannom kell a vonathoz. Most is rohantam, lépcsőn le, lépcsőn föl, könnyedén repültem. A vonaton (50 perc menetidő) olvastam az aktuális vonatos könyvemet. A Kindle-t csak azért vittem be, mert le akartam tölteni rá valamit. Az állomáshoz közeledve becsuktam a könyvet, beraktam a táskámba, bezipzároztam a táskát,

és akkor vettem észre, hogy

    ...olyan 

        ...furcsán 

            ...könnyű

                   ...a hátizsákom,

mintha hiányozna belőle valami!!! 

Az érzés, ami átjárt, kimeríti a jeges rémület fogalmát. 

A számítógépemet ottfelejtettem az irodában...!!

Egy pesszimista gondolatai

Amikor ősszel pár napig Magyarországon voltam egyedül, Z. az első este szólt, hogy a telefonomat ne halkítsam le éjszakára. Előtte pont azon gondolkodtam, hogy milyen istenien fogok aludni egyedül egy lakásban, kikapcsolt mobillal. Ő azonban arra kért, hogy maradjon bekapcsolva, hogy el tudjon érni, ha bármi van. 

– Mégis mit tudnék én csinálni 1500 km-rrel arrébb, ha bármi van? – szegeztem neki a logikus kérdést.

– Lehet, hogy csinálni nem tudnál semmit, ez igaz – mondta – de ha bármi történik, jobb tudni.

Mi lehet az, amiről úgy is jobb tudni, hogy közben (három országhatárral arrébb) az ember tehetetlen - belegondolni is szörnyű.