Rohanás

Ezt a fotót tegnap (október 9!) készítettem:

Nem túl korai?? Az én időm... azaz régebben a szülinapomon (november közepe) MÉG nem volt karácsonyi díszítés. Én ezt két hónapon kereszül meg fogom unni!

Egyensúly

Jelenleg az a legjárhatóbb megoldás, ha elaltatáskor valaki ott van mellette addig, amíg el nem alszik – röviden összefoglalva ez a helyzet az alvással. 

A múltkori poszt óta sok minden történt. Először is elutaztunk másfél hétre, ahol szervezési és logisztikai okokból újból rácsos ágyba kényszerült. Ráadásul már hálózsákos idő volt, szóval teljesen más volt az egész elaltatás-alvás rituálé, mint ebben az új lakásban, ahol egész nyáron egy szál body-ban altattuk, és legutóbb már nem is gyerekágyban. Ott nagyon féltettük, hogy kiesik megint, ezért nem kockáztattunk, és mi is - ugyanabban a szobában - 21 órakor feküdtünk minden este – isteni volt, én úúúgy kipihentem magam!

Aztán elkezdődött a bölcsi, és egy darabig azt hittem, ez lesz a megoldás, mert esténként csak fáradtan bedőlt az ágyba, már aludt is. Utána sajna volt egy hosszú és riasztó betegsége, napokig magas lázzal, éjszaka többszöri ébredéssel, ez is teljesen más problémákat vetett fel és más hozzáállást igényelt. 

Még anno vettünk egy matracot az ágya mellé (rögtön az elsőt megvettük, ami szembe jött velünk és amit nem kellett 48 óráig pihentetni, mint az ikeásokat). Az esti elaltatáskor arra fekszik le valamelyikünk, egy Kindle-lel a kezében, és megvárja, míg az úrfi elalszik. Mivel le tud mászni az ágyról (még hálózsákban is: csetlik-botlik, kúszik, mint egy kis fóka) előfordul, hogy felháborodottan a másik szülőt követeli – erről próbáljuk leszoktatni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Most már szerencsére nem fél az elalvástól, sőt, gyakran ő maga kezdi el énekelni az altatót vacsora után (úúú-úúúú-úú-úúúúú!), ami azt jelenti: altassa végre már el valaki!

Az éjszakák vegyesek: úgy tippelem, minden második éjszaka sírva vagy kiabálva ébred, olyankor (micsoda mázli!!) csak az apját hajlandó elfogadni, aki így fennmaradó időre odahurcolkodik hozzá. Olyan érdekes: 14 hónapig szoptattam, 14 hónapig ébredt szinte minden éjszaka, mászkáltam át kómásan az ő szobájába megszoptatni, és merengtem el reggelente a kávém fölött azon, hogy vajon mi történt az éjjel? Soha nem tudtam, hogy álmodtam-e, vagy nem. Tényleg fölébredt? Vagy az tegnap volt? Na most Z-n látom ugyanezt: ő ébred, ő altat vissza és reggel ő nem képes normálisan összefoglalni az éjszakai eseményeket. 

A délutáni alváskor valamelyikünk beáldozza a szabadidejét és Bonival alszik, aki így képes akár 3 órát is végigaludni… általában szintén a férjemre hárul ez gyötrelmes és megerőltető feladat, nekem a matrac túl kényelmetlen és az időm pedig túl kevés.

Szóval így állunk. Már el is felejtettem, milyen volt, amikor babaként csak betettük az ágyba és sírni ha... upsz! kijöttünk a szobájából. Mindenhez hozzászokik-hozzáigazodik az ember.

Rejtekhelyek

Boni olyan, mint egy kis mókus, ami tuti helyekre rejti a diókat, hogy később is megtalálja. A lakás szinte bármelyik pontján találtam már gondosan odakészített - néha sorba állított - autókat (totó), buszokat (bussss) és traktorokat (dádó)!

Ps: izé... Az előbb képes voltam olyan oltári nagy helyesírási hibával leírni a címet, majd így elküldeni a posztot az éterbe, hogy ég a pofám. Azért EZT azért kijavítottam...

Minőségi idő

Van egy problémám, mióta újra elkezdtem dolgozni: hiába töltök viszonylag sok időt Bonival, mégis mindig úgy érzem, hogy az ilyen alkalmakkor mégsem vagyok 100%-ban vele. Most nem arra gondolok, amikor én a házimunkát végzem (főzés, mosás, ruhák hajtogatása stb.) és ő ott sertepeltél mellettem, és persze jobban szeretné, hogy hagynám a dagadt ruhát másra, hanem arra, amikor tényleg ott ülök mellette.

Mert amikor ténylegesen vele játszom, még akkor is gyakran arra gondolok, hogy hogyan tudnék néhány percnyi időt lopni tőle. Vagy ha nem, hát az órámat nézem: kit tudnák felhívni úgy, hogy ne zavarja. Esetleg ötpercenként fölpattanok, hogy megnézzem, megfőtt-e már az aktuális főzelék, vagy hogy lecsekkoljam a mailjeimet. Vagy a munkára gondolok, a listámra, a tennivalókra.

Úgyhogy mostanában törekszem arra, hogy lelassuljak, és hogy átadjam magam a játéknak. Nehéz! Őszintén megvallva: semennyire nem érdekel az autók, kamionok, buszok tologatása, vagy ide-oda pakolgatása. Boni meg inkább az a rohangászós fajta, mindenhova fut, szalad, hosszan nem nagyon köti még le semmi - bár saját szememmel láttam, hogy a bölcsiben egy csoport gyerek bámulta érdeklődéssel negyed órán keresztül a gondozónőt, aki bábozott nekik, szóval biztos vannak trükkök. Boni pl. nagyon szereti a kirakóst, ezzel el lehet szórakozni egy ideig, és most kapott rá a rajzolásra is (pápíííí, pápíííí, kéri már reggel a papírt ÉS a tollat - szerinte mindkét tárgyat papírnak hívják). Ritka, hogy fel tudjak olvasni neki egy mesét az elejétől a végéig, de ha előfordul, azt tényleg élvezem.

Egyébként azért fogalmazódott meg bennem ez az egész, mert a minap az elmúlt vakációra gondoltam és felidéztem, milyen nehéz volt vele kirándulni: minden kavicsnál, fűszálnál megállt, leült, megnézegette őket, sőt: visszafelé rohant. Egy ideig persze hagytuk, gyűjtögettük vele a kavicsokat, nézegettük a bogarakat, de még ekkor is, szabadidőnkben, egy idő után eluntuk és siettettük. Így visszagondolva persze tök hülyeség volt, hát akkor miért és hová rohantunk?

Éhségsztrájk

Pedig MINDENT megpróbálunk!

Hatásos (és számunkra az egyetlen) módszer, amellyel antibiotikumot adhatunk be kétévesünknek

Mentségére legyen szólva (és szerencsénkre): a paracetamolt imádja!

Állatismeret (egyik kutya, másik eb)

(telefonon)

Z: - ...és képzeld, olyan hisztis, hogy az elképesztő!
Én: - Nem mondod! Mit csinál?
Z: - Hát például amikor mesélek neki, dühbe gurul.
Én: - Óóóóó!
Z: - Igen, például épp az imént. Mikor azt mondom neki, béka, rámutat a pingvinre. Kijavítom, hogy az a pingvin, nem a béka. Erre vörös fejjel ordít, hogy márpedig az a béka. És a pingvint hívja békának!!
Én: - Jaj, istenem... rossz kedvű...
Z: - Pukkancs!
Én: - ... De várj, melyik mesében van a pingvin meg a béka?
Z: - Hát az egyik magyar meséskönyvben... nem tudom, miről szól. Tudod, a pingvin olyan kék kantáros nadrágot hord...