Különös figyelmet érdemel szinvonalas vitánk és az egymás fejéhez vagdosott sértések fontossága
2014. december 30., kedd
2014. december 28., vasárnap
2014. december 24., szerda
2014. december 23., kedd
Jaj, nem bírok ezzel a lókötővel!
Én meg blogolok és rajzolok az értékes alvásidőben, ahelyett, hogy pakolnék és készülődnék
2014. december 21., vasárnap
Schindler listája
Még nem láttuk soha, tegnap megnéztük. Huh. Nem leszek eredeti: ennyi film, könyv, cikk, interjú stb. után, mint amennyi a holokausztról készült, és a téma roppant súlyának fényében nem tudok újat mondani, leírom inkább, hogy mire gondoltam a film közben.
Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.
Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?
Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.
Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor: de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?
Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.
Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.
Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?
Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.
Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor: de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?
Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.
2014. december 18., csütörtök
2014. december 17., szerda
A kezdetekről
Jól emlékszem Csernobilra, Antall József halálára (a Kacsameséket nem néztem, de a hétfői törióra megvan), szeptember 11-re. Sajnos egyáltalán nem emlékszem viszont arra, mikor és hogyan léptem legelőször kapcsolatba az internettel. Kár, mert milyen jó lett volna kuriózumként elmesélni ezt később az unokáimnak Boninak, akinek fogalma sem lesz arról, hogyan lehetett a világháló nélkül élni (de tényleg... hogyan?).
A legelső emlékem az, hogy még otthon laktam, amikor kiderült hogy egyik barátnőmnek van e-mail címe. Hűűű! Egy városban laktunk, simán tudtunk volna hetente találkozni, de én kitaláltam, hogy e-mailezzünk. Tök izgatott voltam. Tudtam, hogy nálunk a főiskolán is van net. Az kissé elkerülte a figyelmemet, hogy nekem még nem volt e-mail címem, szóval a cset nem jött össze.
Következő emlék az pontosan ennek az e-mailcímnek a megnyitása volt Olaszországban, 2000-ben. Azóta is ezt a yahoo-s címet használom. Egy internetkávézóban ültünk (az embereknek még nem volt az otthonukban internet - fogom mesélni a hitetlenkedő Boninak) és a fiúnak, akivel voltam, meg kellett kérdeznie a mellettünk ülőket, hogy pontosan mire is kell kattintgatni, annyira bénák voltunk.
2003-ban lett számítógépem, addig az egyetemre kellett bejárnom ha internetezni akartam, ami leginkább az emailezésben merült ki. Voltak gondolom internetkávézók akkor már sok helyen, de az egyetemen ingyenes volt, cserébe viszont fel kellett iratkozni, nem lehetett csak úgy bármikor odamenni. 2003-ban asszem már nekem is lett internetem, de ez nem hagyott mély nyomokat. Az rémlik még, hogy Z. a munkája miatt szerette volna, hogy ha az autójában lett volna net, és beszéltünk róla, hogy esetleg bizonyos mobiltelefonnal lehetne néhány percet netezni aranyáron - Z. lelkes volt és naggggyon szkeptikus. Internet, a kocsiban! Hahaha!
Amire nagyon emlkszem az az, hogy 2004-ben gyakornokként dolgoztam, és annyira nem volt munka, hogy rákaptam a fórumokra (elképedés, döbbenet: az emberek a neten teregetik ki a magánéletüket??). Aztán felgyorsultak az események, 2005-ben már fordítóként dolgoztam és nem tudtam volna elképzelni, hogy internet nélkül el tudtam volna végezni ezt a munkát. Akkortájt kezdtem el blogokat olvasni - a legelső, akit követtem, már bezárt, és néha még mindig gondolok a lányra, hogy vajon mi lehet velük?
Internet- és számítástechnika-ügyben közepesen béna vagyok: ha nagyon akarok valamit, idővel utána tudok járni, kiokoskodom, megérdeklődöm, kilogikázom. Na nem kell nagy dolgokra gondolni, zip-fájlok megnyitása, vírusölő feltöltése, Dropbox, magyar klaviatúra, ilyenek. De alapesetben nem hoz lázba a téma és nem követem az újdonságokat. Így viszont felgyülemlenek a hiányosságok és nem tudok követni olyan dolgokat, amelyekről később kiderülhet, hogy fontosak lehetnek (pl. Linux telepítése, a nyomtató furán nyomtatásának megszüntetése stb.). Nem tudok valóban átálni a virtuális világra: mindig itt van a kis kockás füzetem, hogy felírjam, hová mit mentettem el, a fontos doksikat és fotókat kinyomtatom, nem használok online naptárakat és postán küldöm a karácsonyi képeslapokat.
Ilyen exponenciális növekedéssel számolva (lásd az elmúlt 20 évet) hol fogunk tartani mondjuk újabb 20 év múlva? Remélem, nem leszek nagyon lemaradva...
A legelső emlékem az, hogy még otthon laktam, amikor kiderült hogy egyik barátnőmnek van e-mail címe. Hűűű! Egy városban laktunk, simán tudtunk volna hetente találkozni, de én kitaláltam, hogy e-mailezzünk. Tök izgatott voltam. Tudtam, hogy nálunk a főiskolán is van net. Az kissé elkerülte a figyelmemet, hogy nekem még nem volt e-mail címem, szóval a cset nem jött össze.
Következő emlék az pontosan ennek az e-mailcímnek a megnyitása volt Olaszországban, 2000-ben. Azóta is ezt a yahoo-s címet használom. Egy internetkávézóban ültünk (az embereknek még nem volt az otthonukban internet - fogom mesélni a hitetlenkedő Boninak) és a fiúnak, akivel voltam, meg kellett kérdeznie a mellettünk ülőket, hogy pontosan mire is kell kattintgatni, annyira bénák voltunk.
2003-ban lett számítógépem, addig az egyetemre kellett bejárnom ha internetezni akartam, ami leginkább az emailezésben merült ki. Voltak gondolom internetkávézók akkor már sok helyen, de az egyetemen ingyenes volt, cserébe viszont fel kellett iratkozni, nem lehetett csak úgy bármikor odamenni. 2003-ban asszem már nekem is lett internetem, de ez nem hagyott mély nyomokat. Az rémlik még, hogy Z. a munkája miatt szerette volna, hogy ha az autójában lett volna net, és beszéltünk róla, hogy esetleg bizonyos mobiltelefonnal lehetne néhány percet netezni aranyáron - Z. lelkes volt és naggggyon szkeptikus. Internet, a kocsiban! Hahaha!
Amire nagyon emlkszem az az, hogy 2004-ben gyakornokként dolgoztam, és annyira nem volt munka, hogy rákaptam a fórumokra (elképedés, döbbenet: az emberek a neten teregetik ki a magánéletüket??). Aztán felgyorsultak az események, 2005-ben már fordítóként dolgoztam és nem tudtam volna elképzelni, hogy internet nélkül el tudtam volna végezni ezt a munkát. Akkortájt kezdtem el blogokat olvasni - a legelső, akit követtem, már bezárt, és néha még mindig gondolok a lányra, hogy vajon mi lehet velük?
Internet- és számítástechnika-ügyben közepesen béna vagyok: ha nagyon akarok valamit, idővel utána tudok járni, kiokoskodom, megérdeklődöm, kilogikázom. Na nem kell nagy dolgokra gondolni, zip-fájlok megnyitása, vírusölő feltöltése, Dropbox, magyar klaviatúra, ilyenek. De alapesetben nem hoz lázba a téma és nem követem az újdonságokat. Így viszont felgyülemlenek a hiányosságok és nem tudok követni olyan dolgokat, amelyekről később kiderülhet, hogy fontosak lehetnek (pl. Linux telepítése, a nyomtató furán nyomtatásának megszüntetése stb.). Nem tudok valóban átálni a virtuális világra: mindig itt van a kis kockás füzetem, hogy felírjam, hová mit mentettem el, a fontos doksikat és fotókat kinyomtatom, nem használok online naptárakat és postán küldöm a karácsonyi képeslapokat.
Ilyen exponenciális növekedéssel számolva (lásd az elmúlt 20 évet) hol fogunk tartani mondjuk újabb 20 év múlva? Remélem, nem leszek nagyon lemaradva...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)