Önismeret

Mivel időmilliomos vagyok (ezt nagyon nehéz elhinnem, de hát nyilvánvalóan soha többé nem lesz ENNYI időm, ha visszamegyek dolgozni), elkezdtem kiválogatni a Boniról készült videókat. Rettenetes dologra lettem figyelmes, ó, jaj!

De legalabb van kin kitolteni a mergemet

Itt mindenre van gondolva

És mégis nagy volt a sírás-rívás hajvágáskor!

A kisgyerekes szülőknek sem kell lemondaniuk bizonyos örömökről

Minden szervezés kérdése

Megfertőzve

- Akkor szerinted hagyjuk abba?
- Szerintem igen, tiszta időpocsékolás.
- Az igaz... már hetek óta ugyanazt a könyvet olvasom... így nincs időm semmire.
- Hát ez az. Felszabadulnának az estéink. Ráadásul tényleg szar.
- Igen, nagyon rossz a rendezés. Azt hittem, többet mutatják majd New Yorkot, de csak belső jelenetek vannak. Tisztára Dallas. Meg aztán ezek a párbeszédek...

...

- De azért fura, hogy Peggy-ről nem tudunk meg semmit, ugye?
- Igen, igen! Míg mindenki másról kiderül valami, az ő magánélete háttérben marad. Figyi, lehet, hogy majd kiderül, hogy egyedül tartja el beteg szüleit, vagy valami ilyesmi.
- Lehet! És szerinted nem lehet, hogy anorexiás lesz később?
- Ki tudja? És ez a Betty... a végén ő lesz a legesleg embertelenebb az egész társaságan!
- Hát én BIZTOS vagyok benne, hogy meg fogja csalni a férjét!

...

- Figyi... mi lenne, ha picit még néznénk tovább? Mondjuk az évad végéig?
- Háááát, lehet... tulajdonképpen én is kíváncsi vagyok, felépül-e az ősz fazon az infarktusból... és különben is...
- ...ha már elkezdtük... ugye, ezt akartad mondani??

A Kérdés, amit Nem Szabad Nekem Feltenni (kivéve, ha az a cél, hogy idegbajt kapjak)

(a rajzon alul, fordítva)

Kétnyelvű gyereket nevelünk

Örmény-szuahéli nyelvűt

Új év, új ter.... öööö.. problémák

Idén visszamegyek dolgozni. Nem onnan, ahonnan eljöttem, hanem a régi mh-emre. Költözünk. Idén leszek 40. Csomó változás, rengeteg új dolog, sok új döntés, jaj. Próbálok pozitívan állni mindehhez: megoldom, megoldjuk, kis problémák ezek, másoknak ezerszer több van (éhezés, Afrika stb.), sőt, nem is problémákról beszélünk, hanem inkább kihívásokról. Megújulásról. Hálásan gondolok a munkahelyemre, amiért lehetővé tette, hogy másfél évet maradjak otthon Bonival, az itt szokásos három hónap helyett. Sőt: hálásan gondolok arra, hogy egyáltalán van munkahelyem. 

De esténként megrohannak a kételyek. Úristen, hogy fogom én Bonit otthagyni egy bölcsiben? HOGYAN?? De egyáltalán: kapunk-e helyet? És hogyan fog megtanulni magyarul? Mennyit fogom látni? Találunk-e lakást? Hogy bírom majd a bejárást? Meg fogok-e szokni egy új várost? És Z.? És a munka, te jó ég, tudok egyáltalán még fordítani? Hogyan fogom megosztani a gondolataimat Boni, a hobbijaim és a munka között? Mire lesz időm, mikor fogok tudni gitározni? És milyen gyakran fogunk Párizsba jönni? És Budapestre utazni? Lesz-e szociális életem? Lesz-e második gyerekünk?

Biztos ki fogunk majd tudni alakítani egy egyensúlyt, lesz segítségem, minden megoldható, átértékelhető, nem drámákról beszélünk. Csak úgy megszoktam ezt a ritmust, olyan... egyszerű így az élet.