Két érdekes idézet (az én fordításomban):
„Ma már szinte közhely panaszkodni arra, hogy sok felnőtt (gyávaságból, kényelemből vagy mert nem vállal felelősséget) nem látja el kellőképpen nevelői feladatait – elég csak felidézni a vitát, amikor a kormány az iskolakerülő tanulók szüleitől meg akarta vonni a családi pótlékot.
Ezzel a váddal párhuzamosan a társadalom megbélyegzi a tekintélyt, különösen a szülői tekintélyt: a felnőttektől elvárjuk, hogy tiszteletben tartsák gyermekeik szabadságát és hagyják őket a saját hibáikból tanulni. A társadalom a szülői tekintélyt úgy állítja be, mintha az fenyegetést jelentene a gyerekek önállóságára, amit pedig óvnunk kell.
A szülők tehát ellentmondásos parancsokkal és vádakkal szembesülnek: egyszer a tekintélyük túlkapásait bélyegzik meg, másszor pedig azt vetik a szemükre, hogy lemondtak nevelői felelősségükről.”
Ez pont az a kettős elvárás, amiről Biolujza is írt: egyrészt a gyerek élhessen a jogaival, legyen partner és legyen beleszólása az őt érintő kérdésekbe, márészt pedig basszus, a család (és az iskola) nem demokratikus intézmény! A könyv amúgy az oktatásról és a társadalomról szól (nem is célja, hogy nevelési tanácsokat adjon), de mégis rá tudom húzni a megállapításait a családi életre.
Az alábbi részt pedig Bonival is és az apjával is elolvastattam, csak hogy tudják, hogyan gondolom én magam a nevelési felelősségünket: ahogy Molly is írta, egy szülő gyakran egyszerűen jobban tud bizonyos dolgokat a gyerekénél (Boni hümmögött, Z. felvetette, hogy mi van, ha nincs igazunk):
„Egy gyermeket, egy tanulót arrafelé orientálni – néha akarata ellenére –, amiről tudjuk, hogy a javát szolgálja, annak a jele, hogy törődünk vele. Még akkor is, ha időnként tévedünk, még akkor is, ha mindez a felnőttkori szabadsága rovására megy.”
Én nem vagyok annyira pesszimista, mint az író, vagy legalábbis nekem nincsenek hasonló tapasztalataim. Egy helyen például azt írja, hogy a diákok nagy hányada (mennyi?) úgy megy el érettségizni, hogy egyetlen könyvet sem olvasott el az elejétől a végéig. Ezt nekem nagyon nehéz elképzelni, de ki tudja. Fellának üzenem, hogy néha olyan érzésem volt, a blogját olvasom, annyira visszaköszöntek a gondolatai. Pedig ez még jóval az AI előtt jelent meg (2014).
Sajnos a könyv kevés konkrét példát tartalmaz, de az egyik a szexizmus (valamelyik nem hátrányos megkülönböztetése) elleni küzdelem oktatása. Ez pont Boniék tananyaga, úgyhogy megnéztem a könyvben, és tényleg úgy tanítják, ahogy az író mondja: rövid szemelvények innen-onnan, pl. a Billy Elliot ismertetője két sorban. A legutóbbi dolgozatban a lenti reklámról kellett véleményt mondaniuk (a plakát felirata: Uram! Ön, aki szereti a jó konyhát, lepje meg egy kuktával!): 1) Mutassa be a dokumentumot! 2) Magyarázza el, miért szexista ez a reklám! 3) Mi a helyzet Franciaországban 2025-ben ezen a téren? Hozzon konkrét példákat a környezetéből.
A könyv írója szerint nem így kellene tanítani a szexizmust, hanem a francia kulturális örökséghez visszanyúlva, konkrét történelmi példákkal, pl. Jeanne d'Arc életével és perével. Le is teszteltem gyorsan Bonit, hogy mit tud Szent Johannáról, és tényleg nem sokat, csak annyit hogy elevenen elégették. De vajon igaza van-e az írónak abban, hogy Szent Johanna példáján kereszül könnyebben megérthető, hogy a nőkkel szembeni megkülönböztetés alaptalan? Nem vagyok benne biztos. Szent Johanna hangokat hallott, mire a király rábízott egy egész hadsereget – ez ma már olyan hihetetlen, mintha valami mítosz vagy legenda lenne, nem pedig valódi történelmi tény.
Hogy konkrétan milyen ismereteket kellene átadni az iskolában, azt nem írja a könyv szerzője, pedig talán pont ez a legsarkalatosabb része az egész gondolatmenetnek. Olvastam Klaus Mann önéletrajzában, hogy a 20. század elején gyerekként az Operába járt a nagyszüleivel, majd utána otthon eljátszották az egész sztorit a húgával. Imádták a zenét, a kosztümöket, a történetet stb. Egy mai gyerek mit csinál? Videojátékozik. Imádja a zenét, a dizájnt, a történetet stb., ők is játszanak egymással. Akkor milyen alapon mondjuk azt, hogy az opera az általános műveltség része, a videojáték meg nem az?
Csak éppen ha tanítani akarjuk az operát ÉS a videojátékot, a Szent Johannát ÉS a plakátokat, a reneszánszot ÉS a Walt Disney-t, az Edisont ÉS a kiberbiztonságot stb., stb. – hogyan fog mindez beférni a tananyagba?!


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése