A liberális szemléletről

Kicsit a témához tartozik az a vendégcikk a Le Monde-ban, amit épp tegnap olvastam. A szerzője önkormányzati képviselő, pont a mi városunkban egyébként, de ez teljesen véletlen. Arról írt felháborodottan, hogy míg tavaly a kormány nagy hűhóval be akara vezetni az egyenruhát az iskolákban, mára a kezdeményezés elhalt, se költségvetés nincs rá, se érdeklődés. 

Nem is ez volt az érdekes a cikkben, hanem az, hogy a szerző azt hiányolja: az egyenruha bevezetéséről senki sem kérte ki a gyerekek véleményét. 

Itt jól látszik egy baloldal-jobboldal törésvonal; utánanéztem, ez a cikkíró egy baloldali, míg a múltkori könyv írója egy jobboldali párt tagja. Ebben a kérdésben a könyv szerzője teljesen másféle állásponton van, azon, hogy a gyerekektől bizonyos dolgokat nem kell megkérdezni, mert a felnőtt jobban tudja. A felnőtt feladata pont az, hogy a tekintélyét latba véve irányítsa a rá bízott fiatalságot. A balooldali-liberális diskurzus szerint, mint ebben a cikkben is, az egyenruha a gyerekek öltözködési szabadsága, így a véleménynyilvánítási szabadsága teljes semmibevételét jelentené (konkrét idézet a cikkből).

Én továbbra is úgy gondolom, ahogy a jobboldali író, hogy nem kell mindenben kikérni a gyerekek véleményét. A tananyagról és a menzáról sem volt szavazás a gyerekek körében, ha jól tudom. Sőt, a muszlim fejkendőt sem azután tiltották be az iskolákban, miután megkérdezték volna a fiatal muszlim lányokat: mi a véleményük (nem kérdezték meg, meg pont ebben a témában a baloldalnak is az a véleménye, hogy ők maguk jobban tudják az érdekelteknél).

Érdekes volt egy ismerős anyuka véleménye, miután átküldtem neki a cikket. Azt mondta, igazán megkérdezhették volna a gyerekeket, legalább szubjektív értékelés céljából. Azaz látszatból, forma szerint. Csak hogy azt lehessen mondani: kikérték a véleményüket.

Ha rajtam múlna, én inkább bevezetném az egyenruhát (és a kötelező fogmosást), nem is a Boniféle gyerekek miatt, hanem a kamasz csajok miatt. Némelyikük úgy van fölöltözve mint egy-egy kis prostituált. Rettenetes! És vicces is, amikor egy ilyen kis miniszoknyás, kikent-kifent csaj egy teljesen lefátyolozott muszlim csajjal beszélget teljes egyetértésben a suli előtt (ez utóbbiak állítólag a kendőt leveszik, mielőtt bemennek az órára). 

Kultúraátadás vs. készségfejlesztés

Befejeztem a könyvet, és ha már így alakult, írok róla. Nagyon tetszett, összeszedett és követhető volt, nem nagyon ismételte magát, jól érvelt, sok mindenben meggyőzött. Bár nem nagyon kellett engem győzködni, mert úgy általában egyetértek az álláspontjával, ami röviden így foglalható össze: az oktatás túlságosan a praktikus ismeretek tanítására helyezi a hangsúlyt, azokra, amelyek a munkaerőpiacon értékesek és kelendőek, és kevésbé foglalkozik a kulturális örökség és az általános műveltség átadásával (a francia culture szó talán így, kétféleképpen adható vissza leginkább). Egyébként kiváncsi vagyok, milyen a magyar fordítás, mert tipikus francia jelenségeket tárgyal (oktatási rendszer) és kifejezéseket használ (bagage culturel, universalisme, enfant-roi, la culture: être ou avoir, apprendre par coeur), ráadásul sokat idéz Descartes-tól, Rousseau-tól és Bordieu-től.

Két érdekes idézet (az én fordításomban): 

„Ma már szinte közhely panaszkodni arra, hogy sok felnőtt (gyávaságból, kényelemből vagy mert nem vállal felelősséget) nem látja el kellőképpen nevelői feladatait – elég csak felidézni a vitát, amikor a kormány az iskolakerülő tanulók szüleitől meg akarta vonni a családi pótlékot.

Ezzel a váddal párhuzamosan a társadalom megbélyegzi a tekintélyt, különösen a szülői tekintélyt: a felnőttektől elvárjuk, hogy tiszteletben tartsák gyermekeik szabadságát és hagyják őket a saját hibáikból tanulni. A társadalom a szülői tekintélyt úgy állítja be, mintha az fenyegetést jelentene a gyerekek önállóságára, amit pedig óvnunk kell.

A szülők tehát ellentmondásos parancsokkal és vádakkal szembesülnek: egyszer a tekintélyük túlkapásait bélyegzik meg, másszor pedig azt vetik a szemükre, hogy lemondtak nevelői felelősségükről.”

Ez pont az a kettős elvárás, amiről Biolujza is írt: egyrészt a gyerek élhessen a jogaival, legyen partner és legyen beleszólása az őt érintő kérdésekbe, márészt pedig basszus, a család (és az iskola) nem demokratikus intézmény! A könyv amúgy az oktatásról és a társadalomról szól (nem is célja, hogy nevelési tanácsokat adjon), de mégis rá tudom húzni a megállapításait a családi életre.

Az alábbi részt pedig Bonival is és az apjával is elolvastattam, csak hogy tudják, hogyan gondolom én magam a nevelési felelősségünket: ahogy Molly is írta, egy szülő gyakran egyszerűen jobban tud bizonyos dolgokat a gyerekénél (Boni hümmögött, Z. felvetette, hogy mi van, ha nincs igazunk): 

„Egy gyermeket, egy tanulót arrafelé orientálni – néha akarata ellenére –, amiről tudjuk, hogy a javát szolgálja, annak a jele, hogy törődünk vele. Még akkor is, ha időnként tévedünk, még akkor is, ha mindez a felnőttkori szabadsága rovására megy.”

Én nem vagyok annyira pesszimista, mint az író, vagy legalábbis nekem nincsenek hasonló tapasztalataim. Egy helyen például azt írja, hogy a diákok nagy hányada (mennyi?) úgy megy el érettségizni, hogy egyetlen könyvet sem olvasott el az elejétől a végéig. Ezt nekem nagyon nehéz elképzelni, de ki tudja. Fellának üzenem, hogy néha olyan érzésem volt, a blogját olvasom, annyira visszaköszöntek a gondolatai. Pedig ez még jóval az AI előtt jelent meg (2014).

Sajnos a könyv kevés konkrét példát tartalmaz, de az egyik a szexizmus (valamelyik nem hátrányos megkülönböztetése) elleni küzdelem oktatása. Ez pont Boniék tananyaga, úgyhogy megnéztem a könyvben, és tényleg úgy tanítják, ahogy az író mondja: rövid szemelvények innen-onnan, pl. a Billy Elliot ismertetője két sorban. A legutóbbi dolgozatban a lenti reklámról kellett véleményt mondaniuk (a plakát felirata: Uram! Ön, aki szereti a jó konyhát, lepje meg egy kuktával!): 1) Mutassa be a dokumentumot! 2) Magyarázza el, miért szexista ez a reklám! 3) Mi a helyzet Franciaországban 2025-ben ezen a téren? Hozzon konkrét példákat a környezetéből. 

A könyv írója szerint nem így kellene tanítani a szexizmust, hanem a francia kulturális örökséghez visszanyúlva, konkrét történelmi példákkal, pl. Jeanne d'Arc életével és perével. Le is teszteltem gyorsan Bonit, hogy mit tud Szent Johannáról, és tényleg nem sokat, csak annyit hogy elevenen elégették. De vajon igaza van-e az írónak abban, hogy Szent Johanna példáján kereszül könnyebben megérthető, hogy a nőkkel szembeni megkülönböztetés alaptalan? Nem vagyok benne biztos. Szent Johanna hangokat hallott, mire a király rábízott egy egész hadsereget – ez ma már olyan hihetetlen, mintha valami mítosz vagy legenda lenne, nem pedig valódi történelmi tény.

De a plakát sem szuper ötlet amúgy. Boninak utána elmeséltem, hogy a mamám az első karácsonyra tényleg valamilyen edényt kapott karácsonyra a papámtól, és hogy majdnem a fejéhez vágta, de Boni csak mereszgette a szemét, hogy miért? Nem étette, hogy a nők nem feltétlenül vágynak háztartási eszközre karácsonykor (ami pedig nem is mindig igaz). A dolgozatban gondolom visszacsámcsogják azt, amit órán hallottak (a plakát helytelen, mert megerősíti a klasszikus nemi sztereotípiákat, háziasszonyszerepre redukálja a nőt) anélkül, hogy valóban megértenék a lényeget (hogy a nők nem alsóbbrendűek a férfiaknál, és mindkét nemnek azonos jogai vannak). Mindenesetre szerintem is fura, hogy míg dolgozatokban ítélik el a szexista plakátokat, addig nem tudják, ki volt a Szent Johanna. Egy barátnőm klasszikus példája: a fiának dolgozatot kellett beadnia az „ivóvíz alapvető emberi jog-e” témájában, de fogalma sem volt, milyen folyók vannak Franciaországban.

Hogy konkrétan milyen ismereteket kellene átadni az iskolában, azt nem írja a könyv szerzője, pedig talán pont ez a legsarkalatosabb része az egész gondolatmenetnek. Olvastam Klaus Mann önéletrajzában, hogy a 20. század elején gyerekként az Operába járt a nagyszüleivel, majd utána otthon eljátszották az egész sztorit a húgával. Imádták a zenét, a kosztümöket, a történetet stb. Egy mai gyerek mit csinál? Videojátékozik. Imádja a zenét, a dizájnt, a történetet stb., ők is játszanak egymással. Akkor milyen alapon mondjuk azt, hogy az opera az általános műveltség része, a videojáték meg nem az? 

Csak éppen ha tanítani akarjuk az operát ÉS a videojátékot, a Szent Johannát ÉS a plakátokat, a reneszánszot ÉS a Walt Disney-t, az Edisont ÉS a kiberbiztonságot stb., stb. – hogyan fog mindez beférni a tananyagba?!

Egy kis európai történelem

– Mama, megnézted, hogy milyen állampolgárságú volt Aaron Nimzowitsch?

– Jaaaa, igen! Hú, tök érdekes. Képzeld, Rigában született…

– Az hol van?

– Riga ma Lettország fővárosa, de abban az időben az Orosz Birodalomhoz tartozott…

– Akkor oroszul írta a könyvét?

– Nem, németül írta…

– Mert német volt az anyanyelve?

– Ja, nem, képzeld, az anyanyelve a jiddis volt….

Kiabálás

Remélem, nem keltek itt olyan hamis benyomást, hogy nálunk minden tökéletes. Vannak olyan dolgok, amelyek az én fogalmaim szerint már-már tökéletesek, pl. ahogy Boni étkezik (kiegyensúlyozottan, változatosan, új dolgokat kipróbálva), vannak olyanok, amelyek nem azok, de együtt lehet velük élni (a kupiszint sokkal jobb!), és van (legalább) egy olyan dolog nálunk, ami szerintem nagyon gáz: a kiabálás. Boni és az apja nagyon sokat kiabálnak (egymással, velem). 

Állítólag én is kiabálok, de ezt nem vagyok hajlandó elhinni, szerintem ezt Z. olyankor mondja, amikor én kiabálással vádolom, ő pedig védekezik. Jó lenne bekamerázni a lakást, majd szakértőkkel kielemezni egy-egy délutánt vagy estét, kiváncsi vagyok, mit mondanának.

A férjem hihetetlen hamar, szinte másodperceken belül képes dühbe gurulni. Elképszető a jelenség: egy normális emberből (aki igaz, rendes esetben is hangosan beszél) semmi idő alatt egy őrjöngő vadember válik, aki már azelőtt üvölt, hogy pontosan átlátná a helyzetet (azaz hogy miért üvölt). Boni pedig van olyan szadista, hogy imádja ezeket a helyzeteket kiprovokálni, és nézni, ahogy az apja elveszti a fejét. Ez a kedvenc itthoni sportja. Néha úgy jön haza a suliból, hogy már messziről kiszagolom: az élő fába is bele fog kötni. Ilyenkor én, szerintem okosan és diplomatikusan, nem is nagyon szólok hozzá, de Z. valahogy süket és vak ezekre a finom árnyalatokra és jelzésekre, és ilyenkor szokott történni a Nagy Ordibálás. Az esetek egyharmadában a házi feladatokon vesznek össze, és kétharmadot tesz ki a képernyőn való veszekedés. Ezért egyébként néha vágyakozva gondolok a nyolcvanas évekre, pedig ezen pont soha nem nosztalgiázom; milyen békés lehetett az otthoni légkör! (nem volt az!)

Érdekes módon amilyen hamar felidegesedik a férjem, olyan hamar (szempillantásokban mérhető ez az idő) le is nyugszik. Csakhogy a baj szerintem ilyenkor már megtörtént. Vibrál a levegő, és mindenki egy kicsit idegesebb a kelleténél, és mindenkinek egy picit elromlott a kedve. Amikor próbálom figyelmezteti Z-t arra, hogy ez így nem jó, hogy aki elveszti a fejét, annak nincs igaza, bármennyire igaza is van, azt válaszolja, hogy hát nehogy már a felünkre nőjjön a gyerek. Hogy nincs más eszköze, csak a kiabálás. Hogy ez az egyetlen módja, módszere és lehetősége – amivel nem sikerül ugyan semmit megoldalni, de ami mégis elkerülhetetlen. (??)

 

(Ellának és Asemának üzenem, hogy a könvy, amiről a múltkor írtam, megjelent Mo-on is! Csak most jutott eszembe megnézni. Nagyon ajánlom, már a közepénél járok, tetszik, érdekes, gondolatébresztő, és érthetőbben leírja, mint én a múltkor a kultúraátadás vs. gondolkodni tanítás közötti különbséget. Igaz, elég sarkosan! Ella, szólj, ha esetleg munka helyett elolvasod :))

Vonaton telefonálni

Írt a múltkor a papám, hogy hívjam fel, amit csak egy óra múlva tettem meg, mert épp vonaton ültem. Nagyon meglepődött, hogy a vonaton tilos telefonálni - én erről a témáról pedig órákat tudnék beszélni, mert hiába tilos, mindig van egy-két hülye, aki hangosan dumál, és aki miatt nem tudok olvasni, holott az 50 perc menetidő erre pont ideális lenne. A múltkor nem is a helyi vicinálison, hanem egyenesen a TGV-n (gyorsvonaton) veszett össze két ember, amikor Párizsból jöttem haza. Pedig első osztályon utaztam, és pedig pont emiatt szoktam első osztályra venni jegyet: hátha kevesebb az idióta. Amúgy arányaiban tényleg kevesebb. Persze néha elég egyetlen ilyen alak, hogy tönkretegye az utazást.

Épp ezen a hétvégén beszélgettem a német barátnőmmel erről, mert szeptember óta ő is ingázik. Azt állította, hogy azóta egyszer sem hallott senkit telefonálni a vonaton, sőt, egyenesen az ingázók közötti szolidaritást emlegette! Igaz, ő jóval korábban jár haza; lehetséges lenne, hogy ekkora különbség van a 16:30-as és a 19:08-as vonat közönsége között? Vannak ilyen furaságok az életben, pl. itt alig engedik át a gyalogosokat a zebrán az autók, de amint átlépjük a határt, már messziről lassítanak.

Ma este is a 19:08-as vonattal jöttem, és a mellettem ülő műkörmös, műszempillás csaj már az induláskor elkezdett telefonálni. Írtam is rögtön Ninának a közös csetbe (egy másik barátnőnk is benne van, aki a hétvégén szintén ott volt, amikor erről beszélgettünk), hogy valaki telefonál mellettem! A következő megállónál egy arrább lévő hely megüresedett, átültem, de azonnal fölszállt egy (műkörmös, műszempillás) csaj, aki rögtön belekezdett egy videobeszélgetésbe! Azonnal tájékoztattam a csajokat a cseten, hogy jártam. Később elküldtem nekik az alábbi fotót (bekarikáztam a látható telefonálókat, az első csaj sajna nem látszik), részben azért, hogy agyonüssem az időt (képtelenség volt olvasni, a csaj tök hangosan dumált), részben azért, hogy hátha Nina tudja, ezen az (új) típusú vonaton is tilos-e a telefonálni (nem láttam a matricát),  részben pedig azért, hogy illusztráljam: a 19:08-ason mindig telefonál valaki.

Ezek után a következő történt: a mellettem lévő, videohívásos csaj egy csomó másik emberrel együtt leszállt. Felszabadult így a mellettem lévő hely, ahova gyorsan leraktam a táskámat, nehogy megint leüljön egy műkörmös, műszempillás szépség (most kiderült, milyen felületesen ítélkezem). A képen jobb oldalon látható pasi, aki eddig végig állt, lerakta a telefont és leült mögém (előtte a bőröndjét és a hangszerét (cselló?) megpróbálta felszuszakolni a poggyásztartóba, már azt hittem, rám fog esni az egész. Leült, én elővettem a könyvemet (egy nehéz szöveget olvasok a kulturális örökség generációkon átívelő átadásáról, Descartes-nál tartok), amikor a pasi… újra elővette a telefonját. Képzeljétek, majd leesett az állam, nagy hangon beleszólt… MAGYARUL!

Itt a magyar hang ritka, mint a fehér holló. Meglepődve hátrafordultam, épp találkozott a tekintetünk. Reflexből a szám elé kaptam az ujjamat, hogy beszéljen egy kicsit halkabban (ordibált), mire észbe kapott, felállt és kiment az ajtó elé telefonálni. Még hallottam, amint épp magyarázza a telefonban (magyarul), hogy nem beszélhet a vonaton. Én persze azonnal megbántam, hogy így elüldöztem szegényt, holott eddig állni volt kénytelen egy bőrönddel meg egy csellóval. Azon gondolkodtam, hogy mondjak-e neki valamit magyarul, de végül nem fedtem fel a kilétemet. Amikor visszajött, még egyszer rám nézett és bocsánatot kért - abban a pillanatban olyan büszke voltam erre a magyar úriemberre! 

Vers, mindenkinek

Megmutattam Boninak ezt a verset, hogy tanulja meg kívülről. Tök érdekes, hogy ilyenkor le is szokta fordítani őket, most is nekiállt, de előtte két kérdést tett fel. Egyikre sem tudtam tuti választ adni, ti igen? Íme a vers és a két kérdés: 

 

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

 

1. téli nap – égitest vagy időegység?

2. komor követ – mit jelent? 

 

„Miután az én életem annyiféle módon körül volt zárva, a könyvekre voltam utalva a külső világi hírekért”

A kórházba három könyvet vittem magammal, ebből kettőt ki is olvastam. Az első a Helen Keller könyve volt, mert arra gondoltam, hogy ha majd elfog az önsajnálat meg a depresszió, csak ki kell nyitnom, hogy rájöjjek: semmi panaszom nem lehet. A francia kiadást olvastam, mert jobban szeretek könyvet lapozgatni, noha láttam, hogy magyarul is fent van a neten. Reméltem végre, hogy megtudom: hogyan tanulnak meg a süketnémák olvasni, mert a mai napig nem nagyon értem. Ráadásul ez a nő nemcsak süketnéma, hanem vak is volt, ezt meg aztán végképp nem tudom elképzelni.

Egyszerűen továbbra sem tudom, hogyan történt, pedig részletesen leírja. Hatéves koráig azt sem tudta, hogy minden dolognak a világon neve van – és ebből az állapotból eljutott odáig, hogy huszonkét évesen megírta ezt az értelmes, összefüggő, érdekfeszítő és intelligens könyvet, gondolom a megfelelő helyesírással és nyelvtannal (de hogy??). A felvetődő kérdésre, hogy a gondolkodás vagy a nyev van-e előbb, az ő példájából kiindulva azt a következtetést vonhatja le az ember, hogy a nyelv az elsődleges, és hogy nyelv nélkül nincsenek érzelmek sem; egy helyen elmesélte, hogy a testvére iránt is csak onnantól kezdett szeretetet érezni, hogy megtanult kommunikálni.

Ez nem is egy fantasztikus nő története, ez a könyv két fantasztikus nő története, az övé és a nevelőnőjévé, így végső soron egy szerencsés találkozásé. A nevelőnője tanította meg neki, hogyan kommunikálhat a világgal, ő tanította meg olvasni, és évekig ő „tolmácsolt” neki az iskolában, egyetemen. Nagyrészt a nevelőnője volt a kapocs a világ és HK között – meg a könyvek. Értelmezésem szerint ez a nő a tudása legnagyobb részét könyvekből szerezte, hát nem fantasztikus? Szédületes, hogy arra a tudásra és ismeretanyagra, amit egy gyerek a környezetéből automatikusan felszív – azáltal, hogy lát maga körül ezt-azt, és hallja maga körül az embereket beszélni – ő a könyvekből tett szert, vagy azon a nagyon vékony csatornán jutott el hozzá, ami azokkal az emberekkel kötötte össze, akik tudtak vele jelbeszéddel kommunikálni (erről vannak videók is a neten, döbbenetes).

Fura volt viszont a lát, néz, hall stb. igékre, továbbá bizonyos melléknevekre (színek!) bukkanni a könyvben... a francia kiadás szerint el akarta kerülni a hosszas körülírásokat.

Amikor hazajöttem, még Bonival is elolvastattam egy rövid fejezetet (IV.), és megmutattam neki a XX. fejezet végét, ahol HK arról ír, hogy miért fontos ismerni a történelmünket (a magyar fordítás régies és pátoszos, nem is másolom ide). Alig várom, hogy megnézzük a filmet, amit még az életében készítettek róla; idősen halt meg, nyolcvannyolc évet élt.