Az anekdotikus érvelés

- Biztos sikerülni fog a lombik, meglátod. A húgom volt osztálytársnőjének, meg az unokatesóméknak is sikerült. Szóval mindenkinek sikerül!
- Örökbefogadás? Jó, persze, kezdjétek el. De meglátod, utána jön majd össze a baba, azt hallottam, hogy ez mindig így szokott lenni.
- Teljesen felesleges ez a légzésfigyelő! A kisfiam 2 kilóval született, a 32. héten, és nézd, kutya baja.
- Most mit idegeskedsz, hogy nincs biztonsági öv? Emlékszel a Petire? Na, ő pont azért menekült meg, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági öve.
- Jaj, ez a sok orvosság, nem viszitek túlzásba? Gondolj bele, milyen kevés gyógyszert szedtünk mi magunk. És mégis túléltük a gyerekkort!

Tűzzel-vassal írtanám a címben említett érvelési hibát, amire az első bekezdésben hoztam (valódi) példákat. Arról van szó, amikor valaki – helytelenül – személyes tapasztalataira hivatkozik, és azokból von le egyetemes következtetéseket ahelyett, hogy a statisztikákat vizsgálná meg. Mert lehet, hogy az ő ismerőseinek mind sikerült a lombik, de attól még a párok (asszem) 10%-ának soha nem fog összejönni, ez tény. Azt is megvizsgálták már nagy mintán, hogy nem igaz, hogy az örökbefogadott gyerek után természetesen fogan meg a kistestvér. Előfordul, persze, és amikor előfordul, az nagy szám, sokáig emlegetik a szomszédok, a rokonok, az ismerősök, meg az ismerősök szomszédai és rokonai...

Légzésfigyelő, biztonsági öv, orvosságok és vakcinák: mind-mind nagyságrendileg és bizonyítottan csökkentették a haláleseteket. Függetlenül attól, hogy az érvelő a saját kis környezetében esteleg nem tapasztalta meg ezt a csökkenést, SŐT még akkor is, ha véletlenül pont az ellenkezőjére látott példát (biztonsági öv). Persze nehéz érvelni elvont és homályos statisztikai adatokkal, könnyebb előráncigálni a szomszéd Petikéjét meg az unokatesókat, értem én.

Az anekdotikus érvelésnél sokkal jobbnak tartom (bár meggyőzni ezzel sem lehet engem), amikor valaki pl. azt mondja, hogy még légzésfigyelő nélkül is kevés az esélye a bölcsőhalálnak - mert ez így igaz. Vagy hogy gyógyszer nélkül is el fog múlni a gyerek köhögőrohama, és ő attól tart, a gyógyszer csak árt, mert ki tudja, mit tesznek bele ezek a gyógyszercégek, ezek mind maffiózók. Ez legalább egy logikus összeesküvéselmélet!

Sőt, azt is el tudom fogadni (noha hinni nem!), ha valaki azt állítja, hogy sikerülni fog a lombik, mert ő ezt érzi. Fejet hajtok azok előtt is, akik szerint mindennek úgy kell történnie, ahogy az megtörténik, hiszen nincsenek véletlenek. Hitről ugyanúgy nem vitatkozom, mint az ízlésről.

Az emberek három típusa

Vannak azok, akikbe lépten-nyomon belebotlik az ember, mihelyst felmegy a netre. Ott vannak a FB-n, az Instagramon, a Skype-on, a Messengeren, blogot írnak, rendszeresen frissítik probilképüket, buzgón lájkolnak, megosztanak, közzétesznek, kör e-mailt írnak, egyszóval: a virtuális tér kikerülhetetlen szereplői.

Aztán vannak azok, akik nem élnek ugyan ilyen intenzív életet, de bármikor könnyen elérhetők, e-mailen, sms-ben, Viberen, WhatsAppon stb.

Na de a legfurcsább teremtmények azok, akik a számos kommunikációs csatorna ellenére napokig (hetekig, hónapokig) elérhetetlenek. Nincs FB-fiókjuk. Oké. Van viszont e-mail címük, de az elküldött e-mailre nem érkezik válasz – kiderül, hogy 1) azt az e-mail címet nem használják, vagy 2) akartak ugyan válaszolni, csak folyton halogatták, vagy 3) meg sem kapták az e-mailt. Mobiltelefonjuk most éppen nem működik, mert a) eltörött, b) a gyerek összenyálazta, c) nincs rajta egység. Egy régi vezetékes telefonszám van még a nevük mellé írva a kis kockás füzetben, de azóta többször elköltöztek, ki se csöng. Közös ismerősök a vállukat vonogatják: tavaly nyáron látta valaki az illetőt, állítólag jól van, minden rendben, miért lenne baj? Nincs vele semmi, éli világát. Csak éppen elérhetetlen. És 2016-ról beszélünk, kéremszépen! 

El sem hiszem, hogy régebben ez volt a megszokott, a rendes, a normális.

Bizalom, túlféltés és nevelés

Mi és Boni az egyik betegségből a másikba esve (középfül-gyulladás, nátha, torokgyulladás, hasmenés, reuma: kinek mi) végülis azt a tanácsot kaptuk a gyerekorvostól, hogy ha tehetjük, egy ideig ne vigyük Bonit bölcsibe. Nagyon rémisztő egy ilyen tanács az orvos szájából, aki eddig mindig azt mondta erre a sok betegségre, hogy ez teljesen normális állapot, most kezdett közösségbe járni, erősödik az immunrendszere. Mindenesetre oda szeretnék egyszerűen csak kilyukadni, hogy a sorozatos megbetegedés az oka, hogy a mamámat elhívtuk két hétre segíteni, mert ezek után ki meri bölcsibe vinni a gyereket?

A második napján sikerült úgy összevesznünk, mint az elmúlt 10 évben soha, és én annyira mérges voltam rá, hogy egy teljes napig nem szóltam hozzá, pedig ez nem az én stílusom. Most már megenyhültem, és ismét élvezem, hogy itt van. Boni imádja, nekünk pedig csomó gondot levesz a vállunkról. Tudok normálisan reggelizni, ruhákat hajtogatni, kezet mosni, amikor valahonnan jövünk haza, ügyintézni és gardróbot kipakolni, sőt, miután megvacsoráztatom és megfürdetem az úrfit, és visszamegyünk a konyhába, az csillog-villog a tisztaságtól, noha normális esetben még csak akkor állok neki összepakolni.

Az történt egyébként, hogy nyomatékosan megkértük a mamámat valamire. Mindjárt elmondom, hogy mi volt az, de egyébként teljesen mindegy, valami, amit mi veszélyesnek ítéltünk meg, ő meg valószínűleg azt gondolta, hogy megint túldramatizáljuk. De megígérte. Én meg elhittem, hogy ha megígérte, akkor nem is teszi meg. És de! Este látom, hogy pont azt teszi, amire pedig nagyon kértük, hogy ne tegye. Hogy bízzak meg benne ezek után? Újból elmondtam, hogy mi az ábra, és figyelmeztettem rá, hogy most épp a saját szavát szegte meg, ami az én világértelmezésemben főbenjáró bűn, pont. De százszor is súlyosabb, amikor a gyerekemről van szó.

És mit látok következő reggel? Megint ugyanazt csinálja, mintha mi sem történt volna, mintha nem ígérte volna meg kétszer is, hogy nem fogja megtenni! Döbbenet, komolyan. Ugyanakkor van pozitív olvasata is a történetnek: előfordul ugyanis, hogy attól tartok (főleg szülés előtt féltem ettől), hogy majd én is azokat a hibábat követem el a nevelés során, mint a szüleim. Azt hiszem, megnyugodhatok, én nem nagyon tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy ne tartsam meg az adott szavam, hiába találnék (úgymond!) enyhítő körülményeket.

Hogy miről is volt szó? Megkértük, hogy ne a konyhai erkélyre álljon ki bagózni, válasszon egy másik erkélyt. Ezt az erkélyajtót Boni már ki tudja nyitni, és rémálmaimban már látom, hogy kimegy és fölmászik az erkély rácsára.... Franciaországban évente kb. 100 gyerek hal meg úgy, hogy véletlenül kiesik az ablakon, és KIZÁRT, hogy a gyerekem egy legyen közülük. Ezért a konyhai erkélyajtón mindig le van húzva a redőny, mert azt még nem tudja fölhúzni. Ha valaki fölhúzza (akár mi, akár vendégek) előfordulhat, hogy elfelejti visszahúzni, és innentől kezdve kész a baj.

Én nem is akartam az erkélyajtó-problémát megvitatni a mamámmal, sőt, senki mással sem akarom megvitatni: mi a férjemmel egyetértünk, miért is lenne ez az ügy vita tárgya? Lehet velünk egyet nem érteni, gondolhatja bárki úgy, hogy túldramatizáljuk a helyzetet és a széltől is óvni akarjuk Bonit, de ez, hogy úgy mondjam, mindenkinek, még a mamámnak is, a magánügye.

A mamám egyébként azzal érvel, hogy most már nem fogja elfelejteni visszahúzni a redőnyt. Én meg személy szerint ettől az érveléstől vagyok rosszul. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Repülők zuhannak le azért, mert nem egy, nem kettő, nem három, hanem egyszerre NÉGY ember hibázik és/vagy alkatrész romlik el egy időben. Oké, kevés az esélye, de amikor bekövetkezik, az tragédia.

Egy tévhitet szeretnék eloszlatni

Úgy számítottam, hogy semmire nem lesz időm egy csecsemő mellett. Hát ez abszolút nem így lett! Most, egy ön-és közveszélyes kis tornádó mellett van az, hogy MINDENNEL el vagyok maradva. Folyamatosan mögötte kell lennem, mert föláll a székre és leesik, kinyitja az erkélyajtót és még a végén kimegy, kiönti a vizet, eldugja a lakáskulcsot, eltöri a vagyon érő gitárt, beleesik a fürdőkádba és még sorolhatnám. Ha éppen egyedül molyol (ami sajna elég ritka), akkor is figyelnem kell: nem épp a könyvet tépi szét? Vagy az orrába próbálja bedugdosni a kenyérdarabokat? Vagy csórt valahonnan egy tollat és azzal rajzolja össze a széket? Egyedül valamit átgondolni, megcsinálni stb. nem tudok, mert ott terem és húz a szobájába, nyomja a játékait a kezembe, fölmászik az ölembe (majd le a földre, a vállamon keresztül a hátamon - szívbaj kerülget).

Egy szó mint száz, ha egy kis nyugalmat akarok ebben a lakásban, akkor...

...bezárkózom a wc-be!

A ruhák itt-ott történő felhalmozódásának oka és magyarázata

Példák pofátlanságra

Helló! Kérhetnék tőled egy kis apróságot?

- állt az e-mailben, amelyet egy olyan kolléganőm küldött, akit szinte alig ismerek. Egyszer együtt utaztunk haza repülővel, akkor a tranzitban beszélgettünk, de ennek már 10 éve volt. Azóta egyszer kávéztam vele (és többekkel), akkor iPhone és iPad volt a téma. Szóval, mondhatom, hogy szinte idegenről van szó, csak annyit tudok róla, hogy tök jól ért az iDolgokhoz. És mivel sem megszólítást, sem aláírást nem írt az üzenetébe, az volt az első gondolatom: tényleg nekem jött ez az e-mail? (Egyébként simán előfordulhat, hogy be volt bc-ve száz másik balek ember is).

A tárgysorba beírta: kérés-kérdés-szívesség, hangsúlyozva ezzel, hogy noha tényleg semmiségről lenne szó („kis”, „apróság”), de azt biztos szívesen megteszem neki hiszen olyan udvariasan nyomatékosan kéri! Arra gondoltam, hogy biztos segítségre van szüksége franciául, vagy meg szeretné tudni, hogy milyen éttermet ajánlanék neki Brüsszelben, ilyesmi, úgyhogy visszaírtam, hogy persze. Azt kell tudni a történethez, hogy én a munkahelyemtől 60 km-re, a határ túl oldalán lakom, ahol sok minden sokkal olcsóbb. Nos, kiderült, hogy ez a lány én címemre szeretne rendelni magának nemtudommiket a Sephorától. Mert hogy, mint írta, én úgyis mindig itthon vagyok (+szmájliözön).

Jó alaposan elképedtem, először is azért, mert tőlem aztán nem tudja, hogy hol lakom, de azt meg már végképp nem kell, hogy tudja: mit csinálok egész nap. Mert hogy nem a postást várom, az tuti. Illetve de, néha várom, ha én rendelek magamnak valamit, de már az is elég bonyolult, mert gyakran járunk mostanában Bonival dokihoz, meg hosszan alszik délután, akkor nem szeretem, ha csöngetnek. Szóval ha véletlenül nem tudnám átvenni a csomagot, akkor semmi kedvem nem lenne a postán sorban állni egy idegen csaj parfüjéért, csak mert itt nálunk fél áron adják. Ahhoz meg már tényleg nem vagyunk jó viszonyban (pontosabban: semmilyen viszonban nem vagyunk), hogy bevonatkozzak a csomaggal a mh-emre, amikor azt is kétszer meggondolom, hogy egy almát betegyek-e a táskámba!

Én úgy általában tök könnyen mondok nemet bárkinek. Ellentétben LB-vel, aki szintén határ menti ingázó (más városok között), és akinek az a véleménye, hogy nem az ő feladata civilizált emberi magatartásra tanítani embertársait. Így ő bizony kollégái nagy csoportjának hoz-visz dolgokat. Előfordult, hogy húzós bőrönddel ment dolgozni, hogy el tudja vinni a címére rendelt fogyókúrás porokat. Megtörtént, hogy fél órát állt sorba a postán, nem neki szánt csomagért.

Vicces a történetben, hogy pár hónapja tök sok problémám akadt az iPhone-ommal, és én ezekben a dolgokban tök béna vagyok, úgyhogy arra gondoltam, megkérdezem ezt a lányt (aki most ezt a szívességet kérte tőlem). Aztán elvetettem az ötletet, gondolván, hogy de hát alig ismerem - tök nagy pofátlanság lenne ezzel letámadni!

(Érthetetlen az, hogy ennek a csajnak a legjobb barátnője egy csupaszív ember(nek tűnik), a pasija pedig egy kivételesen szimpi fazon(nak látszik). Hová tették ezek a szemüket?!)

A sál és a fülhallgató harca

Vagy-vagy. A kettő együtt nekem nem megy. Állandóan leesik az egyik (vagy mindkettő), pakolhatom föl (be). Aztán kész is a gabalyodás, győzzem kibogozni őket. Másik gyakori málőr: csak a sálamat akarom leoperálni magamról (buszon, boltban) óvatosan, hogy a zene azért még menjen – lehetetlen vállalkozás. Csakúgy, mint amikor egyszerre akarom levenni mindkettőt: garantált a kusza gubanc!